Navigci
Fõoldal
Kategóriák
2014 Összes
2013 Összes
2012 Összes
2011 Összes
2010 Összes
Linkcsere Új blog ajánlásaLinkcsere
RSS
Tejszínes pulykaragu, uborkával
sponsored links
Minden családban van egy mentõötlet. Amit mindenki szeret, amihez mindig minden van, amit mindenki szájhúzás nélkül megeszik. Amit egyszerû elkészíteni.
A favorit.
Nálunk a tejszínes pulyka.
Bobbi szereti, a Húgomnak a kedvence, általában a betévedõk, véletlenül erre járók sem utasítják vissza.
Szentül hittem, hogy a receptet már régen megírtam. Pedig nem. Valószínûleg azt gondoltam, hogy ez már annyira egyszerû, hogy ciki lenne.
A fõtt tojásnál bonyolultabb....
Hozzávalók:
kb. 70 dkg pulykamell
1,5 dl tejszín
1 evõkanál mustár
10-12 db kisebb ecetes uborka
1 nagyobb fej hagyma
kevés olíva olaj
fekete bors, fehér bors, szerecsendió õrlemény
só
A húst megmosom, kockákra vagdalom. A hagymát jó apróra, az uborkát kis karikákra vágom.
A hagymát lassan, meleg olajon átpárolom. Rádobom az uborka karikákat, átforgatom. Ráteszem a húst, fehéredésig forgatom. Só, borsok, mustár, alapos átforgatás. A sóval óvatosan, a mustár miatt kevesebb is elég. A szerecsendiót egyben tartom, ilyenkor egy kicsi reszelõn reszelek belõle, közvetlenül a fazékba. Elég intenzív az íze, ezzel is óvatosan, szinte csak meg kell hinteni vele. Felöntöm vízzel. Annyival, hogy ellepje. Felforralom, leveszem takarékra, lefedem, fõzöm egy fél órát, végül fedõ nélkül, hogy a lé fogyjon. Végül felöntöm tejszínnel, azzal is megforralom.
Ennyi.
Tészta megy mellé. Amilyen éppen van.
Nem lehet ezt sem fél óra alatt készen tudni, de a tíz perces elõkészítés után intézi magát. Ezért én is szeretem, nálam is favorit.
Sokan kérdezik, miért nincs kép Bobbiról. Amúgy van. Úgy gondolkodtam errõl, hogy ez az anyja csinálmánya, nem biztos, hogy rajongná, ha telepakolgatnám a képeivel.
Most kértem és kaptam engedélyt.
Vácrátót. Botanikus kert. Egyszer látni kell. Vagy többször. Semmi nagyon rendkívülire nem kell számítani. Pont ez a jó benne. Ha ott vagy, majd megérted. Kimentünk, hogy levegõzzünk. Nem mondanám, hogy itt van a szomszédunkban, át kell hozzá vergõdni a városon, pesti oldal, és még valamennyi. Azt hiszem az nem nyomós érv kamaszkorban, hogy kell egy kis levegõ, és tulipánok. A váci csokizó közelsége már inkább érv. Ahol végül nem is voltunk. Ellenben az érdi Patakiban igen. Ez van. Igen, az a világ másik fele onnan nézve. Így jött ki. Kellenek az ilyen napok, és az ilyen hétvégék. Pont 48 órája vagyunk éppen összenõve. Igazi gyerekes hétvége lett belõle. Nincs munka, nincsenek gondok, nincs más és különmenés. Együtt vagyunk. Némi idõ gyereknyúzás és anyanyúzás nélkül. Ritka kincs, egyre ritkábban adatik meg. Különben is, ahogy rohan az idõ, ki tudja meddig akar Bobbi velem lenni így. Amikor "így" vagyunk, valójában semmit nem csinálunk. Üvöltve éneklünk õsrégi számokat az autóban a cd-vel, nézelõdünk, beszélgetünk, minimum egyszer vinnyogó röhögõ görcsöt kapunk a nap folyamán. De ez kell. Minden életkorban, minden gyereknek jár. Hogy ismerjen. Hogy ismerjem. Ne csak felneveljem.
A favorit.
Nálunk a tejszínes pulyka.
Bobbi szereti, a Húgomnak a kedvence, általában a betévedõk, véletlenül erre járók sem utasítják vissza.
Szentül hittem, hogy a receptet már régen megírtam. Pedig nem. Valószínûleg azt gondoltam, hogy ez már annyira egyszerû, hogy ciki lenne.
A fõtt tojásnál bonyolultabb....
Hozzávalók:
kb. 70 dkg pulykamell
1,5 dl tejszín
1 evõkanál mustár
10-12 db kisebb ecetes uborka
1 nagyobb fej hagyma
kevés olíva olaj
fekete bors, fehér bors, szerecsendió õrlemény
só
A húst megmosom, kockákra vagdalom. A hagymát jó apróra, az uborkát kis karikákra vágom.
A hagymát lassan, meleg olajon átpárolom. Rádobom az uborka karikákat, átforgatom. Ráteszem a húst, fehéredésig forgatom. Só, borsok, mustár, alapos átforgatás. A sóval óvatosan, a mustár miatt kevesebb is elég. A szerecsendiót egyben tartom, ilyenkor egy kicsi reszelõn reszelek belõle, közvetlenül a fazékba. Elég intenzív az íze, ezzel is óvatosan, szinte csak meg kell hinteni vele. Felöntöm vízzel. Annyival, hogy ellepje. Felforralom, leveszem takarékra, lefedem, fõzöm egy fél órát, végül fedõ nélkül, hogy a lé fogyjon. Végül felöntöm tejszínnel, azzal is megforralom.
Ennyi.
Tészta megy mellé. Amilyen éppen van.
Nem lehet ezt sem fél óra alatt készen tudni, de a tíz perces elõkészítés után intézi magát. Ezért én is szeretem, nálam is favorit.
Sokan kérdezik, miért nincs kép Bobbiról. Amúgy van. Úgy gondolkodtam errõl, hogy ez az anyja csinálmánya, nem biztos, hogy rajongná, ha telepakolgatnám a képeivel.
Most kértem és kaptam engedélyt.
Vácrátót. Botanikus kert. Egyszer látni kell. Vagy többször. Semmi nagyon rendkívülire nem kell számítani. Pont ez a jó benne. Ha ott vagy, majd megérted. Kimentünk, hogy levegõzzünk. Nem mondanám, hogy itt van a szomszédunkban, át kell hozzá vergõdni a városon, pesti oldal, és még valamennyi. Azt hiszem az nem nyomós érv kamaszkorban, hogy kell egy kis levegõ, és tulipánok. A váci csokizó közelsége már inkább érv. Ahol végül nem is voltunk. Ellenben az érdi Patakiban igen. Ez van. Igen, az a világ másik fele onnan nézve. Így jött ki. Kellenek az ilyen napok, és az ilyen hétvégék. Pont 48 órája vagyunk éppen összenõve. Igazi gyerekes hétvége lett belõle. Nincs munka, nincsenek gondok, nincs más és különmenés. Együtt vagyunk. Némi idõ gyereknyúzás és anyanyúzás nélkül. Ritka kincs, egyre ritkábban adatik meg. Különben is, ahogy rohan az idõ, ki tudja meddig akar Bobbi velem lenni így. Amikor "így" vagyunk, valójában semmit nem csinálunk. Üvöltve éneklünk õsrégi számokat az autóban a cd-vel, nézelõdünk, beszélgetünk, minimum egyszer vinnyogó röhögõ görcsöt kapunk a nap folyamán. De ez kell. Minden életkorban, minden gyereknek jár. Hogy ismerjen. Hogy ismerjem. Ne csak felneveljem.