MiutĂĄn gyerekkorom Ăłta elĂľszĂśr részt vettem egy disznĂłvĂĄgĂĄson, eljĂśtt az a pillanat is, mikor elfogadtam egy disznĂłtoros vacsora meghĂ­vĂĄst. Eddig két dolog akadĂĄlyozott meg benne: egyrészt nem Ăľriztem jĂł emlékeket a csalĂĄdunk ĂĄltal nevelt sertések legyilkolĂĄsĂĄnak rituĂĄléjĂĄrĂłl, mĂĄsrészt apukĂĄm belém nevelte, hogy tradicionĂĄlis disznĂłtoros ételeket, belsĂľséget és tĂśltelékĂĄrut csak otthon egyek, mert mĂĄshol nem tudhatom, mit tettek bele...

 

HĂĄt ezt a szokĂĄsomat évek utĂĄn, két hete megtĂśrtem, de ebben a meghĂ­vĂł félnek is nagy szerepe volt: a Pest-Buda bisztrĂłban kerĂźlt sor rĂĄ. TĂśbbszĂśr megĂ­rtam mĂĄr, mennyire szeretem Litauszki Zsolt konyhĂĄjĂĄt, de csak ezen az estén dĂśbbentem rĂĄ, valĂłjĂĄban mennyire megbĂ­zom benne. Mikor végignéztem a menĂźsoron, kicsit megszeppentem: tele volt olyan ételekkel, amit én tényleg csak otthon ettem eddig. Nem azért, mert nem kĂ­nĂĄltak vele, hanem mert nem Ă­zlett. Ezek a nyelv, a velĂľ és a véreshurka. SzalontĂźdĂľ is akkor volt a tĂĄnyéromon utoljĂĄra, mikor a nagymamĂĄm készĂ­tette - neki ez volt a kedvenc étele ugyanis. Érdekes volt Zsolt vĂĄltozata nyelvbĂľl, de ezentĂşl bĂĄrmikor bevĂĄllalom. A legjobban a velĂľs tojĂĄsnĂĄl lepĂľdtem meg: azon kaptam magam, hogy gondolkodĂĄs ...

sponsored links