Kötelezõ gyakorlat II
sponsored links
Gere & Weninger Rosé 2006; Légli 333 2006
Nem szeretem a kínos helyzeteket. Nem szeretem, ha a király meztelen. Gyerekeim egyik gyakran hallgatott meséje, A császár új ruhája, nem kedvemre való mese. Az igazi király nem leplezõdhet le - hibáiban is királyi. Persze ha arra is egzakt választ akarnék adni, hogy mitõl lesz valakibõl király, nehéz feladat elé állítanám magamat - inkább megfutamodok. De azért vegyünk például egy királyt (Karinthy: ?csonka gúlát?): Fekete Béla bácsit, a somlói kézmûvesek körelnökét (korkirályát?). Ittam már tõle jót és kevésbé jót (uram bocsá': rosszat), de ettõl mégsem változott semmi; hiszen vállalta minden cseppjét, nem volt mellette egy prémium Fekete Béla sorozat, amelyben - dupla vagy tripla áron - megkaphattam volna a csúcsminõséget. Az ilyen király királyságát hat Danton és tizenkét Robespierre sem tudná megingatni. A pontos okokat csak sejtem: õt és a hozzá hasonlóan megszállott ?borban igazságkeresõket? (mindjárt ott van mellette Györgykovács, hogy ne távolodjunk el elsõ legkedvencebb borvidékemtõl) semmi sem tántoríthatja el a kutatástól. Rögeszméik vannak, melyek aztán sokszor tévútra vezetik õket, de újra és újra nekirugaszkodnak, hogy közelebb jussanak valamihez, amirõl talán maguk sem tudják, hogy mi is valójában.
Vannak azonban másféle királyok, olyanok, akik egyszer csak meztelenül rohangálnak a szemünk elõtt, és szélhámosságokról próbálták elhitetni, hogy azok valódi értékek, az udvaroncok pedig hajlongva bókoltak: milyen csodálatos kelme, milyen finom kidolgozás, mennyire mesteri a szabás! Pedig a vak is láthatta: a király meztelen.
Van két meztelen királyom, aki jelen esetben három: Légli, Gere, Weninger; három borbirodalomból, ami jelen esetben kettõ: Villány és Dél-Balaton. És van két átabotában összehányt, trehány munka - amiket marketinggel kívánnak eladni. Piti. (Persze sokféle kérdést felvet a két kóstolt bor, ami hosszabb kifejtést igényelne).
Gere & Weninger Rosé 2006
A meglehetõsen kevéssé informatív címkével láthatólag a fiatal generációt kívánják megcélozni: rettenetesen ízléstelen színvilág (halványlila vagy inkább bugyirózsaszín alap, amit széles, levendulalila keret szegélyez) - ám ez nem meglepetés, hiszen tavaly is ilyen volt. Egyszer Neszmélyen halottam egy kis rögtönzött elõadást Kamocsay Ákostól arról, hogy mennyi energiát fektettek a brit fiataloknak szánt boraik címkéinek megtervezésébe - akkor, ott, a címkéket látva úgy véltem, nem hiába. Itt és most úgy vélem, a híres-neves magyar-osztrák szerzõpáros talán szintén elgondolkodhatott volna a címkén egy-két órácskát - ennyi idõ elenyészõ ahhoz képest, amennyit egy évben a szõlõvel foglalkozni kell.
A bor ígéretesen indít: halvány hagymahéj szín, az illata friss, epres, az enyhe szénsavasság olyan diszkrét, hogy valóban csak az illatok feltárását segíti. Eddig hibátlan. Aztán következik az elsõ korty s vele az elsõ meglepetés: a mellbevágóan durva savak minden egyéb ízérzetet elnyomnak. Annyira meglepõ ez a nyers íz az illatok tisztasága és üdesége után, hogy nem akarok hinni a számnak. Újabb próba következik. A második és a harmadik kortyra mintha szelídülnének a savak, de az az alapvetõ érzet nem változik, hogy ebben a borban nagyon elbaltáztak valamit a készítõi. A bor iható, de ízében nyoma sincs annak a harmóniának, amit az illata mutat. Összességében iható, de folyton az motoszkál a fejemben: a címke egyik neve készíti Villány emblematikus borát, a Kopárt, a másik pedig Sopron királya, aki a kékfrankosnak végre rangot tudott adni. Ennyire telnék két ilyen kvalitású borász tehetségébõl, ha összefognak? Vagy talán nincs is összefogás, hanem csak névmarketing? Így vagy úgy, snassz ez mindenképpen.
Légli 333 2006
Ha
valakinél, Légli Ottónál nem kötelezõ
gyakorlat az újbor-készítés. Még
arra is ügyelt, hogy megteremtse újbora imázsát:
minden év 333. napján kerül piacra (palackozzák
le?, teszik ki a boltok polcaira?) ezt a küvét, ami ?
és itt bárki akár abba is hagyhatja a továbbiak
elolvasását - szar. Így röviden.
Az
összetevõk alapján minden adott egy friss, kellemesen
illatos, könnyed, nem savhangsúlyos borhoz. Irsai Olivér,
Muscat ottonel, Zenit, Rizlingszilváni (Müller Thurgau) a
négy összetevõ, egy francia és egy német
eredetû, valamint két hazai nemesítésû fajta -
mindegyik házasításban mutatja a legjobb
formáját: a Muscat ottonel finom savai jól
ellensúlyozzák a másik három fajta lágy,
lomha savait. Elvileg.
Ennél a bornál is szépen indult minden: palack kinyitása (szívet melengetõ, halk pukkanás), az elsõ korty kitöltése... Kristálytiszta, üde, halványsárga szín. Illata hibátlan: érvényesül a muskotályos fajták aromája, behízelgõ, már-már azt mondanám, nõies ital - de párom szerint ilyent nem illik mondani. (Eszembe is jutott: a gyümölcsleveken nevelkedett generációnak miért nyújtott frenetikus élményt néhány éve az alacsony árkategóriájú borok között a Hilltop Cserszegi fûszerese, amely persze korrekt bor, de annyi izgalom és tûz van benne, mint egy angol aggszûzbe - persze az angol piacra is készült.) Szerencsére nyomokban sem fedezhetõ fel a sok friss borra jellemzõ élesztõ (lásd lentebb: Dúzsi Fürtike 2006).
A meglepetés itt is az elsõ korttyal érkezik. Az illat után valamiféle lágy, behízelgõ, finom ízeket várnék. Az ízben is folytatódik a frissesség (élesztõs mellékíz nélkül), de itt is minden várakozásomat keresztbe verik a rettenetesen savasak - óriási a kontraszt az illat édessége és az íz savassága között. Ugyanakkor van a borban valami ragadós gejl mellékíz, ami hosszasan ott is ragad a számban, mintha valamilyen mesterséges aromával ízesített szirupot nyalogatnék. Ez a bor lecsengése: hosszú és kellemetlen.
Nem a legsikerültebb produktum. De a 2007. év 333. napján ismét próbálkozom.