Õszibarack télire (cukor- és tartósítószer-mentes)
sponsored links
Soha nem szoktam õszibarackot elrakni. Nyilván azért nem mert ezzel van a legkevesebb gond. Pomázon a kedvenc gazdaboltunkban isteni barackokat lehet kapni augusztus elején-közepén. Évek óta imádom, rendületlenül. A család szerint gumibarack, végletes érzelmeket vált ki mindenkibõl. Fantasztikus vagy ehetetlen. Én az elsõ táborba tartozom, nem bírok vele betelni, a rosszullétig eszem belõle. Nagy, édes, természetesen magvaváló, és tényleg kicsit gumis az állaga, de ennek köszönhetõen akár bele is lehet harapni, nem fog fröcskölni és csurogni mindenhová a ragacsos lé. Ráadásul olyan lágyan édes, a többi õszibarackban van valami kis csípõsség, ami ebbõl a fajtából (sajnos, fogalmam sincs a nevérõl) teljesen hiányzik. Más zöldségesnél nemigen szoktam látni, egész pontosan egyetlen egyszer vettem csak valahol. Nem is könnyû felismerni kívülrõl, az a biztos, ha beleharap az ember, de hát nem rágcsálhatok meg mindenféle barackot mindenféle helyeken. Szép nagy, és kicsit sárgásabb, sápadtabb, nem annyira pirospozsgás, mint más barackok. Tavaly nem volt egy darab sem. Az egész augusztust átsírtam, és készültem az ideire. És lõn csoda, a múlt héten végre ki volt téve több láda is. Végtelen mohóságomban bevásároltam belõle rögtön kezdésnek 25 kilót, gondoltam, tízet megeszem, a többit elrakom befõttnek (soha nem raktam még el). Ráadásul nem is szeretem a befõtteket. De ezt a barackot annyira imádom, hogy jó lenne kicsit elnyújtani a szezonját. Aztán amikor hazacuccoltam, és nekiestem, akkor jöttem rá, hogy ez nem az igazi gumibarack, gondolom, arra még kicsit várni kell. De ez is nagyon finom, nagyon édes, nagyon eteti magát. Szóval az elmúlt hetem a barackeltevésrõl (is) szólt, szép lassan, több kisebb adagban magam alá gyûrtem az egészet. Annyira szép, friss volt, hogy az egy hét alatt, amíg a feldolgozásra várt, egy darab sem romlott meg, még az utaztatást is jó viselte (persze a kicsit megnyomódott példányokat gyorsan megettem). Na, szóval ezek már üvegben, most várom az igazi gumibarackot, és folytatom.
A lekvárjaimhoz és a ritkán elõforduló befõttjeimhez soha nem használok tartósítószert. Pár különösen savanyú bogyóst kivéve cukrot sem. Õszibarackot ugye még nem raktam el, nagyon remélem, hogy ennél is mûködik, és nem fogok kidobni ennyi gyümölcsöt és munkát. Nagyon remélem. Kérdezzetek rá fél év múlva, ha elfelejtenék róla beszámolni.
Háromféle dolgot tettem el. Befõttet és kétféle lekvárt.
Befõtt: ez volt a legmacerásabb. Nem hiszem, hogy gyakran fogok ilyet csinálni. Vizet forraltam, és megmártottam benne a megmosott barackokat. Ez a mártás kb. két percet jelent, ennyi töltöttek a forró vízben. Utána szûrõkanállal kiszedtem, és gyakorlatilag két cuppantással le lehetett emelni a héjukat. (Ez a barack egyébként annyira cuki, hogy akár enélkül is meghámozható, mert teljesen nyersen is könnyen lehúzható a héja.) Utána éles kiskéssel cikkekre vágva leszedtem a gyümölcshúst a magról (felezni nem tudtam, ahhoz nagyon meg kellett nyomkodni, közben kifolyt az összes leve). Ezt a darabolt barackot beletettem a fertõtlenített hét decis üvegekbe, jó szorosan, ahogy csak tudtam (egy üvegbe négy és fél jó nagy barack ment). A tetejére szórtam egy késhegynyi citromsavat, tényleg csak egy icipicit. Utána mindegyikre öntöttem fél-háromnegyed deci hideg vizet. Azért kell a víz, mert fõzés közben majd enged a gyümölcs is levet, de nem eleget. Az a gyümölcs pedig, ami majd szárazon áll, meg fog barnulni, és az nem olyan csinos. Tehát ki kell találni, hogy kb. mennyi folyadék jön ki a barackból. Ha túl kevés vizet öntünk rá, akkor a teteje meg fog barnulni. Ha meg túl sokat, akkor jelenlegi fizikai tudásom szerint szét fog robbanni az üveg a fõzés közben. De annyira hülye vagyok a fizikához, hogy lehet, hogy ez baromság. A tudományos becslés után rácsavartam a tetõt, és jöhetett a vizes dunszt. Pomázon a csak erre használt tésztafõzõ edényemben, Tésán a megörökölt kis mosófazékban, ennek nincs betéte, szóval jócskán gyûrtem bele újságpapírt is. Felforraltam, és forrás után egy órát fõztem kicsi lángon. Hát ez elég macera, az egyik edénybe 3, a másikba 4 üveg fért bele. Utána itt hagytam kihûlni is, és csak utána jöhetett a következõ adag (kicsit lehetett gyorsítani, ha félig hûlten átköltöztettem õket száraz dunsztba). Igen, tudom, hogy pancsikálhattam volna a szokásos módon, megfõz, üvegbe mert, levet újra felforral, rátölt, de ehhez sem volt kedvem. Most érdeklõdve várom, mi lesz a sorsuk. Reményeim szerintem szépen elállnak bármeddig.
Lekvár 1.: amikor nagyon untam már a befõtteket, akkor egy kisebb adagot összekockáztam, megfõztem. Utána átnyomtam botmixerrel, újra forraltam, és mehettek a kis üvegekbe. Tetõ, fejre állít, visszafordít, száraz dunszt. Csak mert itt annyira kéznél van a dunyhával töltött ágynemûtartó. Ez finom, de elég híg.
Lekvár 2.: na, ez lett a tuti befutó. A feldarabolt barackot megfõztem, nyilván víz nélkül, a saját levében, és nagy lángon forraltam, hogy besziruposodjék (ez Tésán elég könnyen megy, mert a kis gázrezsóm legkisebb fokozatán is ökröt lehetne sütni). És így darabosan ment üvegekbe, hát ez isteni. Ezentúl csak így. Átmenet a befõtt és a lekvár között, jó darabos. És kb. 15 percig kellett csak fõzni (nem órákig, mint a vizes dunsztos befõtteket).
Ha esetleg érdekel valakit, hogy mire használjuk ezt a rengeteg lekvárt, hát nem kenyérhez, szóval nem baj, ha híg lesz. Mindenféle kásákhoz, fõtt rizshez, a téli ínséges idõszakban akár gyümölcs helyett is. Aki eszi, annak joghurthoz és túróhoz. Esetleg sütikhez, de ahhoz speciel pont az õszit nem használnám.
Napi cukinak meg lobogó fülû Kóficot kaptok. Nem szoktuk hagyni, hogy kidugja fejhét az ablakon, de most annyira meleg volt, és annyira sokan voltunk a kocsiban, hogy úgyis ölben ült, szóval most engedélyt kapott rá. Imádta, csak úgy lobogott a fülecskéje. Hol mind a kettõ. hol csak az egyik. És a menetszél remekül beállította a frizuját is.