Ossobuco: lyukas húsnak brutál sûrû a leve
sponsored links
Hogy az olasz konyha nem csak pizzát vagy bolognai spagettit jelent, azt már azóta tudom, mióta fõzni szeretek. Hiszen ott van még a lasagne és a milánói is (muhaha). Azonban Itália ízeit szeretni és ismerni két különbözõ dolog: hiába vagyok oda az olasz konyháért, ha csak egy apró szeletét ismerem. Lehet verset írni a nemiségrõl szûzen is, de az nem ugyanaz. Pár évvel ezelõtt egy óbudai étteremben a kezembe kaptam Locatelli 3 kilós nagykönyvét (Made in Italy), ami azóta "Ízek Itáliája" címmel magyarul is megjelent és rendkívül népszerû a kimûvelt gasztro körökben, és abban a könyvben találkoztam az észak-olasz, még pontosabban milánói konyha egyik klasszikusával, az Ossobuco alla milanese-vel. Persze, így utólag klasszikusnak hívom, holott akkor még kibetûzni is alig tudtam a címét. Azonnal megtetszett a látvány, kit hagyna hidegen egy hatalmas szelet hús egy lyukkal a közepén: pontosan úgy nézett ki az a szelet borjúlábszár, mint gyerekkoromban a Tom és Jerry-ben a kutya vacsorája, ami tragikus okokból végül sosem lesz az ebé (a videón 1:30-tól!). Akkor elhatároztam, hogyha egyszer is meglátok egy ilyen velõs lábszárat valamelyik lehel téri hentesnél, akkor megcsinálom a magam ossobucoját. Merthogy ilyen húst manapság már ritkán kapni ebben a formában: ahhoz nagyon mázlistának vagy hentesnek kell lenni. Én az elõbbi voltam, így az egyik lehel téri sétám után két szép, 4 centi vastag és fejenként fél kilós borjúlábszárral + beépített velõs csonttal tértem haza, majd nekiláttam. (A receptet részben a szakácskönyvekbõl részben a netrõl nyúltam, a recept eredetérõl és jelentésérõl bõvebben a bûvösszakácson!)
Hozzávalók 3-4 fõre:
- 2 jó nagy szelet borjúcsülök
- 1 fej hagyma
- 2 db sárgarépa ...