Navigci
Fõoldal
Kategóriák
2014 Összes
2013 Összes
2012 Összes
2011 Összes
2010 Összes
Linkcsere Új blog ajánlásaLinkcsere
RSS
mondjad!
sponsored links
"jaj anya
mondjad
nem tudom
dehogynem
mármint, hogy mit mondhatnék
hát amit érzel"
Megálltam.
Amit érzek.
Tulajdonképpen mit is érzek?
Félek.
Õszintén félek az elõttem álló évektõl.
Attól, hogy így kell leélnem az életem. Hogy nem tudok változtatni.
Hogy mindig valami mást fogok várni. Hogy ez az örökös várakozás fogja kitölteni a mindennapjaimat.
Várok valamire. Valamire, ami sosem jön el. És közben észre sem veszem, de elmegy mellettem minden.
Az életem.
A percek, órák. Napok. Hetek.
Mert minden nap eltelik.
Nem kell hozzá semmit tenni, vége lesz.
Amikor ezen gondolkodok, mindig elkezdek sírni. Mindig.
Mert valahol iszonyúan ijesztõ.
Ijesztõ, hogy rajtunk múlik mit kezdünk az idõnkkel. Hogy nincsen aki megmondja, hogyan kell csinálni.
Hogy nem tudhatod mennyi idõd van.
Néha eszembe jut, vajon mennyi idõm lehet még hátra?
Órák, percek? Vagy hosszú évek?
Tulajdonképpen mindkét variáció rémisztõ.
Valahol nem tudom elképzelni, hogy megöregszem.
Hogy leszek öreg.
Annyi mindennel pusztítottam a testem. Annyi, de annyi dologgal.
És tudjátok mi a legszörnyûbb? Hogy most is pont ugyanazt teszem.
Pontosan ugyanazt.
Pedig nem iszom, nem cigarettázom, és igyekszem egészségesen élni. És mégis, ha az összeset egyszerre is csinálnám, szerintem még akkor is jobb gazdája lennék a testemnek.
Ezek a legszörnyûbb pillanatok.
Amikor realizálom, hogy mit csinálok. Amikor a fürdõszobában a hûvös csempének dõlve zokogva lecsúszok a földre. Mindig az jut eszembe, hogy nem kéne ennek így lennie. Hogy miért van így. Miért csinálom.
Hogy mennyire máshogyan is élhetnék. Úgy, ahogyan az összes 20 éves a környezetemben. Ahogyan a normális emberek.
Eddig õszintén azt hittem, hogy ha nagyon küzdök, nekem is sikerülhet. Újra.
Hogy nem lesz egyszerû, de megvalósítható.
Azt hiszem most jutottam el odáig, hogy belássam: nem. Soha sem leszek olyan, mint "mindenki?. Mindig meglesznek a furcsaságaim, mindig hülyén fogok enni. Mindig kontrollálni fogom magam. Soha nem leszek képes elengedni magam. Soha nem fogok tudni leszokni a hasam/fenekem/combom figyelésérõl.
Egyszerûen nem.
A legtöbb amit tehetek, hogy megpróbálom kontroll alatt tartani. Kitapasztalni a határokat. A mûködési mechanizmusokat.
Menteni a menthetõt.
Régen féltem a haláltól.
Magától a ténytõl. Hogy egyszer majd nem leszek.
Nem tudom mit gondoltam, hogy fájni fog?
Most már nem félek.
Illetve? nem tudom. Félek, de inkább attól, hogy lemaradok valamirõl. Hogy sohasem tapasztalom meg milyen élni. Hogy nem látom többé anyáékat. Hogy nem ölelhetem meg õket.
Hogy egyedül maradok.
Életem másik különös párosítása.
Félek az egyedülléttõl, az idõm nagy részét mégis így töltöm.
Mindig is tudtam, hogy szociálisan elég nulla vagyok, de peruban ébredtem rá, hogy ennek is több fajtája van. Hogy a lelki és fizikai szeparáltság között óriási különbség van.
Ezek szerint a lelki az, ami kiüti a biztosítékot.
Otthon is.
Kéremszépen, így lehet néha emberekkel körülvéve is magányba burkolózni.