Torma nélkül nem megy
sponsored links
Nincs még étel, ami ennyire feltolná magunkat az agyunkig, szétrugdosná a nyálkahártyánkat, megbõgetne, satöbbi. És mégis imádjuk, és mégis keressük.
Húsvétra még ráérünk készülni, de a rendes januári megfázós, torokkaparós, teától frászt kapós idõszakra az ember majdhogynem ordít valami hatékony megoldásért, ami legalább idõlegesen feloldja a baját. Most ezért nem kell messze menni, és nem is kell sokat tenni, tormát kell reszelni. (Ha van kertünk és kedvünk, nevelhetünk is, reméljük a kapanyélen is megjelenik róla valami hamarosan.)
A torma története viszont nagyon régre nyúlik vissza, ismerték már az ókori Egyiptomban is. A görög mitológiában a delphi-i jós veri bele Apolló isten fejébe, hogy a torma súlyának értéke megegyezik az aranyéval. A középkorban már bátran használják gyógyításra, ébresztgetik vele az ájultakat, kis mennyiségben baktériumölõ, jó a reumára, kinöveszti a hajadat, tisztítja a légutakat, csökkenti a lázat. Sõt, örömhír: végre egy növény, amit nem Amerikából kaptunk, hanem az európai ember vitte a távoli kontinensre. (A nátha mellett, persze.) Merthogy Ázsiából származik. Könnyen megterem, nagyon rezisztens fajta, ugyebár a gyökerét fogyasztjuk inkább, pedig friss levelét is érdemes felhasználni.
Mondjuk a (frissen) reszelt tormagyökér nekem mindig egyet jelent a húsvéttal (és a füstölt sonka, kalács illatával). Az ...