Navigci
Fõoldal
Kategóriák
2014 Összes
2013 Összes
2012 Összes
2011 Összes
2010 Összes
Linkcsere Új blog ajánlásaLinkcsere
RSS
Gyerekkori emlékek - Kalinka
sponsored links
Kicsit elmaradtam az emlékeim összeszedésével. Sok a dolog, de majd most...
Elsõ gyerekkori étellel kapcsolatos élményem, hogy a bundáskenyeret sikerült szájon át visszaadnom, beterítve a fél házat. Lehettem úgy 5 éves. Az azt követõ jó 10 évben nem voltam hajlandó megenni a bundáskenyeret. Azóta persze változott a világ, már szeretem a bundáskenyeret.
A tej föle természetesen nekem is gyengém volt, sose bírtam. Valamint sokáig nem ettem meg a májat és a gombát se. Mert ha a tesóm nem szereti, akkor az biztosan nem is jó. Azért rájöttem, hogy attól még én szerethetem. 
Reggelente anyukám egy bögre meleg mézes tejjel indított minket útnak. Meg volt mellé vajaskenyér, vagy hasonló. A meleg mézes tejjel azóta sem sikerült kibékülnöm, mindig vártam a hétvégét, mert akkor nem tej, hanem tea volt reggelire, amit mindig apu csinált.
Vacsorára sokat ettem hagymát. Ezzel sikerült odáig eljutnom, hogy masszív gyomorsav-túltengésem lett, amit az Almagel nevezetû rettenetes kanalas orvossággal próbáltak orvosolni, amirõl leszoktam a minden esti hagymaevésrõl, pedig a mai napig imádom.
Óvodai étkeztetés rejtély, semmire nem emlékszem. (Azon kívül, hogy egyszer sarokba állítottak ebéd után, de arról már nincs emlékem, hogy miért, biztos jó gyerek voltam.) A finomfõlzeléket szerintem soha az életben nem kóstoltam, vagy legalábbis semmi emlékem nincs róla.
Alsó tagozatban egyszer a paradicsomos káposztában találtam egy hatalmas sócsomót, amit majdnem sikerült egészben lenyelnem, az nem esett jól. Menzai tejbegríz nekem is nagy kedvencem volt, meg a piskótakocka. És ami utánozhatatlan: a menzás lencsefõzelék. Nem is merek otthon nekiállni, úgysem lesz olyan jó. 
Volt valami fixa ideám, hogy valamelyik zöld színû fõzeléket szeretem. De mivel világ életemben kevertem a sóskát a spenóttal, ezért sose tudtam, melyiket szeretem. Egészen addig, míg végül tizensokévesen rájöttem, egyiket se. Ha spenótot láttam, azt mondtam, a sóskát szeretem, ha sóskát, akkor a spenótot.
Apai nagymamámra nem igazán emlékszem, három éves voltam, mikor meghalt. De az utána jövõ pót-nagymama barackja felejthetetlen volt. Valamikor nekiállok majd, megcsinálom.
Anyai nagymamám csinálta a világ legjobb fasírtját és almaszószát. Az volt gyerekkorom kedvenc étele, szerintem most is versenyképes. A fasírtot mindig húslevesben fõtt húsból csinálta, nagyon kicsi gombócok voltak, egyfalatosak. Azt ettük almaszósszal (hidegen volt a legjobb) és krumplipürével.
Anyukám húslevese valóban verhetetlen, olyan jót egyszerûen nem lehet csinálni. Az enyém se rossz, de az övé az igazi. Azt mondta, a sok répától olyan finom. Én viszont nem szeretem a sárgarépát levesben fõzve, így soha nem teszek bele olyan sokat. A kocsonyája is eget rengetõ, decemberben én is csináltam, életemben elõször és nagy sikert aratott. Ami még isteni volt, az a málnaszörp. Anyu gézbe kötötte a málnát, kicsepegtette és elkeverte cukorral. Semmi fõzés, semmi fakszni és hihetetlenül finom volt.
Ami biztos: világ életemben sokat ettem (4 hónaposan 8 kilót nyomtam... 
), nem véletlen aputól a zabagép jelzõ.