Navigci
Fõoldal
Kategóriák
2014 Összes
2013 Összes
2012 Összes
2011 Összes
2010 Összes
Linkcsere Új blog ajánlásaLinkcsere
RSS
Szofi
sponsored links
Normális nõt mindenképpen megérint egy baba közelsége. Az illata, a törékenysége, a varázslata, a pillantása, az a semmivel sem összehasonlítható, mélykék okos pillantás, ami olyan gyorsan elillan. Úgy, csak és kizárólag egy újszülött tud nézni. Az ember gerincén - a legjobb értelemben - futkos a hideg. Amikor babát fotózom, akkor egyrészt a nem is olyan régi emlékeim úgy törnek elõ, mint egy õsrobbanás, meg kell fognom, bele kell szagolnom a nyakába, szembe kell fordítanom, bele kell temetkeznem a kis puding, bársonyos bõrébe, végig kell simítanom a hátán, majd száliránnyal ellentétesen a kis pihéken is :). Csodálnom kell. Egyértelmûen csodálnom kell. Tökéletes szerkezet, cuki irhában. Vannak olyan tulajdonságok, amik egyetemlegesen, minden újszülöttel együtt születnek. Hangok, reflexek, mozdulatok, arckifejezések, amik egy pillanatra elõhívják azt az anyát, aki akkor voltam. De ahogy õk változnak, úgy változunk velük együtt mi is, én már szinte kiskamasz kölykök anyukája vagyok :) És olyan már soha nem leszek. Többek között ezért is nagy hatással van rám egy-egy babafotózás. Ebben a fotózásban viszont volt egy anyacsavar, mégpedig, hogy ezer éve ismerjük egymást :) Szofi fényképezése közben azon gondolkodtam, hogy milyen rettenetesen sok idõ telt el azóta, hogy 14 évesen elõször találkoztam Stellával, az anyukájával. És azon, hogy mennyi minden fért bele ebbe a rettenetesen sok idõbe. És azon, hogy nagyjából 15 évvel ezelõtt megsaccoltuk, hogy neki csak lánya lehet, nekem meg csak fiúgyerekem. És, hogy ez így is lett :) Senki se kérdezze, hogy miért gondoltuk ezt, ott volt bennünk, éreztük, vagy a tudattalanunk mégsem volt tudattalan. Nem tudom :) Vagy csak a véletlen, de én abban nem hiszek. Abban hiszek, hogy minden okkal történik. Maximum az okot a történés pillanatában még nem tudjuk, utólag viszont egészen biztosan ki fog derülni.
Szofi nem volt egy egyszerû fotóalany. Nem mintha túlzottan nyûgös, vagy sírós típus lenne, sõt :) Egyszerûen úgy képzeli, hogy neki 3 hetesen kötelezõ haladni A-ból B-be. Mint egy kicsike, pucér vakond, úgy túrja magát elõre. Két percre aludt el nagyjából. Azalatt varázsoltunk. Aztán szépen megébredt és haladt tovább a kanapén. Kicsit nyöszörgött, néha kedvesen mosolygott, de leginkább csak a kis komoly tekintetével nézett ránk.
Ha az enyém lenne, nagyon büszke lennék rá. Hivatalosan kis kijelenthetem, hogy vannak nagyon és csak szimplán szép babák. (Sõt, a saját középsõ gyerekem után azt is kijelenthetem, hogy vannak kifejezetten rémisztõ kinézetû babák is. Kis ferdítéssel cukinak neveztem. Óriási fejû, ráncos, kopasz, szempillák és egyéb ékességek nélküli, és brutálisan szõrös hátú majomgyerek volt valójában. A személyzet kedves, ámde szánakozó pillantását talán sosem feledem és õszintén, megbántódás nélkül osztoztam gondolataikban :D)
De Szofi nagyon szép baba. Egyszerûen tökéletes. És ha nem tudnám, hogy kislány, akkor is 100%-os bizonyossággal fogadtam volna rá, hogy az. Valami földöntúli finomság áradt belõle. Semmivel sem összetéveszthetõ lágyság, balerinákat megszégyenítõ kéztartás, veleszületett rózsaszín ködfelhõ, bécsi-csipke-lenyomatos bõr, eperíz és cukormáz :)
