sponsored links

Csendes, ünnep elõtti délután. A mezõk üresek már, csak egy kis szél jár a vetések között, s a búzaszálak hajlonganak, igazodnak, mint a katonák a nagy parádé elõtt. A kocsik pora leszállt már az út mellé, zörgés nem hallatszik sehol, s a gébicsek elgondolkodva ülnek a kökény ágán, mint a csizmadia a mûhely elõtt, amikor már letette a kalapácsot. A gyalogúton öregasszony lépeget. Fején fekete kendõ, karján kosár, és csak a szoknyája suhog, mert mezítláb van. A kosárban egy kis cukor, egy méter rózsaszín pántlika, a levetett cipõk, egy szál gyertya, s a kosáron sötét hárászkendõ. Gondolatai mögötte ballagnak, néha le-lemaradnak, aztán újra utána szaladnak, vagy ott maradnak az út mellett, mert az öregasszony már nem törõdik velük. Maga elé néz: a pénzre gondol, amit kiadott, ami kevéske megmaradt, hozzáadja, ami otthon van, és haragszik magára, mert még egy pár csirkét be kellett volna hozni eladni, hiszen gondolhatta volna, hogy - így ünnep elõtt - jó ára van. Mert drága a cukor, drága a pántlika, drága a... nem, a gyertya nem drága. A gyertyának nincs ára. Az élelem vagy a testi ruha lehet olcsó vagy drága, de a gyertya olyan, mint a köszöntõ vagy az imádság, mely semmit sem ér, ha az árát nézi az ember. A szalag pedig szép. Fele Annáé, fele Magdáé. Megint egyformák lesznek. Szõke hajuk megcsillanik, a pántlika ide-oda hajladozik hosszú varkocsukban, mint a rózsa, s az asszonyok összesúgnak egy kis irigységgel: -Az ikrek! Meg kell hagyni, szépen öltözteti õket az öreganyjuk... "Hát még ha szegény anyjuk láthatná ket! Vagy talán látja is? Uram bocsá... persze hogy látja. És láthatja is. Megnézheted a lányaidat, Anna. Jók is, szépek is. Nõnek. Nem rovom fel egy szóval sem, amit rájuk költök, hiszen azért vagyok." Megy az öregasszony súlytalan, egyforma járással. Takácsék behordták már a lucernát; Rovóék be is töltötték a krumplit - szorgalmas emberek voltak világéletükben -, és Borsoséknál még mindig gazban van a kukorica - gondolta közben, de ezek a gondolatok csak átfutottak szemén, mint a tó felett a fodortalan szellõ. A nyárfás úton hosszú árnyékot vetettek már a fák, s odalátszott, hogy a falu felett száll a por, s a porból felkanyarog a kémények füstje.

"Két kalács elég lesz meg két tepsi mákos kifli. A húst már megsütötték a lányok és bor is van otthon, ha éppen kellene..." Igen, ez a Banádi Ferkó - a bolond is látja - nagyon odavan Annáért, ámbár hogy miként tudja megkülönböztetni õket, hiszen még is összetéveszti néha a két lányt. Hej, ha egyszerre lehetne férjhez adni ket! Akkora gyertyát gyújtana a Szûz Máriának... Ijedten lebbenti fel a kendõt a kosárról. Uramisten! Csak nem csúszott a cipõ a gyertyára? Talán már el is törött? De nem. A szegényes kis öregasszonyos cipõk - paraszti kis öregasszonycipõk - ott kuporogtak a sarokban, a gyertya pedig fehér selyempapírban a másik oldalon. Na, akkor jól van! A selyempapírt pedig beteszi a sifonérba a lányok inge alá. Szépen csomagolta a boltos a gyertyát, ámbár hiszen újságpapírba is tekerhette volna. A falu már közel jött, és szétterült elõtte. Talán felhúzza a cipõket? Fekete szoknyához nem nagyon illik a mezítláb, meg Banádiék el tt is el kell menni; de minek koptassa? Elég baj, hogy télen nem lehet mezítláb járni, még ilyenkor is rongálja a cipõt, amikor nem muszáj. Majd hazamegy szépen a kertek alatt. A nyárfákon a verebek dicsérik az Urat, ám az is lehet, hogy csak a lebukó naphoz imádkoznak. Amilyen pogány népség: kitelik tõlük. Mert a nap már a házak felett pihen, mintha gondolkodna: itthagyja-e azt a szép júniusi világot, s a falu pora és füstje - valószínûleg a sütésfõzés illatai is vörös aranyban ködlenek az ég alján. Az úton kocsi áll. Pallós Vince?... Persze, a Vince. Szürke lova úgy fehérlik a fák közt, mintha inget szárítana valaki. Viszi a leveles ágakat a sátorhoz, ahogy megbeszélték. Asztalt Vincéék adnak, de terítõt õ, és a sátor is az övék, mert az házuk el tt van, amióta az eszét tudja. A terítõt a lányok mosták, napon fehérítették. - Segítek, Vince fiam. -Adjon isten, Vera néném! Nem muszáj. Vince kis baltával csapkodja le a nyárfa ágait, s az öregasszony hordja a kocsira. - Úgy látom, jó idõnk lesz. - Nemigen szokott Úrnapján esni. Telik a kocsi. A lovak egykedvûen csapkodnak a legyek felé, néha megrázzák magukat, s a kocsi környéke tele lesz a levágott gallyak könnyes illatával. Alkonyodik már. A rétek párájában már az ünnep készül dik, s a búzamez k nagy országa felett eléje száll a nyárfagallyak fonnyadó kis életének sóhajtása. Aztán megzörrenik a kocsi, pattogni kezdenek a kerekek, s a nyárfák némán állnak, amíg csak hallatszik a zörgés. Nagy csend lesz egy pillanatra, amíg csak suttogni nem kezd koronájukban az esti szél.


Amikor a kocsi átdöcög a faluvégi hídon, már alkonyi párák szállnak a réten, s a kertekben homály van. A kertek a rétre nyúlnak ki, s a hídról végiglátni a kertek alján. Az öregasszony szeme hunyorog, és megáll valahol. Még egyszer jól megnézi, amit lát, nehogy tévedés legyen a dologban, szája keményen összezárul, és azt mondja: - Hát ez így van, Vince. - Ez így, Vera néném. Hogy mindenik másra gondolt, az nem baj. A két ember között békesség van, ünnepvárás, és akármire gondoltak, jól van az úgy nagyon. A házak eleje el van már seperve, a kanász hazahajtott régen, a pornak volt ideje leszállni, s a kis ajtókban áll még itt-ott egy lány a seprûvel, de az is befordul, ahogy elhaladt a kocsi, s odabent megmondja, hogy Pallós Vince vitte az ágakat az ünnepi sátorhoz. - Peti Vera néni ült mellette, de nemigen beszélgettek. - Nem tudom, mit beszélgettek volna. Bezártad a tikokat? Nahát, arra legyen az eszed... Az igazság az, hogy az öregasszony nagyon csendesen ült Vince mellett, s csak házuk el tt szólalt meg: - Tegyél le, Vince, aztán mindjárt küldöm a lányokat segíteni. És csendesen betette maga mögött a kiskaput. A konyhaajtóban megállt, s köszönés helyett azt mondta: - Hívd be Annát! - És leteszi a kosarat. A lány fülig vörös, az öregasszony ezt jól látja, tehát ludas ez is, és kilép a pitvarba, mintha keresne valakit. Ijedtében kezét a mellére szorítja. - Csak ne tekingess, ha jót akarsz. Tudod te, hol van. A többi cemende is a kertek alatt várja az Úrnapját... A pitvar végére suhogva, kipirulva szaladt be Anna. Csak ránézett Magdára, és tudta, hogy baj van. Azt is tudta, mi a baj. Hiszen ezért szaladt. Anna ijedelmét már kint megérezte a kertben, de Ferkó tartóztatta... Az öregasszony bement a szobába, és hallatszott, hogy zárat nyit, csuk, vetkõzik, beszélget magában, a két lány pedig csak állt a konyhaajtóban, szinte megkövülve a félelemtõl. Néztek egymásra, és nem szóltak semmit. Olyan egyformák voltak félelmükben is, mint szép fiatalságukban. Mintha egyek lettek volna valamikor, és szétválasztotta ket egy láthatatlan kéz, de testi mozdulataik, örömük és bánatuk felett mintha egy lélek lebegett volna. Egyszerre indultak befelé, és Magda is megnyugodott egy kicsit, mert Anna úgy érezte, nagy baj nem lehet, hiszen odakint a kert végében nem történt semmi. Csak... -Talán én rakom le a levelest a kocsiról?

Az Ăśregasszony ezt Ăşgy mondta, mintha csak magĂĄnak mondanĂĄ, mintha nem is lenne neki kĂŠt ilyen elvetemĂźlt unokĂĄja. - Bandi is itt lesz - suttogta Anna. - Tudtam. - A szivart a szoknyĂĄk kĂśzĂŠ tettem. - Akartam is mondani. Vince mĂĄr leverte a sĂĄtorfĂĄkat. . -Na, lĂĄnyok, megsĂźlt-e a rĂŠtes? -Majd, holnap, Vince bĂĄcsi... LedobĂĄljuk a fĂśldre, vagy mindjĂĄrt beletĂťzdeljĂźk? - Minek poroznĂĄnk, ugye? MegĂĄllnak ezek a sĂĄrkĂĄnyok. RakjĂĄk, igazgatjĂĄk, simogatjĂĄk az Ăźnnepi sĂĄtrat. A zĂśld gally kĂśrĂźlveszi lassan az utca egy kis darabjĂĄt, s homĂĄlyos barlangja el tt mĂĄr elkĂźlĂśnĂźlve jĂĄr a hĂŠtkĂśznapi ĂŠlet. Magda kĂśrĂźlsepri mĂŠg a sĂĄtrat, Anna a lehullott gallyakat visszadobĂĄlja a kocsiba, s amikor egyedĂźl maradnak, sĂśtĂŠt mĂĄr a sĂĄtor belseje, ĂŠs csillagok vannak az ĂŠgen. KĂśrĂźljĂĄrjĂĄk a sĂĄtrat, igazĂ­tanak mĂŠg, meg-megĂĄllnak, ĂŠs halogatjĂĄk a bemenetelt. A konyhĂĄban sĂśtĂŠt van. MĂĄskor ilyenkor mĂĄr ĂŠgett a lĂĄmpa, de most nem ĂŠg. Azt sem tudjĂĄk, Ăśreganyjuk bent van-e a szobĂĄban, vagy itt kint Ăźl a helyĂŠn. - SzĂŠp lesz a sĂĄtor - mondta Magda. Csend. Odatapogatnak a kemencepadkĂĄhoz, ĂŠs mĂĄr ĂŠrzik, hogy az Ăśregasszony lĂĄtja Ăľket. Ott Ăźl az helyĂźkĂśn. Le sem lehet Ăźlni. Csak ĂĄllnak. A sĂśtĂŠtsĂŠgben feszes a csend, s felette ijedten rĂśpkĂśdnek vĂŠdekezĂľ gondolatok. - Mire vĂĄrtok? TĂĄn ĂŠn vessem meg az ĂĄgyatokat? VĂŠge. Nem lehet mondani semmit. A harag orsĂłja lassan peregve ereszti utĂĄnuk nyĂşlĂłs fonalĂĄt, ĂŠs nem ereszti el Ăľket reggelig. Ebben ĂĄlmodnak, errĂľl suhog a pĂĄrna, ez van sĂśtĂŠtbe nĂŠzĂľ kĂśnnyes szemĂźkĂśn, s amikor bebĂşjnak a takarĂł alĂĄ, csak ĂĄtĂślelik egymĂĄst nĂŠma vigasztalĂĄssal. - Hogy vĂłt a szivar? - TĂ­z tojĂĄsĂŠrt nĂŠgyet adott. - DrĂĄga. -Az. -De nem baj. - Persze hogy nem. - Bandi itt marad este is. EzutĂĄn mĂŠg a suttogĂĄs is elhallgat. A konyhĂĄban moccanĂĄs sincs, csak az Ăłra jĂĄr a szobĂĄban, ĂŠs nĂŠha egy lĂŠgy repĂźl neki halk zĂźmmĂśgĂŠssel az ablaknak. - HĂĄt nem lĂĄttĂĄtok a kocsit? - Akkor mĂĄr kĂŠsĂľ volt. Azt meg nem akartam, hogy FerkĂł belĂŠpjen a kerĂ­tĂŠsen.

Az ajtó kinyílott, és az öregasszony is lefeküdt. Nagyot sóhajtott. - Hej, édes jó Istenem, de meg is vertél engem! Így szokott kezdõdni. Most jön a temetõ - gondolták egyszerre mind a ketten, de azért csak elsírták magukat, valahányszor anyjuk meleg árnyékát idézte az öregasszony, és ilyenkor dolgos, tiszta életüket mérhetetlenül szennyesnek érezték. - Szegény jó anyjuk a föld alatt, ezek meg a kertek alá járnak... De hogy kire is ütöttek, azt én meg nem mondhatom. Én nem. Talán az a mennybéli Isten csak a tudója. A lányok szepegtek még egy kicsit, és határozottan érezték, hogy ez a kertbéli dolog végzetes nagy bûn volt. De már meg is nyugodtak egy kicsit. Hogy nagyanyjuk mindkettõjüket egyszerre szidja, azt nem is vették észre, mint ahogy egyszerre születtek, egyszerre kaptak új ruhát, és egyszerre nyílott ki a szívük is két legény felé; igaz, hogy az öregasszony még csak az egyiket tudja. - Hát az én idõmben másféle lányok termettek, az szent igaz. Kertbe... kert alá? No, még csak az hiányzott volna. De mi tisztességes lányok voltunk abban az idõben. A lányok homályosan érezték, hogy õk bizony nem tisztességesek -ha már öreganyjuk azt mondja , de azt is érezték, hogy a vihar szûnõben van. Még egyszer nekirugaszkodik, aztán vége. - De én már eleget beszéltem nektek - ült fel hirtelen ágyában az öregasszony. - Anyátok nem verhet meg, apátok se, hát megverlek én. Nem nézem, hogy ki látja, ki nem látja; ahol érlek benneteket - kiabált -, tudja meg az egész falu, hogy mifélék vagytok! Ki volt az a tûzrevaló, mi? Anna nem válaszolt. Tudta ezt jól az öregasszony, tudta mindenki. -Nahát, majd én ellátom a baját a te csámpás Ferkódnak. Azt hiszi, mert egyes gyerek, mert nagygazda az apja, mert kényeztették, aztán úgy nõtt, mint a vadszõlõ? Egyfi, ebfi! Mit akart veled? - Semmit. Öreganyámmal akart beszélni... - A kert alatt. -Be akart gyünni, de nem engedtem. Én éppen zöldségért voltam... - Ez igaz - mondta csendesen Magda. - Téged meg nem kérdeztelek. Aztán mit akart? - Hogy ne menjünk a korcsmába táncolni, mert õk idegyünnének az onokabátyjával, a Bandival, ha öreganyám megengedné. Beszélgetni. Láttuk mi öreganyámat a Vince bácsi kocsiján, de nem akartunk elbújni, mert Ferkó azt mondta, hogy nem bújik el az Isten elõl se. -Istentelen! - mondta az öregasszony, s a Bandi nevezetû Karsai Andrásra gondolt, aki a szomszéd faluban lakott; nénje már férjhez ment, és mindenképpen igen kívánatos legény volt, és võ lehetett. - Magdához jönne? - Magdához.

-Na, majd én a szemébe nézek annak is. Aztán most már aludjatok. Kék pántlikát meg nem kaptam, csak rózsaszínt, de az aztán olyan... Üdvöz légy, Mária, malaszttal vagy teljes... S az öreg fogatlan száj imádsága az óra csendes ketyegésének lépcsõjén bejárta a szobát, és lépdelt felfelé, ahová küldve volt. A kutyák és a kakasok elhallgattak. A kutyák már éjfél elõtt megkiáltották az összes híreket, de aztán felkelt a hold, és holt világossága elõl árnyékba feküdtek, mert a kutyák csak este vonítanak a holdra, éjfél után soha. A kakasok pedig elhallgattak, mert elõrimánkodták a hajnalt, így egyéb tennivalójuk már nem volt. A völgyekben álmosan kúszott még a szürkület, de a dombhátak lomha púpja felett vörösödni kezdett az ég, s az istállók eresze alatt reggeli köszöntõjüket énekelték a fecskék. A rétek harmatosak, s a falu utcáján hûvös szell hordja a kertek illatát. Egy-egy ajtó csikordul, zörrenik egy fejõkanna, csobog a víz, hangosan ásít valaki, s amikor a nap fényessége felvillan a mai világ felett: elhallgat a fecske, kirepülnek a tyúkok az ólból, füstölögni kezdenek a kémények, és a viola illatába kozmás tej tûzhelyszaga vegyül. - Hogy minek adott nektek szemet az Isten, csak azt szeretném tudni! - mondja valaki. - Itt vagytok, és nézitek, hogy fut ki a tej... Reggel van. Az idõ szalad a mise felé. Elsõ harangszóra azt mondják az asszonyok: -Jézus Mária! Apátok még mindig a csizmáját pucolja? Eredj az útból, Jóska, mert a mai szent ünnepen pofon váglak. - Felvehetem az új kalapom? - Fel, csak menj már ki a konyhából. Második harangszóra azt mondja a kisebbik lány: - Elszakadt a gyöngyöm... És szedegeti a szétszaladt "gyöngy"-szemeket. Az asszony az ebédet készíti elõ, félig fel van már öltözve, és úgy fogja a fõzõkanalat, mintha ölni akarna vele. - Krisztusa ne legyen annak a büdös gyöngynek! Szólj a Marinak! - Mari nem ér rá. - Szólj öreganyádnak. - Öreganyám nem látja a cérnát befûzni... De azért harmadik harangszóra már mindenki kész, a gyerekek már a templomban vannak, az anyák most érnek oda, s a tûzhely mellett csak egy-egy öregasszony ül okulával a szemén, vastag imakönyvvel a kezében. A tûz pattanik néha, a lábasokban zümmög a víz, az udvarok csendes ragyogásban nyújtózkodnak, s a templomból kizsong az ének, mintha kézen fogva vezetné végig a falun az orgonaszó. A sátorban csend.

Az énekszó megsimogatja a fonnyadó leveleket, de azok aléltan õrzik a fehér asztalt s a két szál gyertyát, és halk sodródásukban, szomorú zizegésükben mintha suttogás bujkálna. "Szomjas vagyok..." A gyertyatartók csillognak, mert üvegbõl vannak. Belül valami fényes port fújt rájuk az üvegesmester, amibõl ezüstös fényben csillognak. Az öregasszony így is mondta reggel a lányoknak: - Vegyétek el a gyertyatartókat. - Az ezüstöt? -Azt! Az üvegbõl készült ezüst gyertyatartók kevélyen állnak az árnyékban, és csillognak, és unottan nézik a poros utcát, a kéziszõttes terítõt, a halvány nyárfagallyakat. A gyárat érzik maguk mögött, ahonnét elindultak, az olvasztókemencék pokoli tüzét, a világ sok csillogását, és azt hiszik, értük van minden. Elõkelõnek akarnak látszani, pedig csak üresek és törékenyek. A gyertyák még alszanak. Az új gyertyát is megkurtították, hogy ne legyen hosszabb, mint a tavalyi, s az öregasszony otthon maradt, hogy kell idõben meggyújthassa ket, ha megszólalnak a harangok, kiárad az utcára az ének, s a nevetések és sírások poros, falusi útján végiglépeget a koldusok testvére. Aki elõtt porba hullanak minden királyok. A templomajtó nyitva, az oltár a tömjén lágy ködében úszik, a zászlókat kiemelték már tartóikból, s most indulásra készen rezdülnek meg, mintha kifelé vágynának a napsütésbe. A kóruson fogják már a harangköteleket, s a harangozás élvezettel vegyes tisztségét - Uram, bocsáss meg nekik! - enyhe verekedés elõzte meg az orgona mögött. A dulakodás zajtalanul folyt le, de az egyik gyereknek vérzik az orra, a másiknak kabátján nincs egyetlen gomb se, a harmadik pedig fél lábon, de dühös kitartással fogja a legkisebb harang kötelét. A levegõben tartott lábra rálépett valaki, de mozog, így a sérülés csak átmeneti jellegû. A harangozók mögött állnak a pótharangozók, szerényen, mint ahogy az póttagokhoz egyáltalában illik. Az orgona már elhallgatott, az iskolás gyerekek már indulnak kifelé, megmozdult a lányok színes karélya, felállnak a fekete padsorok, felzendül újra az ének, s a zászlók meghajolnak a templomajtóban; selymük lobogására rászáll a nap, s a toronyban ujjongva zendül meg a harangszó. Ekkor gyújtja meg Petiné a gyertyákat. Az sátruk ugyan az utolsó, de ma takarékoskodni nem lehet, s a gyertyák sápadt fénye tûnõdve lobog a terítõ felett. Az öregasszony bement a házba, s amikor üres lett a sátor, az új gyertya is kinyújtotta lángját és körülnézett a sátorban. - Ünnep van - bólintott a másik felé szerényen, de azzal a tudással, ami olyan régi, mint maga a tûz. - Ünnep - libbent meg a másik, és fényük összefogódzott, és egyek lettek, mint minden tûz a világon.

- Mi is tudjuk, hogy ünnep van - csillant meg az egyik gyertyatartó -, de azért ne folyassátok ránk a viaszt, mert mi tiszták vagyunk és belül ezüst. A kis lángok némán lobogtak, és mindent láttak. - Igen, ezüst - mondták, és hallgatták a harangszót s a harangok zúgása alatt a haldokló nyárfagallyak sírását. - Szomjasak vagyunk! - suttogták. - Éget a nap, és mi meghalunk. - Igen - bólintottak a lángok -, meghalunk és újraéledünk. Elégünk, és valahol újra fellobbanunk. Örök halál nincs. Ekkor egy szõrös, nagy légy zúgott be a sátorba. A patak mellõl jött, hol egy döglött békán lakmározott. Hullaszagot hozott, és lábain ragadós papucs volt. - Jaj, csak rám ne szálljon! - ijedt meg az egyik gyertyatartó. - Jaj!... A légy kanyarodott egyet, s odaszállt, ahol a gyertyatartó legszebben csillogott. - Odaszállok, ahová akarok - zümmögte tele szájjal, és lábait kezdte tisztogatni. - Féreg - imbolygott a kis láng. - Hát te mi vagy? - szuszogott a légy. - Egy kis szél és véged, elolvadsz és véged. Örök halál nincs? Láttad volna csak azt a kövér békát! Tegnap még brekegett, és ma beleraktam a pondróimat. -Féreg és ostoba... - Neked repülök, és vége az okosságodnak. -Elpusztulsz. -Ne törõdj vele. Elõbb pusztulsz te el, de könnyû neked, mert úgyis feltámadsz, én meg visszamegyek a békámhoz. Azzal zúgva nekirepült a gyertyának. A kis láng sercegve felcsapott, s a légy égetten hullott a földre. Fetrengett maga körül, aztán elnyújtózkodott. - Vége - suttogták a levelek -, vége! Talán örökre. - Örökre - nyúlt magasra a két láng -, mert abban hitt... A sátor elõtt egy-egy fecske nyilallt el. -Jönnek már, jönnek! - kiáltották. A nyárfagallyak kicsit megnyugodtak, mintha enyhülést ígértek volna a fecskék, de azért visszakívánkoztak a mezõk szegélyére, a végtelen országútra, hol szabadon járt a szél, s a forró napok után nagyot ittak az éjszaka hûvösségébõl. - Nem látjuk többé anyánkat, a fát, nem látjuk a mezõket, robogó kocsikat, és nem kel fel már nekünk a nap. Jövõre talán fészket rakott volna ránk a sárgarigó vagy a vércse, de mi már nem ringatjuk a fiatalokat. Elmúlunk... - Árnyékot adtunk fáradt embereknek, alattunk ebédeltek az aratók, és mi susogtunk álmot a vándorlegényeknek, akik ott aludtak az árokparton. Mi intettünk elõször a hazatérõknek, és bennünket látott utoljára a búcsúzók szeme, akik talán soha vissza nem jönnek. - Ma is látnak bennünket és mégis elmúlunk.

- Mi mutattuk a szelet, s árnyékunk megmondta az idõt az embereknek. Hangyák jártak rajtunk, s odúnkban a cinke lakott fiaival. És mégis elmúlunk... -Jönnek már, jönnek! - csivitelték a fecskék, és felszárnyaltak az ég felé. - Jönnek, már jönnek! csiripelték a verebek, akik abból éltek, amit mások mondtak, és nagyképûen felfújták magukat, mint akik fontos személyiségek ezen a napon. Az öregasszony benézett a sátorba, hogy rendben van-e minden, és úgy érezte, a sátorban már ünnep van, mert ünnep volt a szívében, és ünnep a gyertyák tüzes dárdájában. A kis lángok mozdulatlanra húzták ki magukat, mintha kovácsolva lettek volna, a levelek elhallgattak, mert a sátrat már körülfogta az ének, a lobogó zászlók, és a kék ég kupolája alatt összefonódva, szétválva, szemek és szívek ablakát verve zúgott a harangszó. S a lángok láttak! Látták a gyerekek együgy botorkálását, tiszta szemükben a csodálkozást, látták a léptek keménységét vagy elesettségét, a fiatalság lüktetõ szívét s az öregek ráncos arcát; látták az elmúlt napokat, a panaszt, a reményt, a szerelmet, a bánatot; ruhákat és imakönyveket, zászlókat és pántlikákat. És látták a vágyat az ima betûibe s a hit szárnyába kapaszkodva, és tudták, hogy az emberek emberi kicsinyességéért nem haragszik az, Aki semmiért sem haragszik. Lám, az öreg Balog a fiát kívánja, aki kint bolyong valahol a világban, a mesternek még éneklés közben is eszébe jut a lánya, aki az idén érettségizik; Deli Jóska pénzre gondol, hogy lovat vehessen, az öreg Banádi esõt kér, mert a szénáját már behordta, Szabadi Gábor szép idõt, mert a szénája még kint van. Banádi Ferkó Annára gondol, mint ahogy Karsai András Magdára, s ez helyénvaló, mert szeretik egymást. Egy kis gyereknek új irka villanik meg a szemén, s egy öregaszszonynak díszes szemfedõ - a pénz félre van már téve -, amely alatt nyugodt lesz az álom, és megpihennek végre fáradt tagjai. Mindent láttak a kis lángok. Azt is, amint szétnyílt az emberek sora, és körülállták az Urat, aki egyedülvaló. Ekkor zúgtak legjobban a harangok, mögöttük mégis végtelen lett a csend; a térdek földet érintettek, a szívek Jóságot, a nap ragyogása megreszketett, mintha sóhajtott volna a föld; aranylani kezdett a por, élettel duzzadni a sátor sok holt levele, és ekkor a gyertyák lángjai is meghajoltak, és becsukták fényes szemüket. Aztán kizúdult a harangszó a rétek és erdõk világába, áldva, zengve, kérve, mintha Valakit kísért volna. A pitvarokon falnak dõlve alszik a csend. Az ajtófélfákon legyek melegszenek, és kanyarodnak néha egyet nyári jókedvükben, bár a konyhaajtón lepedõ lóg, ami elzárja az utat a lakomától. Pedig a lepedõ mellett olyan illatok szivárognak ki, hogy a legyek izgatottan pödörgetik lábukat, és élesre tisztogatják szívóikat. Hiszen a lepedõ függöny mellett be lehetne éppen repülni, de odabent homály van. Majdnem sötét, ami veszedelmes, s a legyek napimádó rajongásukban sehogy sem értik az embereket. A konyhában csend. A kemence füstös szája tátva gondol a hajnali tûzre és piruló kenyerekre. A fakanalak ernyedten lógnak a tartóban, mint az akasztott ember, a fazekak csíp re tett fél kézzel várják a vizet, hogy mérgesen kisustoroghassák magukat, s a pemet bozontos feje úgy támaszkodik a falhoz, mint egy rosszlány, akit hajnalban rendõrök ugrasztottak ki az ágyból, hogy feleljen meggyilkolt barátjáról. Az edények szárazak már, a falon csillognak a festett tányérok, a tûzhely hamuja alatt álmosan hunyorog a parázs, és kint ünnepi álmát álmodja a nyár. A szobában csend. Az öregasszony ágyán bóbiskol, ünnepi ruhája a széken, ahogy megjött a litániáról, a lányok az ablakot nézik, s öltözködni szeretnének, mert az ablak alatt lassan ellépeget a délután. Lehet, hogy Ferkóék kicsit korábban jönnek... Ferkóék azonban nem jönnek korábban. Az öregek ebéd utáni poharazásban vannak, s a fiatalok a lovakat nézik. Nézik a fenét! Ezzel jöttek ki ugyan, de csak ülnek a zabosládán, és várják, hogy teljen az idõ, és várják, hogy mit határoznak odabent az öregek. Bandi ebéd alatt elszólta magát egy kicsit, s most tudják, hogy odabent komolyra fordult a dolog. Ferkó anyja már nem él, Karsai meg csak úgy magában jött át fiával, így tisztán az apákon múlik a dolog. Amikor András kibökte, hogy õk bizony korcsmába nem mennek, az öreg Karsai jól megnézte fiát, aki eddig a korcsmát igen kellemes intézménynek tartotta. - Nem-e? - Nem - mondta Bandi -, annak is véginek kell egyszer lenni. Ferkónak még a talpa is bizsergett, mert tudta, hogy a gyalogút váratlanul beleszakadt az országútba. - De azért csak nem ültök itthon? - Nem hát. - Tán csak nem várnak benneteket valahol? -Talán várnak is... - nevetett Bandi, de a füle elvörösödött, mint aki nekiugrott a gátnak, hát akkor szakadjon az a gát. - Hát mink is jártunk a lányokhoz - mondta az öreg Karsai. - Persze, édesapám is járt édesanyámhoz, aztán el is vette.

A szivarok füstje szép egyenesen szállt a levegõbe, mert nem mozdult senki, s a kérges, nehéz kezek ott pihentek az asztalon. -El. -Meg az én édesanyámat is, Isten nyugosztalja - mondta Ferkó és apjára nézett. - Igaz. - Hát akkor most mi kimegyünk, és megnézzük a lovakat. És most "nézik" a lovakat. Nézik a gerendára rakott fecskefészket, a falnak támasztott vasvillát, a kisborjú szelíd, fiatal szemét, a pókhálós ablakot, a lucernát a saroglyában, a fej széket, az ajtó hasadékán benyilazó napsugarat, csak éppen a lovakat nem nézik, mert már látták õket eleget, hát mit nézzenek rajtuk. -Ezt hát kiköpted! - mondja Ferkó, aki óvatosabb, bár nincs neheztelés a hangjában. -Baj? - Nem baj. Egyszer keresztül kell ugrani, hát mit tanakodjunk az innensõ parton. -Nahát. - Mit gondolsz? - Majd megmondják odabent. Odabent már csendben vannak az öregek. Amikor a két legény kiment, sokáig hallgattak. - Hát hiszen tudtunk róla - mondta végül Banádi -, csak kicsit hirtelen gyütt. - Az én fiam ilyen. Ilyen voltam én is. Te jobban ismered a lányokat. Mit tudsz róluk? - Csak jót. Ellenségük se mondhat mást. Jófajta népek. Mást nem tudok róluk. - Aztán fene mutatósak - mosolyog Karsai -, jó szeme van ennek a két bitangnak. - Tizennyolc hold föld - folytatja Banádi. -Meg egy öregasszony. Ketten majd csak bírnak vele... - Feleséged? -Tudod, hogy van az, ahun csak egy gyerek van. Ha a Bandi az ördögök öreganyját hozná, az is a legszebb lenne. Különben is tudja. -Hátakkor? - Te vagy a gazda, hát tõccs, ha nem sajnálod! És most hallgatnak. Komolyan, megelégedetten hallgatnak. Amikor a legények bejönnek, nem kínálják ket borral, csak éppen hogy rájuk néznek. - Tik most elmentek? - Elmennénk. - Hát csak eredjetek. De amikor bezárul az ajtó, utánuk mosolyognak. - Szép lányok, szép lányok azok a Peti lányok, de ezek se utolsók. És összekoccintják a poharakat. Száll a füst, és szétszaladnak a gondolatok.

- Eljár az idõ. -El. A régi lakodalomra, az elporló és újranövõ életre gondolnak. Elmúlt napokra és emberekre. Sok munkára és kevés pihenésre. - Emlékszel? - Emlékszem. - Én húshagyóra gondolnám - mondja Banádi -, aztán itt nálunk. Közös öröm, közös költség. Egyszerre. Szép lenne az, még beszélnének is róla. Karsai elmosolyodik. -Hát ha elférnénk? Fogy a szivar, fogy a bor, és elfogy lassan a délután is. Elfogy az egész faluban. A gémeskút árnyéka már a szomszédban jár, a tyúkok el rejöttek a kertbõl, és fél szemmel az eperfára pislognak, mint a fáradt ember az ágyra. A kertekben erõsen illatozik a kapor, s egy-egy méh sietve bújja a virágokat, hogy idejébe otthon legyen. A szobában jó szagú csend, jó volt azt a szappant megvenni - gondolja az öregasszony, de nem fogy a bor, s a szó is olyan tétován esik, mert arról úgysem lehet beszélni, amirõl kellene. - Nem mentek el táncolni? - Nem - mondják egyszerre négyen is. - Hát akkor egyetek legalább. A lányok sütötték, igaz, jobb is lehetne. Erre muszáj venni, immáron nyolcadszor. - Töltsetek, lányok. Ettek-ittak, aztán csak újra odakovászosodott a hallgatás. Valaki eldobogott az ablak alatt. - A Sánta Kis Miska - mondta Magda, és arra gondolt, öreganyjuk elmehetne már a disznókat megetetni. Összenézett a két lány, és ijedten gondoltak a múló idõre; az öregasszonyt meg mintha odaszögezték volna. Hiszen kimehetnének a kertbe is, mégis jobban együtt lehetnének, de azt elõbb kellett volna kezdeni. - Elmúlik ez a szép ünnep is - sóhajt az öregasszony. - Kocsival vagytok? - Kocsival - mondja Bandi, és a fogát tudná csikorgatni, ha arra gondol, hogy apja nem mondott se bû-t, se bá-t, és most még panaszkodni se lehet. Ahhoz meg nincs elég sötét, hogy Magda kezét megfoghatná... - Kocsival. Hevertek a lovak egész héten. - Mink már behordtuk a lucernát. Bandi úgy néz Ferkóra, mintha megsértette volna.

"A mennykõ ott vágja meg a lucernátokat, ahol van! - gondolja. -Te még tudsz a lucernáról beszélni?" Aztán Magdára néz. A lány nagy kék szeme puhán simogatja a legényt, és Bandi megbékél egy pillanatra. Csak egy kicsit sötétebb lenne... Ekkor megpattanik a kapu. Ki jöhet? - keserednek el a fiatalok. Dobog már a pitvar, az öregasszony kinéz, és ijedt csodálkozással mondja a két legénynek: - Apátok. Csak ülnek. - Szabad. Erre nem számított senki. A lányok arcából elfutott a vér, a legényekében meg mintha túl sok lenne. S lám, az apák már paroláznak Vera nénivel. - Helet az öregeknek - mondja Karsai vidáman, ami azonban szigorú felszólítás, hogy egyedül akarnak maradni. S a fiatalok valami rájuk zuhant kábulatban kibotorkálnak a szobából. Megnyílott az ég. A kertben már kora alkonyat van. Annáék mindjobban elõremennek. Magdáék pedig mindjobban lemaradnak. Beszélni pedig nincs mirõl. A boldogság szétterült, mint a tó tükre, és csak nézik magukat benne. -Tudtátok? - Nem tudtuk - mondja Bandi. - Csak úgy maguktól? - Az én apám ilyen. De jó, hogy ilyen. -Jó. -Én ugyan megmondtam, hogy ide gyüvünk, meg azt is, hogy édesapám is járt édesanyámhoz... -Hogy merted? És Magda keze a legényébe téved. A kert vége azonban közel van. Ott megállnak, és az udvarra néznek, az ajtóra, amely majd megnyílik, és be kell menni. Jaj! Az ajtóból az öreg Banádi int. - Na, gyertek. Most nagyon hosszú a kert, s a cipõkben ólom van. A fák némán állnak, s a tetõ minden zsindelye külön látszik. Az utcán megy valaki, a szomszéd házon egy macska lépeget. - Na, gyertek, hát én biztassalak benneteket? A szobában homály, az ablaknál az öregasszony sír öreges suttogással. Az asztalnál Karsai áll darabos méltósággal. A lányok feje meghajlik. -Gyerekeim!...

Itt nem pattognak a padok, nem beszĂŠlgetnek a kĂŠpek. Nem dobog a padlĂĄs, nem zĂśrren a kilincs, mint ahol emberek laknak. Az ablakok itt befelĂŠ nĂŠznek, a falak boltĂ­vbe borulnak, a padlĂł kĂľ, ĂŠs a tĂťzhelyen a vilĂĄg kezdetĂŠtĂľl lobog a lĂĄng. Itt a padok nem pihenĂŠsre valĂłk, s a zĂĄszlĂłk nem harcra lobognak. A lĂŠpcsĂľk a vĂŠgtelenbe emelkednek, ĂştjĂĄul ĂŠlĂľknek ĂŠs holtaknak; a padlĂł kĂľ, a korlĂĄt vas, itt nem lehet parancsolni, csak kĂŠrni, mert itt az Isten lakik. Visszhangos csend. A szentek ĂśsszeszedtĂŠk mĂĄr a dĂŠlelĂľtti imĂĄdsĂĄgokat, kĂ­vĂĄnsĂĄgokat, vĂĄgyakat ĂŠs kĂŠrĂŠseket, s most csak ĂĄllnak, ĂŠs sajĂĄt pĂĄrtfogoltjaik sorsĂĄn gondolkoznak. Bizony, nĂŠmelyik mĂŠg a homlokĂĄt is rĂĄncolja, csak a SzĂťzanya derĂťs, s az anyĂĄk vĂŠgtelen tĂźrelmĂŠvel nĂŠzi az innensĂľ vilĂĄgot, pedig Ăľ szenvedett legtĂśbbet, neki van a legtĂśbb elesettje, de hiszen tudja, mi az a fĂśldĂśn anyĂĄnak lenni, s nem fĂĄrad el soha. Valaki jĂĄr a templomban? A lĂŠptek Ăşgy csoszognak, mint a suttogĂĄs, hiszen mezĂ­tlĂĄb van az Ăśregasszony. ReszketĂľ kezĂŠben gyĂşjtĂł villan, lĂĄngra kap a fehĂŠr gyertyaszĂĄl, s odaĂĄll a SzĂťzanya lĂĄbĂĄhoz. Az Ăśregasszony tĂŠrdre hull. - MĂĄria... Szent anyĂĄm... ĂŠdes, ĂŠgi szent anyĂĄnk - motyogja, aztĂĄn tele lesz a szĂĄja nĂŠma, boldog sĂ­rĂĄssal, s kĂśnnyei odahullanak a k padlĂłra. A gyertya ĂĄhĂ­tattal lobog. Most lĂĄtja csak, hova kerĂźlt. ReszketĂľ rĂŠvĂźlettel hajol meg az ĂśrĂśkmĂŠcses felĂŠ, aztĂĄn felnĂŠz MĂĄriĂĄra, le a fĂśldĂśn kuporgĂłra, aztĂĄn a kis lĂĄng alĂĄzatosan a szent asszony szemĂŠbe nĂŠz. "Istennek szent anyja - lobogja -, lĂĄtod, ez itt a fĂśldĂśn a lĂĄbad porĂĄt csĂłkolja, tĂŠged szeret, de imĂĄdkozni nem tud... hadd mondjam hĂĄt ĂŠn el helyette." 

(RĂŠszlet Fekete IstvĂĄn: TĂ­z szĂĄl gyertya c. kĂśnyvĂŠbĂľl)


Ez most nem egy igazi gasztrobejegyzĂŠs, de azĂŠrt - ha figyelmesen olvastĂĄtok, mĂŠgiscsak ott szĂĄll a levegĂľben a sĂźlt hĂşs, az Ăźnnepi kalĂĄcs, a mĂĄkoskifli, a rĂŠtes ĂŠs a jĂşniusi kert kaporillatĂş csendje...

És egy régi recept:
Úrnapi rakott szûzpecsenye