Navigci
Fõoldal
Kategóriák
2014 Összes
2013 Összes
2012 Összes
2011 Összes
2010 Összes
Linkcsere Új blog ajánlásaLinkcsere
RSS
Karácsonyi mese
sponsored links
A Fenyõfa
Állt az erdõben egy szép, sudár kis fenyõfa; jó helye volt: nap is érte, levegõ is simogatta, idõsebb társai, lucfenyõk, jegenyefenyõk zúgtak körülötte. De a kis fenyõnek minden vágya az volt, hogy magasabbra nõjön; a meleg napot, az üdítõ levegõt sem élvezte, s ügyet se vetett a parasztgyerekekre, akik ott jártak-keltek, fecsegtek körülötte, amikor szamócáért, málnáért mentek az erdõre. Sokszor egy egész köcsöggel szedtek, máskor szalmaszálra fûzték fel a szamócaszemeket, aztán leültek pihenni a kis fenyõ tövébe, és azt mondták: - Milyen szép ez a kicsi fa!
- S ezt a kis fenyõ nem szívesen hallgatta.
A következõ esztendõben egy jókora új hajtással lett magasabb, majd újabb egy év múlva még egy hajtással; a fenyõhajtásokból mindig meg lehet mondani, hány éves a fa.
- Ó, ha akkora lehetnék én is, mint a társaim! - sóhajtotta a kis fenyõfa. - Akkor messzire szétterjeszthetném ágaimat, koronámmal pedig kitekinthetnék a nagyvilágba. Madarak fészkelnek az ágaim között, ha szél támad, én is olyan méltóságosan bólogatnék, mint azok ott! És nem örült a napfénynek, sem a madárkáknak, még a szép piros felhõknek sem, amelyek napkeltekor, napnyugtakor elvitorláztak fölötte.
Elközelgett a tél, csillogó fehér hótakaró borított körülötte mindent, néha egy-egy nyúl iramodott el arra, és futtában átugrotta a kis fenyõt - ó, milyen bosszantó volt! Két tél is elmúlt, míg végre a harmadikon akkorára nõtt, hogy a nyulak nem ugorhatták át, megkerülték. O, nõni, nõni, nagyra nõni és hatalmasra, mégiscsak ez ér a legtöbbet ezen a világon- áhítozott a kis fenyõ.
Õsszel favágók jöttek az erdõre, és minden esztendõben kidöntöttek néhányat a legmagasabb fák közül. A fiatal fenyõ, amely idõközben szépen felcseperedett, reszketve figyelt: a fenséges faóriások recsegve-ropogva zuhantak a földre. Fejszével lecsapkodták ágaikat, csupaszon hevertek; így ágaiktól fosztottan, soványan alig lehetett megismerni õket. Aztán szekérre emelték a rönköket, a lovak közé csaptak, és elvitték õket az erdõrõl.
Hová vihették? S mi várhat rájuk?
Tavasszal, amikor a fecskék, gólyák visszatértek, megkérdezte tõlük a fenyõ:
- Nem tudjátok, hová vitték a társaimat? Nem találkoztatok velük az úton?
A fecskék nem tudtak róluk, de egy öreg gólya hosszan elgondolkozott, aztán bólintott, és azt mondta:
- Alighanem láttam a társaidat. Amikor Egyiptomból útra keltem, új hajókat láttam a tengeren. Pompás árbocaik voltak - a társaidból faraghatták õket, mert fenyõillatuk volt. Köszöntöttem is õket, de igen magasan hordták a fejüket. Ó, lennék csak magasabb! Most a tengert járhatnám. Milyen is az a tenger, mesélj róla!
- Hosszú volna arról a mese! - felelte a gólya, és továbblépdelt.
- Örülj az ifjúságodnak! - intették a napsugarak.
- Örülj az üde hajtásaidnak, a fiatal erõnek, ami betölt.
És a szél csókot lehelt a fára, a harmat megkönnyeztette, de a kis fenyõfa mindebbõl semmit sem értett. Karácsony táján aztán fiatal fenyõket is kivágtak az erdõn, még olyanokat is, amelyek zsengébbek voltak ennél a nyughatatlan, mindig útra kívánkozó fenyõfánál. Ezekrõl a zsenge fákról - a legszebbeket válogatták ki - nem csapkodták le a gallyakat, úgy rakták szekérre, s a lovak ezeket is elvitték az erdõbõl.
- Ugyan hová viszik õket? - töprengett a mi fenyõfánk. - Nem nagyobbak nálam, volt köztük egy, amelyik még kisebb is, mint én. Miért hagyhatták meg az ágaikat? Hová vihette õket a szekér?
- Mi tudjuk! Mi tudjuk! - zsinatoltak a verebek. - Lent a városban belestünk itt is, ott is a házak ablakán. Tudjuk, hová mentek a szekéren. Olyan pompa és fény veszi körül õket, amilyenrõl te nem is álmodol! Bekukucskáltunk az ablakokon, és láttuk õket: meleg szobában álltak, szépséges díszekkel, aranyalmával, mézeskaláccsal, sokféle játékkal aggatták tele az ágaikat, s az ágak hegyén gyertyák fénylettek.
- És aztán? - kérdezte a fenyõfa, és reszketett minden ága.
- És aztán? Aztán mi történt?
- Többet nem láttunk. De ez felejthetetlen szép volt.
- Hát énrám vajon milyen sors vár, megjárhatom-e ezt a ragyogó utat? - sóvárgott a fenyõfa. - Hiszen ez még nagyszerûbb, mint a tengereket járni! Ó, hogy epedek, hogy vágyakozom! Bár itt volna már újra a karácsony! Vagyok már olyan magas és terebélyes, mint a társaim, akiket tavaly a városba vittek. Csak már szekérre emelnének! Csak ott állhatnék már a meleg szobában, pompa és fényesség közepette! Vajon mi következik aztán? Biztosan még jobb lesz, még szebb, különben minek díszítenék föl olyan gazdagon? Utána még nagyszerûbb, még pompásabb dolgok várnak rám. De mik azok? Ó, hogy mennék már, hogy vágyom el innét! Magam sem tudom, mi lelt.
- Örülj nekünk! - mondta a levegõ meg a napsugár.
- Örülj az üde ifjúságnak az Isten szabad ege alatt!
De a fenyõfa nekik sem tudott örülni. Nõtt, nõtt, ahogy csak erejébõl telt, s zöldelt télen-nyáron. Az emberek, akik látták sötétzöld pompájában, azt mondták: - De szép fa ez! - és karácsony táján õt vágták ki elsõnek. Velejéig hatolt a fejszecsapás, s egy mély sóhajjal elzuhant. Kínzó fájdalmat érzett, s félájultan feküdt a földön: nem tudott most a szerencséjére gondolni, elszomorította, hogy meg kell válnia szülõföldjétõl, a helytõl, ahol felnevelkedett; tudta, hogy nem látja soha többé kedves öregebb társait, körül a kis bokrokat, virágokat, talán még a madárkákat sem. Bizony, az utazás nem volt kellemes. Csak akkor tért újra magához, amikor társaival együtt lerakták egy udvaron, s hallotta, hogy egy ember így szól: - Ez a legszebb! Ezt választjuk!
Aztán két díszruhás inas egy szép tágas terembe vitte a fenyõfát. A falakon körös-körül arcképek függtek, a terebélyes cserépkályha mellett magas kínai vázák pompáztak, oroszlánnal a fedelükön; hintaszékek, selyemhuzatú heverõk voltak a nagy szobában, meg hatalmas asztalok, tele képeskönyvekkel, játékokkal, amelyek százszor száz tallérba kerültek - legalábbis így mondták a gyerekek. A fenyõfát egy homokkal megtöltött nagy hordóba állították; a hordót senki sem látta, mert zöld szövettel vonták be, és egy nagy, tarka szõnyegre állították. Inasok és szobalányok léptek a szobába, és díszítéséhez láttak. Színes papírból kivágott kis hálókat aggattak ágaira, a hálókat cukorkákkal töltötték meg; aranyozott almát, diót függesztették fel gallyaira - mintha csak rajta termettek volna. Ágai hegyére vagy száz piros, kék, fehér gyertyácskát erõsítettek. Zöld ágak között babák ringatóztak - a fenyõfa még sohasem látott ilyeneket -, fönt a fa csúcsán pedig egy nagy aranycsillag tündöklött. Szép volt, ó milyen szépséges szép!
- Ma este - mondták körülötte -, ma este meggyújtjuk minden gyertyáját.
- Ó, csak már este volna! - sóvárgott a fenyõfa. - Csak meggyújtanák már a gyertyáimat! Vajon mi következik aztán? Eljönnek-e a társaim az erdõbõl, s látnak-e engem? Bekukucskálnak-e a verebek? Gyökeret eresztek-e itt, s így állok-e feldíszítve télen-nyáron, mindig?
Mert így képzelte, s a roppant vágyakozásba belefájdult a kérge, a kéregfájás pedig éppen úgy gyötri a fákat, mint az embereket a fejfájás. Aztán végre meggyújtották a gyertyákat az ágain. Micsoda ragyogás! Micsoda pompa! A fenyõfának minden ága beleremegett; az egyik gyertya le is perzselte zöld ágat egy jó darabon.
- Jaj, istenem! - kiáltoztak a szobalányok, s gyorsan eloltották a tüzet.
Most már vigyáznia kellett, nehogy megint elfogja a remegés. Pedig, ó, hogy félt! Folyton attól reszketett, hogy valamelyik ékességét elveszíti - szinte eszét vette a kápráztató ragyogás. De egyszer csak kitárult a szárnyas ajtó, s egy sereg gyerek rontott be, olyan hevesen, mintha föl akarnák dönteni a fát. A felnõttek nyugodt léptekkel követték õket. A kicsinyek némán álltak egy pillanatig, aztán megint kitört belõlük az ujjongás, de úgy, hogy zengett belé a nagy szoba. Körültáncolták a fenyõfát, és egymás után szedegették le róla az ajándékokat.
- Mit akarnak? - töprengett a fa. - Mi lesz velem?
A gyertyák tövig égtek az ágain, s akkor gyorsan elfújták õket, aztán megengedték a gyerekeknek, hogy leszedjék a fáról, amit csak megkívánnak. Azok megrohamozták, hogy csak úgy recsegtek az ágai; ha a csúcsát meg az aranycsillagot nem erõsítették volna a mennyezethez, talán fel is döntik. A gyerekek boldogan ugráltak körülötte pompás játékaikkal; a fára már ügyet sem vetett senki, legfeljebb az öreg dajka pillantott ágai közé, de o is csak azt nézte, nem felejtettek-e egy almát vagy fügét a fán.
- Most egy mesét! Egy mesét! - kunyeráltak a gyerekek egy alacsony, kövér embernek, odavonszolták a fenyõfa alá. A kövér ember leült a fa tövébe.
- Itt az erdõben vagyunk - mondta -, s hátha a fának is hasznára válik, ha meghallgatja a mesét. Hanem igazán csak egy mesét mondok el. Válasszatok: Mákszem Matyiról akartok hallani, vagy Együgyü Jánosról, aki lebucskázott a grádicson, mégis becsületet nyert, és feleségül kapta a királykisasszonyt?
- Mákszem Matyiról mesélj! - kiáltották néhányan. - Együgyü Jánosról! - követelték a többiek. Nagy zsivaj kerekedett. Csak a fenyõfa állt szótlanul tûnõdve, s azt gondolta: - Velem már nem törõdnek! Pedig hát o már kivette a részét a dicsõségbõl.
Boldog Karácsonyt
MGL
Állt az erdõben egy szép, sudár kis fenyõfa; jó helye volt: nap is érte, levegõ is simogatta, idõsebb társai, lucfenyõk, jegenyefenyõk zúgtak körülötte. De a kis fenyõnek minden vágya az volt, hogy magasabbra nõjön; a meleg napot, az üdítõ levegõt sem élvezte, s ügyet se vetett a parasztgyerekekre, akik ott jártak-keltek, fecsegtek körülötte, amikor szamócáért, málnáért mentek az erdõre. Sokszor egy egész köcsöggel szedtek, máskor szalmaszálra fûzték fel a szamócaszemeket, aztán leültek pihenni a kis fenyõ tövébe, és azt mondták: - Milyen szép ez a kicsi fa!
- S ezt a kis fenyõ nem szívesen hallgatta.
A következõ esztendõben egy jókora új hajtással lett magasabb, majd újabb egy év múlva még egy hajtással; a fenyõhajtásokból mindig meg lehet mondani, hány éves a fa.
- Ó, ha akkora lehetnék én is, mint a társaim! - sóhajtotta a kis fenyõfa. - Akkor messzire szétterjeszthetném ágaimat, koronámmal pedig kitekinthetnék a nagyvilágba. Madarak fészkelnek az ágaim között, ha szél támad, én is olyan méltóságosan bólogatnék, mint azok ott! És nem örült a napfénynek, sem a madárkáknak, még a szép piros felhõknek sem, amelyek napkeltekor, napnyugtakor elvitorláztak fölötte.
Elközelgett a tél, csillogó fehér hótakaró borított körülötte mindent, néha egy-egy nyúl iramodott el arra, és futtában átugrotta a kis fenyõt - ó, milyen bosszantó volt! Két tél is elmúlt, míg végre a harmadikon akkorára nõtt, hogy a nyulak nem ugorhatták át, megkerülték. O, nõni, nõni, nagyra nõni és hatalmasra, mégiscsak ez ér a legtöbbet ezen a világon- áhítozott a kis fenyõ.
Õsszel favágók jöttek az erdõre, és minden esztendõben kidöntöttek néhányat a legmagasabb fák közül. A fiatal fenyõ, amely idõközben szépen felcseperedett, reszketve figyelt: a fenséges faóriások recsegve-ropogva zuhantak a földre. Fejszével lecsapkodták ágaikat, csupaszon hevertek; így ágaiktól fosztottan, soványan alig lehetett megismerni õket. Aztán szekérre emelték a rönköket, a lovak közé csaptak, és elvitték õket az erdõrõl.
Hová vihették? S mi várhat rájuk?
Tavasszal, amikor a fecskék, gólyák visszatértek, megkérdezte tõlük a fenyõ:
- Nem tudjátok, hová vitték a társaimat? Nem találkoztatok velük az úton?
A fecskék nem tudtak róluk, de egy öreg gólya hosszan elgondolkozott, aztán bólintott, és azt mondta:
- Alighanem láttam a társaidat. Amikor Egyiptomból útra keltem, új hajókat láttam a tengeren. Pompás árbocaik voltak - a társaidból faraghatták õket, mert fenyõillatuk volt. Köszöntöttem is õket, de igen magasan hordták a fejüket. Ó, lennék csak magasabb! Most a tengert járhatnám. Milyen is az a tenger, mesélj róla!
- Hosszú volna arról a mese! - felelte a gólya, és továbblépdelt.
- Örülj az ifjúságodnak! - intették a napsugarak.
- Örülj az üde hajtásaidnak, a fiatal erõnek, ami betölt.
És a szél csókot lehelt a fára, a harmat megkönnyeztette, de a kis fenyõfa mindebbõl semmit sem értett. Karácsony táján aztán fiatal fenyõket is kivágtak az erdõn, még olyanokat is, amelyek zsengébbek voltak ennél a nyughatatlan, mindig útra kívánkozó fenyõfánál. Ezekrõl a zsenge fákról - a legszebbeket válogatták ki - nem csapkodták le a gallyakat, úgy rakták szekérre, s a lovak ezeket is elvitték az erdõbõl.
- Ugyan hová viszik õket? - töprengett a mi fenyõfánk. - Nem nagyobbak nálam, volt köztük egy, amelyik még kisebb is, mint én. Miért hagyhatták meg az ágaikat? Hová vihette õket a szekér?
- Mi tudjuk! Mi tudjuk! - zsinatoltak a verebek. - Lent a városban belestünk itt is, ott is a házak ablakán. Tudjuk, hová mentek a szekéren. Olyan pompa és fény veszi körül õket, amilyenrõl te nem is álmodol! Bekukucskáltunk az ablakokon, és láttuk õket: meleg szobában álltak, szépséges díszekkel, aranyalmával, mézeskaláccsal, sokféle játékkal aggatták tele az ágaikat, s az ágak hegyén gyertyák fénylettek.
- És aztán? - kérdezte a fenyõfa, és reszketett minden ága.
- És aztán? Aztán mi történt?
- Többet nem láttunk. De ez felejthetetlen szép volt.
- Hát énrám vajon milyen sors vár, megjárhatom-e ezt a ragyogó utat? - sóvárgott a fenyõfa. - Hiszen ez még nagyszerûbb, mint a tengereket járni! Ó, hogy epedek, hogy vágyakozom! Bár itt volna már újra a karácsony! Vagyok már olyan magas és terebélyes, mint a társaim, akiket tavaly a városba vittek. Csak már szekérre emelnének! Csak ott állhatnék már a meleg szobában, pompa és fényesség közepette! Vajon mi következik aztán? Biztosan még jobb lesz, még szebb, különben minek díszítenék föl olyan gazdagon? Utána még nagyszerûbb, még pompásabb dolgok várnak rám. De mik azok? Ó, hogy mennék már, hogy vágyom el innét! Magam sem tudom, mi lelt.
- Örülj nekünk! - mondta a levegõ meg a napsugár.
- Örülj az üde ifjúságnak az Isten szabad ege alatt!
De a fenyõfa nekik sem tudott örülni. Nõtt, nõtt, ahogy csak erejébõl telt, s zöldelt télen-nyáron. Az emberek, akik látták sötétzöld pompájában, azt mondták: - De szép fa ez! - és karácsony táján õt vágták ki elsõnek. Velejéig hatolt a fejszecsapás, s egy mély sóhajjal elzuhant. Kínzó fájdalmat érzett, s félájultan feküdt a földön: nem tudott most a szerencséjére gondolni, elszomorította, hogy meg kell válnia szülõföldjétõl, a helytõl, ahol felnevelkedett; tudta, hogy nem látja soha többé kedves öregebb társait, körül a kis bokrokat, virágokat, talán még a madárkákat sem. Bizony, az utazás nem volt kellemes. Csak akkor tért újra magához, amikor társaival együtt lerakták egy udvaron, s hallotta, hogy egy ember így szól: - Ez a legszebb! Ezt választjuk!
Aztán két díszruhás inas egy szép tágas terembe vitte a fenyõfát. A falakon körös-körül arcképek függtek, a terebélyes cserépkályha mellett magas kínai vázák pompáztak, oroszlánnal a fedelükön; hintaszékek, selyemhuzatú heverõk voltak a nagy szobában, meg hatalmas asztalok, tele képeskönyvekkel, játékokkal, amelyek százszor száz tallérba kerültek - legalábbis így mondták a gyerekek. A fenyõfát egy homokkal megtöltött nagy hordóba állították; a hordót senki sem látta, mert zöld szövettel vonták be, és egy nagy, tarka szõnyegre állították. Inasok és szobalányok léptek a szobába, és díszítéséhez láttak. Színes papírból kivágott kis hálókat aggattak ágaira, a hálókat cukorkákkal töltötték meg; aranyozott almát, diót függesztették fel gallyaira - mintha csak rajta termettek volna. Ágai hegyére vagy száz piros, kék, fehér gyertyácskát erõsítettek. Zöld ágak között babák ringatóztak - a fenyõfa még sohasem látott ilyeneket -, fönt a fa csúcsán pedig egy nagy aranycsillag tündöklött. Szép volt, ó milyen szépséges szép!
- Ma este - mondták körülötte -, ma este meggyújtjuk minden gyertyáját.
- Ó, csak már este volna! - sóvárgott a fenyõfa. - Csak meggyújtanák már a gyertyáimat! Vajon mi következik aztán? Eljönnek-e a társaim az erdõbõl, s látnak-e engem? Bekukucskálnak-e a verebek? Gyökeret eresztek-e itt, s így állok-e feldíszítve télen-nyáron, mindig?
Mert így képzelte, s a roppant vágyakozásba belefájdult a kérge, a kéregfájás pedig éppen úgy gyötri a fákat, mint az embereket a fejfájás. Aztán végre meggyújtották a gyertyákat az ágain. Micsoda ragyogás! Micsoda pompa! A fenyõfának minden ága beleremegett; az egyik gyertya le is perzselte zöld ágat egy jó darabon.
- Jaj, istenem! - kiáltoztak a szobalányok, s gyorsan eloltották a tüzet.
Most már vigyáznia kellett, nehogy megint elfogja a remegés. Pedig, ó, hogy félt! Folyton attól reszketett, hogy valamelyik ékességét elveszíti - szinte eszét vette a kápráztató ragyogás. De egyszer csak kitárult a szárnyas ajtó, s egy sereg gyerek rontott be, olyan hevesen, mintha föl akarnák dönteni a fát. A felnõttek nyugodt léptekkel követték õket. A kicsinyek némán álltak egy pillanatig, aztán megint kitört belõlük az ujjongás, de úgy, hogy zengett belé a nagy szoba. Körültáncolták a fenyõfát, és egymás után szedegették le róla az ajándékokat.
- Mit akarnak? - töprengett a fa. - Mi lesz velem?
A gyertyák tövig égtek az ágain, s akkor gyorsan elfújták õket, aztán megengedték a gyerekeknek, hogy leszedjék a fáról, amit csak megkívánnak. Azok megrohamozták, hogy csak úgy recsegtek az ágai; ha a csúcsát meg az aranycsillagot nem erõsítették volna a mennyezethez, talán fel is döntik. A gyerekek boldogan ugráltak körülötte pompás játékaikkal; a fára már ügyet sem vetett senki, legfeljebb az öreg dajka pillantott ágai közé, de o is csak azt nézte, nem felejtettek-e egy almát vagy fügét a fán.
- Most egy mesét! Egy mesét! - kunyeráltak a gyerekek egy alacsony, kövér embernek, odavonszolták a fenyõfa alá. A kövér ember leült a fa tövébe.
- Itt az erdõben vagyunk - mondta -, s hátha a fának is hasznára válik, ha meghallgatja a mesét. Hanem igazán csak egy mesét mondok el. Válasszatok: Mákszem Matyiról akartok hallani, vagy Együgyü Jánosról, aki lebucskázott a grádicson, mégis becsületet nyert, és feleségül kapta a királykisasszonyt?
- Mákszem Matyiról mesélj! - kiáltották néhányan. - Együgyü Jánosról! - követelték a többiek. Nagy zsivaj kerekedett. Csak a fenyõfa állt szótlanul tûnõdve, s azt gondolta: - Velem már nem törõdnek! Pedig hát o már kivette a részét a dicsõségbõl.
Boldog Karácsonyt
MGL