Navigci
Fõoldal
Kategóriák
2014 Összes
2013 Összes
2012 Összes
2011 Összes
2010 Összes
Linkcsere Új blog ajánlásaLinkcsere
RSS
Élet és étel Olaszországban ? interjú #1
sponsored links
Az Élet és étel? interjúsorozatomban külföldön élõ magyarokat kérdezek az ottani életükrõl és ételeikrõl. Bár tulajdonképpen a sorozat elején csak ?mellékesen? kérdeztem egy-két dolgot a kinti életrõl is, hogy mégis megismerjük a külföldi létet is, de tulajdonképpen ez a rész sokszor érdekesebb számomra, mint a ?saját témám?, a konyhai. Hétköznapi embereket keresek meg, de a történetüket néha érdekesebbnek találom, mint egy jól megírt regényt.
Így volt ez a mai interjúalanyommal is. Ildikó a World of Ildiko blogot írja, innen már néhány dolgot tudtam róla, de ennyit azért nem, most faltam a szavait!
Hol élsz és mióta?
Olaszországban élek, 2002 óta, Milánóban. Na jó, azért volt, hogy ezalatt az idõ alatt császkáltam picit, még vissza is költöztem Budapestre egyszer 11 másodszor pedig 9 hónapra.
Hogy kerültél Olaszországba?
Elõször 17 évesen kerültem Milánó városába. Egy akkor menõ budapesti modellügynökség által talált rám egy milánói ügynök és három hét leforgása alatt máris a mély vízbe dobott, pontosabban az Armani divatház közepére. Azt sem tudtam, hol vagyok, de elég hamar belekerültem a profi modellek világának rengetegjébe, magántanuló lettem és állandóan utazgattam. Bejártam Európát és sokat voltam Ázsiában is. Húsz éves koromra pedig Fokvárosba kerültem, ahol akkor úgy gondoltam, letelepedek. Imádtam ott élni, ráadásul nagyon jól kerestem, mint modell, az volt az én ?piacom?. Nyitottam is ott egy egyetemistáknak való gasztropub jellegû helyet néhány ott megismert barátommal, Stellenbosch városában és a modellkedést lazábbra fogtam kb. egy év leforgása alatt. Szerettem, hogy modellként nagyon sok országba eljutottam, sok emberrel találkoztam, több kultúrát ismertem meg, annak minden velejárójával, tradíciók, szokások, étkek, italok felfedezésével és még fizettek is érte, hisz mindig valami fotózás vagy szerzõdés miatt jöttem-mentem, nagyon szerencsésnek éreztem magam, de Fokvárosban meg akartam állni. Az a hely elrabolta a szívemet. Aztán két évre rá, hogy Dél-Afrikában éltem, kaptam egy visszautasíthatatlan ajánlatot egy modell munkára, ami Olaszországban volt. Mivel a családom is hiányzott úgy gondoltam, eljött az ideje hazalátogatni is és elvállani azt a munkát is. 2002 februárjában jöttem vissza az európai kontinensre és akkor még nem tudtam, de soha többé nem mentem vissza Fokvárosba. Na jó, azért sejtettem errõl valamit, elég hamar, ugyanis az ok az volt, hogy szinte rögtön azután, hogy landolt a gépem Milánóban, megismerkedtem valakivel, aki hatalmas szerelem lett az életemben. Szóval egy találkozás megváltoztatta elképzeléseim és szinte mindent felülírt. Így kerültem Olaszországba és lettem olasz lakos, addig eszemben sem volt itt letelepedni, túl ?hangosnak? véltem.
Mivel foglalkozol?
Jelenleg a szociális szférában tevékenykedem egyfelõl, másfelõl egy belvárosi felkapottabb borbárban dolgozom, ahol a kapcsolattartásért felelek a különbözõ borászatokkal illetve a külföldi megrendeléseket én viszem, na meg eljárkálok vidékre borászatokba, és gasztronómiai programokra egész Európában, ahol kapcsolatépítés és -tartás a felelõsségem. Ebben a borbárban van tipikus olasz, pontosabban lombardiai konyha is, egy nagyon kreatív séffel. Nagyon kemény munka, kézben tartani egy ilyen helyet, és én csak egy részét csinálom, az egész egy összetett csapatmunka, de imádom. Szakács például sosem lennék, sem lehetnék, hiába imádok fõzni vagy épp tanulok séfektõl komolyabban is dolgokat, mert én nem bírnám szusszal. Komolyan mondom egy nagyobb étterem konyháját vinni hatalmas meló. Õk szerintem egyébként vagy alienek vagy robotok, nem is értem, hogy bírják.
El is felejtettem, mindeközben egy natúrkozmetikai cégnek is írok cikkeket hetente, illetve amikor idõm engedi a saját blogomra is írok ezt-azt.
Mennyire volt nehéz új életet kezdeni?
Életemben többször kezdtem új életet, azaz többször váltottam. Már Fokvárosban ?ragadásom? is az volt, egy új élet kezdete, egy váltás, szóval az Olaszországba költözés, azaz maradás nem volt olyan nehéz nekem, a változásokhoz nagyon gyorsan tudok alkalmazkodni. Annyi különbség volt, hogy míg Dél-Afrikában nagyon jól éltem a pénzbõl, amit megkerestem, itt Milánóban közel sem volt olyan kecsegtetõ a helyzetem. Mások voltak a viszonyok és a pénz értéke. Nagy medencés házrész helyett pici 40 négyzetmétert tudtam csak bérelni, majdnem ugyanannyiért rezsivel, mindeközben a modell piac is változott, ahogy én is, egy idõ után már nem tudtam olyan jól keresni, mivel nem voltam hajlandó utazni, elmenni az akkori páromtól hetekre, hónapokra egy másik városba, ahogy egy profi modellnek tennie kell, ha jól meg akar élni, abból, amit keres. De ez nem aggasztott különösebben, talán azért, mert egyébként szerény családi körülmények között nõttem fel, én elégnek éreztem azt, amim volt, és különben is boldog voltam.
Könnyen beilleszkedtél?
Eleinte nem foglalkoztatott, hogy be kell vagy nem kell beilleszkedni az olaszországi életbe, mivel hiába éltem itt, Milánón belül is egy másik világban léteztem. A divatvilágban. Nagyon sok ismerõsöm és néhány barátom lett, de szinte mindenki külföldi volt, mivel Milánó a divatszakmában (és ma már azon kívül is), nagyon színes és multikulturális. Szóval, amíg aktívan modellkedtem, azt sem tudtam merre van az arra, beilleszkedés ügyileg. El voltam kényeztetve egy világ által, aminek része igazán nem akartam lenni, így picit szégyelltem is magam, hogy a privilégiumait használom, mint például ingyen fodrász és konditerem, amit az ügynökség biztosított vagy nívós eseményeken való megjelenések. Zavart, hogy elvettem, ami kellett belõle, de magamat nem tettem bele a divatvilágba, nem ezer százalékig, mert annyira nem érdekelt. Úgy éreztem, lehetõséget veszek el más lányoktól, akik valóban profi modellek vagy azok akarnak lenni, bár volt, aki azt mondta ez buta gondolat tõlem. Itt döntöttem el, hogy ha úgy adódik, hogy találok olyanokat, akik modellkedni akarnak és valóban a szakma és a divat szeretetéért, és úgy látom esélyesek rá, azoknak segíteni fogok kapcsolataimmal, tudásommal. Ezt egyébként azóta is megteszem.
25 éves korom körül nekem egyre szûkebb lett a modell élet, ki akartam szakadni abból a világból, kerestem a váltást, illetve azt, hogyan tudnék jobban elmerülni az olasz létben, ahelyett, hogy a divatvilágban lebegnék. Elkezdtem egy ismerõsöm belvárosi éttermét vezetni egy másik olasz üzletvezetõvel, ami hatalmas kihívásnak bizonyult, bár imádtam, hogy megint a gasztrovilágban landoltam. Néhány hónap múlva eszméltem fel, hogy olasz barátaim vannak, olasz módon élek, vasárnapi ebédekre járok olyan emberekhez, akiknél gyerekek szaladgálnak az asztal körül, vagyunk minimum tízen és iszonyú hangzavart csapunk, és én mindezt élvezem is. Valójában a beilleszkedésem fokozatos volt, az elsõ perctõl, csak nem vettem észre. Aztán beiratkoztam egy olasz egyetem írói kurzusára, és onnantól kezdve elkezdtem klasszikusokat és szépirodalmat falni. Olaszul. Elsõre azokat a regényeket vettem elõ, amiket magyarul már jól ismertem, és szép lassan magamévá tettem új regényeket is. Ezzel párhuzamban jobban figyeltem a közéleti és szociális dolgokra, a belpolitikára és Olaszország helyzetére a világban, önkénteskedni kezdtem idõsek otthonában, és egy nagyon picit olaszosodott a temperamentumom is. Az olaszok szerint le kalappal elõttem, hogy megszoktam az õ lelassultabb munka- és élettempójukat, a dolce far niente-ét és örülnek, hogy, nem húzom már fel magam azon, hogy itt Milánóba mindig mindenki késik illetve hálásak, hogy ma már nem akarom õket meggyõzni, hogy este hatkor kell vacsorázni a náluk szokásos kilenc, tíz óra helyett és elég egy tányér könnyû valami vagy egy kifli lekvárral.
Ma már teljesen itthon vagyok itt, szeretek itt élni, megszerettem ezt az országot. Imádok feljárni a hegyekbe, elmenni a tavakhoz itt északon, vagy kiruccani Velencébe, Firenzébe vagy csak vidékre bárhová, lehetõségeimhez adottan. Én úgy érzem mára, hogy jól beilleszkedtem és igazán benne tudok lenni az olasz létben. Csak mondjuk én nem pletykálok és nem kiabálva beszélek, még mérgesen sem. A tipikus olasz hadonászás azért rám is átjön néha, de itt senki nem néz rám furcsán érte. Viszont ez a beilleszkedés kettõs érzés, mert otthon vagyok ott is, ahol a születtem és nevelkedtem. Szeretem Magyarországot örökre. Olyan nekem, mint a szülõi ház, amit mindenki elhagy, de jobb esetben az ember szeret hazatérni oda, visszamenni a régi illatokba, régi szobájába, a jól ismert színekbe, de csak egy kis idõre, mert mégis úgy érzi, máshol van már az, ahová hazajár, a felnõttléte otthona.
Milyen furcsaságokkal találkoztál a hétköznapokban, amikre nem feltétlenül voltál felkészülve?
Az emberek mentalitása volt az elsõ furcsaság. Itt is vannak problémák, anyagi gondok, személyes és kollektív tragédiák, de valahogy az emberek többet mosolyognak. Szeretik és tudják jól érezni magukat. Azt tapasztaltam, hogy az olaszok többnyire azért dolgoznak, hogy éljenek, kiélvezzék az életet és nem azért élnek, hogy dolgozzanak. Az általános jókedv mellett a forrófejûség is furcsa volt eleinte, ami a hétköznapokban is megjelenik, negatív és pozitív értelemben is. Az emberek közvetlenebbeknek tûntek és néha nem értettem õket, volt, hogy tolakodásnak vettem, egy-egy mediterránabb reakciót, a kiabálós hanglejtésre pedig többször azt hittem balhé van. Pedig nem volt. Az olaszok egyébként nem haboznak sokat azon, hogy megkérdezzék, ami érdekli õket vagy bámulják azt, ami tetszik, legyen az bármi. Szenvedélyesen élik az életet és nagyon büszke emberek. Amit még furcsáltam eleinte a külsõségek, az elegancia volt, párhuzamban a design és mûvészet fontosságával, és az, hogy milyen sokan mennyire ösztönösen figyelnek a harmóniára, és a stílusra. 1997-ben, amikor én ide kerültem elõször, ez Magyarországon nem volt hétköznapi dolog, de itt, Milánóban igen. Fel kellett zárkóznom rendesen.
A második furcsaság pedig a gasztronómia szokások voltak. Eleve az amit és ahogyan esznek illetve a ?gasztrobüszkeségük?, amivel az olasz konyhát kezelik. Elkövettem még 17 évesen azt a bakit, hogy a pizzériában ketchupot kértem, komolyan mondom megállt a levegõ egy pillanatra és mindenki rám meredt, a pincér pedig totálisan ignorálta a kérésem, én meg persze nem mertem reklamálni. Szentségtörés náluk, mint nálunk kb. majonézt keverni a pörköltbe. Egyszerûen balgaságnak tartják, de van aki messzebbre megy és illetlenségnek véli. Furcsáltam még a datolyaszilvát és az édesköményt. Nem tértem felette napirendre az elsõ idõkben, fogalmam sincs miért. Mindenesetre imádtam piacokra járni és tátott szájjal bámulni a gyönyörû színes és változatos zöldségeket, gyümölcsöket.
Aztán meg kellett szoknom azt a furcsaságot is, hogy õk késõbb vacsoráznak, és minél melegebb van annál késõbbre csúszik a vacsoraidõ. Volt, hogy tízkor, fél tizenegykor vacsoráztunk, és az éttermek is még tele vannak ilyenkor. Apropó, itt az éttermek szinte mindig tele vannak és nem csak turistákkal. Mindig így volt amióta itt élek, ezt láttam. A családok eljárnak, öregek, fiatalok együtt, külön, és hosszasan megvacsoráznak, beszélgetnek, megisznak pár üveg bort, majd mosolyogva haza indulnak éjfél elõtt valamivel. Amikor ide költöztem, sõt amikor elõször jártam itt ez nekem rém furcsa volt és nem csak azért, mert szerény családból származtam, és nem engedhettük meg magunknak a heti 2-3 éttermi kosztot. Itt nagypapa és nagymama simán beül vacsizni, ha ahhoz van kedvük. Ez persze ide Milánó és környékére érvényes, délebbre, Róma alatt azért más az életvitel, meg a kisfalvakban is másfajta életet él az átlag, még családiasabb minden, más típusú nyugalom a jellemzõ, ez utóbbi egyre jobban tetszik nekem.
Mi az, ami hiányzik itthonról, a családon és barátokon kívül?
Nagyon sokáig nem volt sem honvágyam, sem vágyam semmire, ami nagyon hiányzott volna Magyarországról a családomat leszámítva. A hiány érzése, nekem hosszú évek után jelent meg és akkor is leginkább a magyar szó hiányzott. Ha valami más, például élelmiszerre vágytam, azt megcsináltam magamnak vagy megszereztem. Ilyen volt a töltött káposzta a magyaros levesek és a nokedli. Persze a magyar nyelvû könyvek és a régi magyar filmek is jöttek postán, és bevásároltam belõlük mikor otthon jártam, de azért a magyar közeg más, néha csak hiányzik végigmenni az Andrássy úton vagy átmenni a Lánchídon vagy elkapni magyar beszélgetések foszlányait egy cukrászdában, ahol ehetek egy jó máktorták, és hiányzik csak úgy átugrani a barátnõmhöz és hallgatni a gyerekei csicsergését magyarul. Amikor elõjön ez az érzés, (kb. félévente) akkor veszek egy jegyet Budapestre és pár napra hazalátogatok.
?
Szeretnéd olvasni a folytatást is? Nézz vissza holnap! Addig is nézz körül Ildikó blogján!
Ha tetszett a bejegyzés, csatlakozz a Konyhalál Facebook oldalához és iratkozz fel a heti hírlevélért a blogkövetésre, ne maradj le semmirõl!
