Navigci
Fõoldal
Kategóriák
2014 Összes
2013 Összes
2012 Összes
2011 Összes
2010 Összes
Linkcsere Új blog ajánlásaLinkcsere
RSS
Tavaszi szél ÍZET áraszt az Édesmindegyben
sponsored links
Juhéjj! Megvolt a harmadik Hungry Goulash vacsora estünk!!! Bár az élménybeszámolóval szokás szerint fázis késésben vagyok egy kicsit, ez mit sem von le a program értékébõl, ami mit is mondhatnék - remekül sikeredett.
Hála az Édesmindegy desszert bárnak szuper kellemes helyen tarthattuk. És a koprodukció záró akkordjaként a desszertet õk készítették el. A harmadik estünkre már mi is okosabbak voltunk és nem téptük szét magunkat azzal, hogy kilencvenegynehány alapanyagot felvonultató menüsort kreálunk, mint a hamburgeres vacsi esetében. Azonban tényként leszögezhetjük, hogy egy Hungry Goulash vacsora sohasem lesz séta galopp, mert mindig túl kell kicsit lépnünk önmagunkon is ahhoz, hogy élményt adjunk. Ebbe jobb is ha belenyugszunk.
Sára jóságosan felajánlotta, hogy segít nekünk. Ezer csók érte, pedig mondtam neki, hogy üljön be az ismerõs vendégek közé és egye végig a vacsorát. Erre csak nézett rám azzal a kissé hervasztó mosolyával, amiben pontosan benne van, hogy mit gondol. Momentán azt, hogy "akkor nektek annyi".
Azt hiszem, egy-egy ilyen esete levezekli minden vétkét, amit velem szemben elkövet, amikor a konyha miatt szekál. Meg azt is hiszem, hogy ezeket a segítségeket egyszer még nagyon drágán fogja visszakérni. Az viszont tény, hogy akármekkora sárkány otthon, "mûsoridõben" állja a sarat, annak ellenére hogy nem éppen a konyhában érzi otthonosan magát.
Na, szóval Sárával erõsített csapatunk most további két segítõvel is bõvült. Mit tesz Isten, két vendégünk úgy döntött, hogy az asztal helyett a konyhában akar sertepertélni. Hát, ez a zseniális az estjeinkben: mindenki kénye-kedve szerint érezheti jól magát. Ha valaki velünk együtt szeretne dolgozni, miért ne tehetné.
Így máris hatan toporogtunk a zsebkendõnyi konyhában, ahová alkalmanként a felszolgálók is berohantak valamiért.
Valójában az a pop up étterem szépsége, hogy olyan helyen kell ételt készíteni, ráadásul lehetõleg várakozáson felüli minõségû ételt, ami nem arra a célra lett kitalálva. Mindig új helyzet, új kihívás és mindig nagyon jó szórakozás is épp ezért. Tudom, kicsit perverz, de tényleg így van.
Szóval, izzott a kis cukrászda-konyha belsejében a levegõ, sürögtünk-forogtunk, pocak behúz, hogy elférjünk egymás mellett, az elszívó gõzerõvel zakatolt, elõkerült egy üveg fincsi "munkatársi bor" is.
Vágó Melinda és Lukács Andi a két konyhába szegõdött vendégünk a tálalásból vette ki a részét. Mozdulni sem lehetett, annyian leptük el a konyhát, de nekem nagyon tetszett ez így. A vendégváró falat egyik kedvenc agyrémem volt, a banán virág saláta. Azt hiszem az est egyik legkedveltebb fogása volt. Ha tudták volna a vendégek milyen is a természetes íze!? Kifejezetten zavaró és lisztes, amolyan szájpadlás összehúzó dolog, de én imádom. Kicsit emlékeztet a nyers krumplira. Némi elõkészítés, egy-két trükk és máris finom és ellenállhatatlan lesz. Alapvetõen a vietnámi vonalat hoztam, ahol salátaként eszik. Egy szuper finom öntet sok ropogós mogyoró és sült mogyoróhagyma, vietnámi menta és koriander. És a tetejét egy laposra sütött és formázott csirkebõr ropogós díszítette. Atyavilág, de jó! Természetesen hagytam egy darabot belõle és mindenkinek a kezébe adtam, hogy megismerkedjen ezzel a különleges virággal.
Aztán jött a mi kisded játékunk, ami a hamburgeres vacsorán is megosztó volt, de hát ez akkor is és most is csak vicc volt. Az asztalokon virágcserepek sokasága sorakozott tele virágokkal. A földnek látszó dolog szárított fekete olojbogyó volt, ami alatt finom sült hagymás csicsóka püré húzódott meg. Ezen voltak az ehetõ virágok. Volt akinek nagyon ízlett, de volt, aki nem tudott elvonatkozni a külsõtõl, vagyis a földtõl. Földet pedig nem szeretett volna enni. Vagy mi szokunk le a kisded játékainkról, vagy a vendégeink szoknak hozzá. Természetesen megérem, ha valakinek ez tûréshatáron kívül esik. Szerencsére volt, aki a legjobb fogások közé sorolta.
A következõ egy borsó variáció volt meleg csirke osztrigával. Imádtam a színeit. Zöldborsó püré, zöldborsó csíra, párolt zöldborsó és zsenge cukorborsó hüvely, és az extrák: blansírozott sárga cékla és egy joghurtos virágpor öntet, amit a molekuláris asztronómia híveként szférikus gyöngy formájában kaptak a vendégek. A gyöngyöt elharapva finom és folyékony öntet oszlott szét a vendégek szájában.
Ennek kitálalása összehangolt akció volt. Mindenki kapott egy alapanyagot, amit el kellett helyezni a tányéron, viszont a tálaló pultunk kb. 1m hosszú volt, amit körbe sem lehetett járni. A csajok összepréselõdve egymás keze között, alatt, fölött pakolgatták az alapanyagokat. Zoli dirigálta a folyamatot, én meg már a következõ fogás ételeit sütöttem.
A leves egy érdekes Laoszi és Kambodzsai specialitás volt, amit kissé felturbóztunk. Egy mentás kókusz leves készült, aminek a közepébe ügyesen egy friss, napon érett mangóból készített langyos leves került. Ezt thai bazsalikommal ízesítettük és kis lime levével. Feltétnek szent jakab kagylót választottunk. Egyébként ez a leves Sára kérése volt. Ja, persze a tõle megszokott részletességgel: a leves Szent Jakab kagylóval legyen és sárgadinnyével. Ez volt az összes instrukciója. Ebbõl lett a kókusz-mangó felállás. Ahogy láttam a fejét, teljesen elégedett volt az eredménnyel.
A két leves részt mindenki ízlése szerint vegyíthette, vagy éppen külön is ízlelgethette. Ez nem osztott meg senkit. Egyöntetûen dicsérték. :-) Naná. Lehetetlen nem imádni.
És ekkor jött a fõtétel a rozé kacsa mell eper salsával, amibe vad hibiscus-t kevertünk. A köret akár visszatetszõ is lehetett volna a felhasznált bételbors miatt, de nem így lett. Zoli készített finom puha burgonya nudlikat én meg friss bétel bors levelekbe tekertem õket és serpenyõben megsütöttem. Imádom ezeket a fûszeres leveleket és a vendégeink is megszerették. Az egészet feldobtuk pirított tonkin jázmin virágbimbókkal. Nevét a vietnámi öbölrõl kapta és onnan is jött. Szuper, hogy senki nem tartotta furának. Gyönyörû volt a az eper színe és az élénk zöld jázmin együttese a tányéron. Már a látvány is ellenállhatatlan.
Nekem személy szerint nagyon ízlett ez a fogás, bár se idõ nem volt eszegetni, se elegendõ mennyiség, de amit kóstoltam az zseniális volt. Ha étteremben ilyet kapnék napokig áradoznék róla. Ja, persze így is azt teszem. :-)
A dolog érdekessége, hogy Zolival minden folyamatot megosztunk. Így a húst õ sütötté és a salsa is az õ remeke. Nekem jutott a nudli és a jázmin. Ilyen vad párosításoknál azért rendesen egymás agyára megyünk. Zoli az este folyamán ezerszer megkérdezte, hogy a nudli finom lesz-e, hogy nem tekerek-e rá túl sok levelet? És így tovább. Ilyenkor csak megnyugtatom, hogy no para, jó lesz az.
És végezetül beszéljünk a desszertrõl, amit vendéglátónk az Édesmindegy alkotott. A vicc kedvéért a divatos és kimondhatatlan nevet adtunk neki a Ribizli verrine bodzazselével, tonkababos panna cotta-val, citromos meringue-el nevet. Kellemes szótárazást kívánok :) Na jó, segítek. A verrine egy szójáték. A francia pástétom és a pohár szavakból (terrine, verre) jött létre, ami valójában egy pohárkrém, a panna cotta ugye fõtt tejszín, a meringue pedig habcsók. Wááááá!!! De menõk vagyunk :)
Zoli és én teljesen más világban élünk és mást képviselünk, szeretünk. Amit szeretek bennünk, hogy hibátlanul fuzionálunk. Ettõl érdekesek az ételeink. Kellõ bizalommal és játékossággal állunk egymáshoz, egymás világához. Amikor a menüket megalkotjuk az nem egy egyszerû feladat, de soha nem izzadtság szagú. Tiszta szárnyalás és kreativitás, fejben fõzés. De hogy lehet ez, ha a másik nem ismeri az említett ízt. Csakis bizalommal, hogy tudjuk a másik ember a másik felünk. Önállóan is megálljuk a helyünket, de együtt valami friss üdeséget hozunk a gasztro piacra. Nem vagyunk mindenkinek való, de aki szereti az ételekben a játékosságot az visszavágyik hozzánk. És vissza is jön. Bizony-bizony, máris vannak visszatérõ vendégeink is.
Az elõzõ héten valaki azt mondta erre a menüre, hogy ezért nem jönne el, mert szerinte a kevesebb több. Ezt a hülyeséget meg ki találta ki? A kevesebb, kevesebb. A vendégeink a többet többnek érezték. Pont a soknak ítélt ételeket dicsérték pozitívan. Persze, értem én. De hát ez a Hungry Goulash. Mi szeretünk ízeket kreálni, akár bonyolult, összetett ízeket is. Egy egyszerû íz letisztult, határozott, simogató. Megvan a helye. Mi azt szeretjük, ha egy íz izgalmas, érdekes, esetleg kihívó. Lehet, hogy tetszik, lehet, hogy nem, de az biztos, hogy nem közömbös.
És jöjjön egy kis öndicséret. (Ja, eddig is az volt. Akkor egy kis öndicséret ráadás.) Tudvalevõ, hogy soha életemben nem jártam semmilyen ázsiai országban, így vitatható, hogy mennyire mondhatók az ételeim valamelyest is autentikusnak. A vendégek között volt egy thaiföldi hölgy, aki a banán salátára azt mondta, hogy gyermekkora élményeit hozta vissza. Kell ennél nekem több inspiráció? A Hungry Goulash robog elõre. Az az álmom, hogy minél több embernek meg fogjuk mutatni milyen a jó értelemben vett játék az étellel.
Hála az Édesmindegy desszert bárnak szuper kellemes helyen tarthattuk. És a koprodukció záró akkordjaként a desszertet õk készítették el. A harmadik estünkre már mi is okosabbak voltunk és nem téptük szét magunkat azzal, hogy kilencvenegynehány alapanyagot felvonultató menüsort kreálunk, mint a hamburgeres vacsi esetében. Azonban tényként leszögezhetjük, hogy egy Hungry Goulash vacsora sohasem lesz séta galopp, mert mindig túl kell kicsit lépnünk önmagunkon is ahhoz, hogy élményt adjunk. Ebbe jobb is ha belenyugszunk.
Sára jóságosan felajánlotta, hogy segít nekünk. Ezer csók érte, pedig mondtam neki, hogy üljön be az ismerõs vendégek közé és egye végig a vacsorát. Erre csak nézett rám azzal a kissé hervasztó mosolyával, amiben pontosan benne van, hogy mit gondol. Momentán azt, hogy "akkor nektek annyi".
Azt hiszem, egy-egy ilyen esete levezekli minden vétkét, amit velem szemben elkövet, amikor a konyha miatt szekál. Meg azt is hiszem, hogy ezeket a segítségeket egyszer még nagyon drágán fogja visszakérni. Az viszont tény, hogy akármekkora sárkány otthon, "mûsoridõben" állja a sarat, annak ellenére hogy nem éppen a konyhában érzi otthonosan magát.
Na, szóval Sárával erõsített csapatunk most további két segítõvel is bõvült. Mit tesz Isten, két vendégünk úgy döntött, hogy az asztal helyett a konyhában akar sertepertélni. Hát, ez a zseniális az estjeinkben: mindenki kénye-kedve szerint érezheti jól magát. Ha valaki velünk együtt szeretne dolgozni, miért ne tehetné.
Így máris hatan toporogtunk a zsebkendõnyi konyhában, ahová alkalmanként a felszolgálók is berohantak valamiért.
Valójában az a pop up étterem szépsége, hogy olyan helyen kell ételt készíteni, ráadásul lehetõleg várakozáson felüli minõségû ételt, ami nem arra a célra lett kitalálva. Mindig új helyzet, új kihívás és mindig nagyon jó szórakozás is épp ezért. Tudom, kicsit perverz, de tényleg így van.
Szóval, izzott a kis cukrászda-konyha belsejében a levegõ, sürögtünk-forogtunk, pocak behúz, hogy elférjünk egymás mellett, az elszívó gõzerõvel zakatolt, elõkerült egy üveg fincsi "munkatársi bor" is.
Vágó Melinda és Lukács Andi a két konyhába szegõdött vendégünk a tálalásból vette ki a részét. Mozdulni sem lehetett, annyian leptük el a konyhát, de nekem nagyon tetszett ez így. A vendégváró falat egyik kedvenc agyrémem volt, a banán virág saláta. Azt hiszem az est egyik legkedveltebb fogása volt. Ha tudták volna a vendégek milyen is a természetes íze!? Kifejezetten zavaró és lisztes, amolyan szájpadlás összehúzó dolog, de én imádom. Kicsit emlékeztet a nyers krumplira. Némi elõkészítés, egy-két trükk és máris finom és ellenállhatatlan lesz. Alapvetõen a vietnámi vonalat hoztam, ahol salátaként eszik. Egy szuper finom öntet sok ropogós mogyoró és sült mogyoróhagyma, vietnámi menta és koriander. És a tetejét egy laposra sütött és formázott csirkebõr ropogós díszítette. Atyavilág, de jó! Természetesen hagytam egy darabot belõle és mindenkinek a kezébe adtam, hogy megismerkedjen ezzel a különleges virággal.
Aztán jött a mi kisded játékunk, ami a hamburgeres vacsorán is megosztó volt, de hát ez akkor is és most is csak vicc volt. Az asztalokon virágcserepek sokasága sorakozott tele virágokkal. A földnek látszó dolog szárított fekete olojbogyó volt, ami alatt finom sült hagymás csicsóka püré húzódott meg. Ezen voltak az ehetõ virágok. Volt akinek nagyon ízlett, de volt, aki nem tudott elvonatkozni a külsõtõl, vagyis a földtõl. Földet pedig nem szeretett volna enni. Vagy mi szokunk le a kisded játékainkról, vagy a vendégeink szoknak hozzá. Természetesen megérem, ha valakinek ez tûréshatáron kívül esik. Szerencsére volt, aki a legjobb fogások közé sorolta.
A következõ egy borsó variáció volt meleg csirke osztrigával. Imádtam a színeit. Zöldborsó püré, zöldborsó csíra, párolt zöldborsó és zsenge cukorborsó hüvely, és az extrák: blansírozott sárga cékla és egy joghurtos virágpor öntet, amit a molekuláris asztronómia híveként szférikus gyöngy formájában kaptak a vendégek. A gyöngyöt elharapva finom és folyékony öntet oszlott szét a vendégek szájában.
Ennek kitálalása összehangolt akció volt. Mindenki kapott egy alapanyagot, amit el kellett helyezni a tányéron, viszont a tálaló pultunk kb. 1m hosszú volt, amit körbe sem lehetett járni. A csajok összepréselõdve egymás keze között, alatt, fölött pakolgatták az alapanyagokat. Zoli dirigálta a folyamatot, én meg már a következõ fogás ételeit sütöttem.
A leves egy érdekes Laoszi és Kambodzsai specialitás volt, amit kissé felturbóztunk. Egy mentás kókusz leves készült, aminek a közepébe ügyesen egy friss, napon érett mangóból készített langyos leves került. Ezt thai bazsalikommal ízesítettük és kis lime levével. Feltétnek szent jakab kagylót választottunk. Egyébként ez a leves Sára kérése volt. Ja, persze a tõle megszokott részletességgel: a leves Szent Jakab kagylóval legyen és sárgadinnyével. Ez volt az összes instrukciója. Ebbõl lett a kókusz-mangó felállás. Ahogy láttam a fejét, teljesen elégedett volt az eredménnyel.
A két leves részt mindenki ízlése szerint vegyíthette, vagy éppen külön is ízlelgethette. Ez nem osztott meg senkit. Egyöntetûen dicsérték. :-) Naná. Lehetetlen nem imádni.
És ekkor jött a fõtétel a rozé kacsa mell eper salsával, amibe vad hibiscus-t kevertünk. A köret akár visszatetszõ is lehetett volna a felhasznált bételbors miatt, de nem így lett. Zoli készített finom puha burgonya nudlikat én meg friss bétel bors levelekbe tekertem õket és serpenyõben megsütöttem. Imádom ezeket a fûszeres leveleket és a vendégeink is megszerették. Az egészet feldobtuk pirított tonkin jázmin virágbimbókkal. Nevét a vietnámi öbölrõl kapta és onnan is jött. Szuper, hogy senki nem tartotta furának. Gyönyörû volt a az eper színe és az élénk zöld jázmin együttese a tányéron. Már a látvány is ellenállhatatlan.
Nekem személy szerint nagyon ízlett ez a fogás, bár se idõ nem volt eszegetni, se elegendõ mennyiség, de amit kóstoltam az zseniális volt. Ha étteremben ilyet kapnék napokig áradoznék róla. Ja, persze így is azt teszem. :-)
A dolog érdekessége, hogy Zolival minden folyamatot megosztunk. Így a húst õ sütötté és a salsa is az õ remeke. Nekem jutott a nudli és a jázmin. Ilyen vad párosításoknál azért rendesen egymás agyára megyünk. Zoli az este folyamán ezerszer megkérdezte, hogy a nudli finom lesz-e, hogy nem tekerek-e rá túl sok levelet? És így tovább. Ilyenkor csak megnyugtatom, hogy no para, jó lesz az.
És végezetül beszéljünk a desszertrõl, amit vendéglátónk az Édesmindegy alkotott. A vicc kedvéért a divatos és kimondhatatlan nevet adtunk neki a Ribizli verrine bodzazselével, tonkababos panna cotta-val, citromos meringue-el nevet. Kellemes szótárazást kívánok :) Na jó, segítek. A verrine egy szójáték. A francia pástétom és a pohár szavakból (terrine, verre) jött létre, ami valójában egy pohárkrém, a panna cotta ugye fõtt tejszín, a meringue pedig habcsók. Wááááá!!! De menõk vagyunk :)
Zoli és én teljesen más világban élünk és mást képviselünk, szeretünk. Amit szeretek bennünk, hogy hibátlanul fuzionálunk. Ettõl érdekesek az ételeink. Kellõ bizalommal és játékossággal állunk egymáshoz, egymás világához. Amikor a menüket megalkotjuk az nem egy egyszerû feladat, de soha nem izzadtság szagú. Tiszta szárnyalás és kreativitás, fejben fõzés. De hogy lehet ez, ha a másik nem ismeri az említett ízt. Csakis bizalommal, hogy tudjuk a másik ember a másik felünk. Önállóan is megálljuk a helyünket, de együtt valami friss üdeséget hozunk a gasztro piacra. Nem vagyunk mindenkinek való, de aki szereti az ételekben a játékosságot az visszavágyik hozzánk. És vissza is jön. Bizony-bizony, máris vannak visszatérõ vendégeink is.
Az elõzõ héten valaki azt mondta erre a menüre, hogy ezért nem jönne el, mert szerinte a kevesebb több. Ezt a hülyeséget meg ki találta ki? A kevesebb, kevesebb. A vendégeink a többet többnek érezték. Pont a soknak ítélt ételeket dicsérték pozitívan. Persze, értem én. De hát ez a Hungry Goulash. Mi szeretünk ízeket kreálni, akár bonyolult, összetett ízeket is. Egy egyszerû íz letisztult, határozott, simogató. Megvan a helye. Mi azt szeretjük, ha egy íz izgalmas, érdekes, esetleg kihívó. Lehet, hogy tetszik, lehet, hogy nem, de az biztos, hogy nem közömbös.
És jöjjön egy kis öndicséret. (Ja, eddig is az volt. Akkor egy kis öndicséret ráadás.) Tudvalevõ, hogy soha életemben nem jártam semmilyen ázsiai országban, így vitatható, hogy mennyire mondhatók az ételeim valamelyest is autentikusnak. A vendégek között volt egy thaiföldi hölgy, aki a banán salátára azt mondta, hogy gyermekkora élményeit hozta vissza. Kell ennél nekem több inspiráció? A Hungry Goulash robog elõre. Az az álmom, hogy minél több embernek meg fogjuk mutatni milyen a jó értelemben vett játék az étellel.