áprilisi bolondság

2014-04-10

sponsored links

Biztosan a tavasz teszi, de mostanában elég furcsa az idõjárás. 
A furcsa idõjárás, pedig engem is furcsává tesz.
Az elõzõ héten 4 napon keresztül a saját árnyékomként lézengtem a világban. Mint egy mosogatórongy. Használhatatlan voltam.
A maradékban pedig éppen a másik véglet: egy idõzített bombaként a saját felrobbanásomat próbáltam megakadályozni. Vagy legalábbis csillapítani.
Pedig nem könnyû.

Zavar, hogy elém állnak a villamoson. 
Hogy megállítanak az utcán és rámtukmálják a szóróanyagaikat.
Hogy keresztülgyalogolnak rajtam a boltban.
Sétálok hazafelé, és alig várom, hogy hazaérjek. Hogy becsukhassam magam mögött az ajtót, és végre egyedül legyek.
Aztán hazaérek, és a feszültség nem csökken, hanem fokozódik.
Olyan dolgokra kapom fel a vizet, amiket máskor elengedek a fülem mellett. Apa meg az ilyeneket nem viseli jól.

Elmentem lefeküdni. 

De nem ment. Nem tudtam aludni.
Csak feküdtem az ágyban, és ismét azt kérdeztem, mi van velem? 
Hogy viselkedhetek így? Hogy lehet, hogy ennyire utálom az embereket? Hogy képtelen vagyok együtt élni másokkal?!
Legszívesebben sírtam volna. 
Pontosan tudtam, hogy nem másokra vagyok mérges. Hogy nem apával van a probléma.
Hanem velem. Bennem. 
Úgyhogy elkezdtem kérdezgetni. Saját magamat. 
Hogy miért vagyok feszült.

Furcsa játék. Kívülrõl szemlélve könnyûnek tûnhet, de valójában nem az. Nagyon nem. 
Összefüggéseket keresni, mint kérdezõ, mindeközben pedig válaszadóként visszabontani is a szálakat, kihívás. De szeretem a kihívásokat.

Viszont hiába próbálkoztam, sokkal közelebb nem kerültem a megoldáshoz. Vagy legalábbis nem annyira, mint amennyire szerettem volna. Nyilván segített volna, ha tovább boncolgatom a témát, de erre hajnali fél1-kor már képtelen voltam. Az is haladásnak tûnt, hogy a mellkasomban lévõ szorítás már nem fojtogatott annyira.

Visszafeküdtem.
Valaki sóhajtott a mellettem lévõ ágyon.
Apa. 

Magamban bocsánatot kértem, mindenért, de nem tudtam becsukni a szemem. Újra eszembe jutottak anya szavai: "sohasem tudhatod, hogy melyik lesz az utolsó csók?. Ezt Pali halála után mondta. 
Felültem. 
Átmásztam az ágy túlsó végébe, hogy adjak neki egy puszit. Abban a pillanatban, ahogy a kezem a karjához ért, idegesen felkapta a fejét, hogy igazán lenyugodhatnék végre, mert úgy gondolja, hogy bõségesen visszaadtam már, ha ez volt a cél.
Szó szerint ledermedtem. Azt hittem rosszul hallok.
Lenyugodhatnék? Kettõnk közül nem én voltam az, aki 20 percig hangosan pakolt, miközben a másik aludni próbált.
Amennyire halkan csak tudtam, kiosontam a nappaliba. 
Kilégzés, belégzés. nyugalom. Minden rendben van.

Hogy beszélhetünk el ennyire egymás mellett?
Szerinte én ilyen lennék? Bosszúálló?
Talán ez az egyetlen tulajdonság, ami teljes mértékben hiányzik belõlem.

Leültem a szõnyegre. 
Mélyen beszívtam a levegõt, és kibámultam a sötét udvarra. 
Miért ilyen nehéz?
Becsuktam a szemem, és azt kívántam, bárcsak más lennék.
Hogy bárcsak tudnék kevesebb problémát csinálni a lehetõ legtermészetesebb dologból. Az életbõl.

Folytats a blogon ... punkaa.blogspot.com/2014/04/aprilisi-...

sponsored links

Keres?s