Vargányás, mazsolás, fehérboros ragu
sponsored links
A Vénusz hálószobám régi ablaküvegének buborékjában úszik. A csillogó égitest egy pillanatra csapdába esik. A kék fény darabokra törik és lüktet: mélytengeri halszem, kvarckristály, amelyet egy alabamai folyóból halásztam ki, jégkalapács alatt meghasadó jég. Róka vakkant az olívaligetben. Oldalt fekszem. Nézem, ahogy a Vénusz a középsõ ablaktáblából a felsõbe kúszik át, jobbra kitér, megmutatja az üveg egyenetlenségeit, aztán eltûnik a szem elõl.
Egy óra? Talán kettõ? Elsõ pillamtásra milyen mozdulatlanok a csillagok! De milyen gyorsan utazik a fény az ablakon keresztül... Soha nem értettem meg teljesen a legalapvetõbb dolgokat: születés, váratlan szenvedés, halál, a pillanat, amikor a Föld kilendül a tengelyébõl. Könnyen billenõ planéta - írta egy költõ. Csak azt tudom, milyen másfél méterrel a föld felett.
Az ingerült róka, a Vénusz az ablaküvegen, a szomjasan, álmatlanul vergõdõ én, akinek melege van - véletlen háromszög. A tudatom átszeli a teret, túlszárnyal a szerelemrõl elnevezett csillogó szépségen. Pókként utazom. Elhagyom a képzeletemet, messzebbre utazom, mint távcsõvel követni lehetne, a szürke semmi szakadékába, ahol valaki arra vár, hogy megszülessen. Odafent évszázadnyi szabadesés vár. Nem érintek semmit, míg az univerzum meg nem hajlik.
Vajon tényleg összeér? Vissza lehet hozni az elmúlt idõt? Koponyám belsejében messzire siklom, kavarognak a gondolataim. Vajon az univerzum rettenetes távolságból olyan, mint a koponyacsont? A kolosszális agy egyik idegszálában fekszem? Vagy puha ágynemûben földi vaságyamban, a fejem felett ónkorongra festett hajóval?
Ó igen, a tengelye körül forgó Föld valóságos - gondoltam régen -, mint a nyársra tûzött paradicsom. E gömbön lovagolunk, amely mágneses erõk terén függ a semmiben. Ez az erõ, mondaná okostojás barátom, nem más, mint az isten. Az összes többi isten - véli - az égig érõ paszuly birodalmában székel, a Hold felett pedig tehenek ugrálnak. Megkavartam a limonádémat a ...