A nosztalgia unalmas. Áporodott és porlepte. TalĂĄn csak akkor ér valamit, ha az ember a kĂźzdelmei igazolĂĄsĂĄul sokkal rosszabb (és nem tĂşlontĂşl eltĂşlzott) akkori helyzettel tudja Ăśsszevetni a mostani sorsĂĄt.

De oké, csĂĄbuljunk el egy kockĂĄnyira, és prĂłbĂĄljunk valami szebbre és nyugodtabbra visszapillantani, ahol semmi felelĂľsség, és semmi elvĂĄrĂĄs nem volt, csak kacaj és szuvas tejfogak. Mondjunk, egyĂźnk egy Kajla csokit.

Ezer Zotterbe lefogadnĂĄm, hogy nincs olyan, aki ne nagyobb tĂĄblĂĄra emlékezne, pedig nem a tĂĄbla volt nagyobb, hanem mi voltunk kisebbek. Ugyan nem ez volt a kedvenc anno (hanem mindegyik mĂĄs), de persze ettem KajlĂĄt is ezerrel. És ugyanolyan az illata: nem citrom és nem rum, hanem valami furcsa Kajla-szag. Olvasztom kicsit, és Ă­zre is pont ilyenre emlékszem. Olyan kis... kajla. Picit mĂť, picit csoki, picit nem csoki - nekem legalĂĄbbis ilyen érzés.

És lefogadom azt is, hogy minden szĂźlĂľ, aki a sajĂĄt nosztalgiĂĄja miatt ezt nyeleti le a ...