MĂşlthét végén nagyszĂźleim hĂĄzĂĄnĂĄl voltam és rĂĄtalĂĄltam NagymamĂĄm receptgyĂťjteményére. Nagy volt az ĂśrĂśm, mert volt kĂśzte egy eredeti VĂĄncza kincses receptkĂśnyv, egy 1929-ben KolozsvĂĄron kiadott szakĂĄcskĂśnyv és egy mĂĄsik is, ami ugyancsak hĂĄborĂş elĂľtti. KésĂľ este volt mĂĄr, Ăşgy 10 kĂśrĂźl lehetett. Ültem az Ăľ szobĂĄjĂĄban, kb. 60 éves bĂştorokkal kĂśrĂźlvéve, és olvasgattam a recepteket, amik tĂśbbnyire egy - egy papĂ­rfecnire, borĂ­ték hĂĄtĂĄra vagy akĂĄr egy ĂşjsĂĄg szélére voltak lejegyezve sok - sok évvel ezelĂľtt. KĂśrĂźlĂśttem a néma csend uralkodott és a recepteket olvasva visszamentem én is azokba az idĂľkbe, amikor még a hiper - szuper robotgépekrĂľl szĂł sem volt, mindent kézzel végeztek. Eszembe jutott amit ÉdesapĂĄm mesélte, hogy néha megkérte a Nagyi Ăľket, hogy segĂ­tsenek kikavarni a vajat a cukorral, és ez a mĂťvelet egy ĂłrĂĄt vett igénybe. AztĂĄn olvasĂĄs kĂśzben talĂĄltam olyan receptet is, amiben két Ăłra kavarĂĄs volt lejegyezve. Na azok voltak az idĂľk! Most mĂĄr ott tartunk, hogy betesszĂźk a gépbe a hozzĂĄvalĂłkat, megnyomjuk a gombot, elmegyĂźnk otthonrĂłl és amikor visszajĂśvĂźnk, mĂĄr kész a kenyér. Akkor tényleg mĂťvészet volt ...