Tea, csalán, mese
sponsored links
Teasztori következik, fõszerepben a csalán, aki tehát megriadt, most forduljon vissza. Akik maradnak mégis, azoknak következik egy rövid beszámoló teáról, gyerekkorról és arról, vajon megbízhatom-e a régi ízemlékekben.
Január elején az az ösztön, igény, kívánság ütötte fel a fejét bennem, hogy jó lenne teakúrát tartani, ha már a diéta nekem valahogy sosem ment, legalább így próbáljak némi tisztulást és jó lelkiismeretet elérni. Rövid olvasgatás és hosszas polc elõtt álldogálás, papírdoboz-tapogatás, morfondírozás után végül csalántea került a kosaramba. Most már azt mondom, nem véletlenül. Panni (Frau Paprika anyukája) ugyanis már hosszú-hosszú évekkel ezelõtt is meglehetõsen tudatos volt gyógynövények terén, ez megnyilvánult a tálcákon száradó, az én szememben abszolút egyforma külsejû levelekben, a különféle gyógyhatású, de felettébb és felejthetetlenül kellemetlen ízû teakeverékekben és a növekvõ számú szakirodalomban. Egy gyerek, vagy már alakuló felnõttkezdemény nyilván nem kíván magától mondjuk komló- vagy éppen cickafarkteát inni, hát én sem voltam különleges, így aztán egy-egy bögre kiváló fõzet elkortyolása nem kis kihívást jelentett. Nem csak nekem. Próbáltam hinni, átlényegülni, kellemesnek gondolni, de a gyakorta elõforduló keserûség sokszor átugorhatatlan gátat jelentett.
A csalán egy idõben erõsen megvetette a lábát otthon, és bár próbáltunk nem tudomást venni róla, Panni e téren nem ismert tréfát, így aztán a tavaszi tisztítókúrák jegyében a család minden tagja megkapta a maga teli bögréjét. Már a zöld ...