Navigci
Fõoldal
Kategóriák
2014 Összes
2013 Összes
2012 Összes
2011 Összes
2010 Összes
Linkcsere Új blog ajánlásaLinkcsere
RSS
Néhány gondolat a paradicsomlevesrõl..
sponsored links
Gyermekkoromban kétféle paradicsomlevest ismertem...
Az egyik otthon készült, Anyácska csinálta. Paradicsomból volt (legtöbbször a nyáron üvegbe eltett és a pincében elrejtett készletekbõl), sûrû volt és édes. Tojásos (vaj) galuskával. Teljesen természetes volt, hogy szórtam rá plusz egy kanál cukrot. És imádtam...
A másikat a menzán fõzték. Teljesen mindegy, hogy melyik menza volt, az általánosban, a "Stop" étteremben vagy a lánykoleszben, mindegyik egyforma volt. Paradicsom ízûnek szánt, de teljesen jellegtelen, híg és sokkal édesebb mint otthon. Leginkább betûtészta volt benne, vagy valami más kicsi tészta. Ki nem állhattam...De talán ezzel nem vagyok egyedül.
Summa summarum, kb. 19 éves koromig Anyu paradicsomlevese volt "A Paradicsomleves" és semmi jelét nem tapasztaltam annak, hogy máshogy is lehetne. Az olaszos paradicsomlevessel (fokhagyma, bazsalikom - tudjátok) egy nyári egyetem alatt találkoztam Krakkóban. És szerelem volt elsõ kóstolásra. Annyira, hogy mára talán jobban is szeretem a bazsalikom enyhén pikáns ízével, mint édesen. (Ami persze nem jelenti azt, hogy ne ennék legalább két tányérral, ha Anyu épp azt fõz, amikor hazalátogatunk.) Aztán persze jött a gazpacho, ami szintén nagy sláger volt nálunk idén nyáron (is), jó alaposan behûtve a negyven fokban.
A legfrisebb kedvencem azonban a zelleres paradicsomleves. Hálás köszönet érte a Visegrádi Palotajátékok szervezõinek és a hívásukra odaözönlött tömegnek. Nem, nem ott ettem. Hanem Esztergomban, a Csülök Csárdában. Jó hétvégi programnak gondoltuk a várjátékokat, de a tapasztalatok alapján nyilván mások is. Tömött sorokban érkeztek az autók és a hajók, egymás lábát taposták az emberek. Mivel mindkettõnknek kétoldali, krónikus tömegiszonyunk van, ki sem szálltunk az autóból. Inkább elmentünk Esztergomba, ahol - szégyen ilyet bevallani, de ez van - még úgysem jártam. Vagy legalábbis nem emlékszem rá....
Emberkém és kedves barátai nem egy felejthetetlen ebédet költöttek már el ott, a párkányi sörözéseik szünetében, így tudtuk, hová megyünk:)) Ott választottam az étlapról a zelleres paradicsomlevest. És az elsõ kanálnál éreztem, hogy valami egészen különleges élményben lesz részem. Pikáns volt, fúszeres, sûrû és nagyon finom. Gyakorlatilag a levessel jóllaktam. Már akkor is megüzentem a konyhafõnöknek, üzenem most is: Köszönöm! (A fõétel tepsis husi is nagyon finom volt:)
Alig értünk haza, máris bevetettem magam az internet elé és összeszedtem egy csomó receptet, mindegyikbõl kivettem ezt-azt, végül megszületett az itthoni hasznosításra szánt verzió. Igaz elég macerás. Amit ma csináltam, az az expressz-megoldás. Fénykép nincs, részben mert nem volt idõm, részben pedig mert ránézésre majdnem olyan, mint bármelyik másik paradicsomleves.
Zelleres paradicsomleves:
1 l paradicsomlé (nem szépítem a dolgot, lusta voltam, nem frissen passzíroztam a paradicsomot, ahogy a nagykönyvben meg van írva. 20 perc alatt kellett ebéd, 100%-os, ízesítetlen lé került felhasználásra
1 kicsi zellergumó (kb. fél öklömnyi, ha segít valakinek - szárzellerrel jobb, de az most nem volt itthon)
2 gerezd fokhagyma
olivaolaj
1 ek kukoricaliszt
bors
ízlés szerinti mennyiségû zellerlevél
Miután egy lábosban felhevítettem az olajat, belepréseltem a fokhagymát, majd a liszttel rántást csináltam. Mivel elõre láttam, hogy nem lesz idõm turmixolgatni meg átszûrni a levest, 5-6 kisebb darabra vágtam a zellergumót és beletettem a fazékba, ráöntöttem a paradicsomlét, megborsoztam és beletettem a zellerlevelet. Az egészet hagytam összeforrni és együtt rotyogni kb. 10 percet. (Azalatt készült a második fogás, amit majd egy más alkalommal teszek közzé...) Akkor kihalásztam belõle a zellerdarabokat - az ízük egészen jól belefõtt. És kész.
A falusi pékségben árult fokhagymás kiflibõl (miközben sütik, az megvalósítja a kínzás és embertelen bánásmód teljes törvényi tényállását, az egész falut belengi az illat) készítettem hozzá krutont. Még Emberke is betermelt egy szép adagot, holott alapból nincs oda a levesekért.
Az egyik otthon készült, Anyácska csinálta. Paradicsomból volt (legtöbbször a nyáron üvegbe eltett és a pincében elrejtett készletekbõl), sûrû volt és édes. Tojásos (vaj) galuskával. Teljesen természetes volt, hogy szórtam rá plusz egy kanál cukrot. És imádtam...
A másikat a menzán fõzték. Teljesen mindegy, hogy melyik menza volt, az általánosban, a "Stop" étteremben vagy a lánykoleszben, mindegyik egyforma volt. Paradicsom ízûnek szánt, de teljesen jellegtelen, híg és sokkal édesebb mint otthon. Leginkább betûtészta volt benne, vagy valami más kicsi tészta. Ki nem állhattam...De talán ezzel nem vagyok egyedül.
Summa summarum, kb. 19 éves koromig Anyu paradicsomlevese volt "A Paradicsomleves" és semmi jelét nem tapasztaltam annak, hogy máshogy is lehetne. Az olaszos paradicsomlevessel (fokhagyma, bazsalikom - tudjátok) egy nyári egyetem alatt találkoztam Krakkóban. És szerelem volt elsõ kóstolásra. Annyira, hogy mára talán jobban is szeretem a bazsalikom enyhén pikáns ízével, mint édesen. (Ami persze nem jelenti azt, hogy ne ennék legalább két tányérral, ha Anyu épp azt fõz, amikor hazalátogatunk.) Aztán persze jött a gazpacho, ami szintén nagy sláger volt nálunk idén nyáron (is), jó alaposan behûtve a negyven fokban.
A legfrisebb kedvencem azonban a zelleres paradicsomleves. Hálás köszönet érte a Visegrádi Palotajátékok szervezõinek és a hívásukra odaözönlött tömegnek. Nem, nem ott ettem. Hanem Esztergomban, a Csülök Csárdában. Jó hétvégi programnak gondoltuk a várjátékokat, de a tapasztalatok alapján nyilván mások is. Tömött sorokban érkeztek az autók és a hajók, egymás lábát taposták az emberek. Mivel mindkettõnknek kétoldali, krónikus tömegiszonyunk van, ki sem szálltunk az autóból. Inkább elmentünk Esztergomba, ahol - szégyen ilyet bevallani, de ez van - még úgysem jártam. Vagy legalábbis nem emlékszem rá....
Emberkém és kedves barátai nem egy felejthetetlen ebédet költöttek már el ott, a párkányi sörözéseik szünetében, így tudtuk, hová megyünk:)) Ott választottam az étlapról a zelleres paradicsomlevest. És az elsõ kanálnál éreztem, hogy valami egészen különleges élményben lesz részem. Pikáns volt, fúszeres, sûrû és nagyon finom. Gyakorlatilag a levessel jóllaktam. Már akkor is megüzentem a konyhafõnöknek, üzenem most is: Köszönöm! (A fõétel tepsis husi is nagyon finom volt:)
Alig értünk haza, máris bevetettem magam az internet elé és összeszedtem egy csomó receptet, mindegyikbõl kivettem ezt-azt, végül megszületett az itthoni hasznosításra szánt verzió. Igaz elég macerás. Amit ma csináltam, az az expressz-megoldás. Fénykép nincs, részben mert nem volt idõm, részben pedig mert ránézésre majdnem olyan, mint bármelyik másik paradicsomleves.
Zelleres paradicsomleves:
1 l paradicsomlé (nem szépítem a dolgot, lusta voltam, nem frissen passzíroztam a paradicsomot, ahogy a nagykönyvben meg van írva. 20 perc alatt kellett ebéd, 100%-os, ízesítetlen lé került felhasználásra
1 kicsi zellergumó (kb. fél öklömnyi, ha segít valakinek - szárzellerrel jobb, de az most nem volt itthon)
2 gerezd fokhagyma
olivaolaj
1 ek kukoricaliszt
bors
ízlés szerinti mennyiségû zellerlevél
Miután egy lábosban felhevítettem az olajat, belepréseltem a fokhagymát, majd a liszttel rántást csináltam. Mivel elõre láttam, hogy nem lesz idõm turmixolgatni meg átszûrni a levest, 5-6 kisebb darabra vágtam a zellergumót és beletettem a fazékba, ráöntöttem a paradicsomlét, megborsoztam és beletettem a zellerlevelet. Az egészet hagytam összeforrni és együtt rotyogni kb. 10 percet. (Azalatt készült a második fogás, amit majd egy más alkalommal teszek közzé...) Akkor kihalásztam belõle a zellerdarabokat - az ízük egészen jól belefõtt. És kész.
A falusi pékségben árult fokhagymás kiflibõl (miközben sütik, az megvalósítja a kínzás és embertelen bánásmód teljes törvényi tényállását, az egész falut belengi az illat) készítettem hozzá krutont. Még Emberke is betermelt egy szép adagot, holott alapból nincs oda a levesekért.
