Navigci
Fõoldal
Kategóriák
2014 Összes
2013 Összes
2012 Összes
2011 Összes
2010 Összes
Linkcsere Új blog ajánlásaLinkcsere
RSS
miértek, hogyanok és konklúziók
sponsored links
"Az au pair egy fiatal, 18 és 30 év közötti személy, aki nem házas és nincsen gyereke. Külföldre szeretne menni, hogy ott a fogadó családdal éljen egy meghatározott ideig, a kulturális különbségeket megtapasztalva. Az au pairnek lehetõsége van fejleszteni a nyelvi készségeit azáltal, hogy a családdal él, megismerni egy új kultúrát és értékes tapasztalatokat szerezni. Cserébe az au pair segít a családnak a gyereknevelésben és könnyû házimunkában."
Ez lennék én. Egy au pair.
Ez voltam Peruban is, és ez vagyok itt Hollandiában is.
Egy au pair.
Gyerekekre vigyázok.
Segítek a háztartásban.
Afféle beépített házi rabszolgaként segítõként funkcionálok.
De nem vagyok egy Mary Poppins.
Képtelen vagyok nem realistán gondolkodni. Nem ésszerûségekben. Észérvekkel. Nekem újdonság volt, hogy valaki akkor sem csinálja meg amit szeretnék, ha teljesen világos és érthetõ érveket hozok fel neki. Hogy egy 3 éves másképpen gondolkodik.
Hogy az, ami leírva/elolvasva teljesíthetõnek tûnt, a valóságban már közel sem az.
Nekem nincs türelmem a gyerekekhez. Persze, szépíthetõ ez a mondat, hogy bizonyos életkor felett már igen, de... felesleges.
Nincsen.
És ezt akkor is tudtam, amikor jelentkeztem. Amikor odaírtam, hogy szeretek gyerekekkel foglalkozni. Pontosan tudtam, hogy nem így van.
Csak a vágyak. Az akarás. Hogy majd én megcsinálom.
Azt hittem félre tudom tenni?önmagamat? Hiszen ez sem több, mint egy munka. Csak egy feladat, amit meg kell oldani.
Nem sikerült.
Egyik alkalommal sem.
Nem tudok túllépni önmagamon. És ugyan munka ez... de mégsem olyan munka. Itt nem lehet különválasztani az életedet. Mintha a munkahelyeden élnéd a saját életedet is. Ami nem feltétlenül rossz, csak? nekem nem megy.
Mások életét akartam élni.
Csak éppen arra nem számítottam, hogy ehhez fel kell adnom a sajátomat.
Mit is képzeltem? Hogy folytatom azt, amit eddig, az üres idõmet meg kitöltöm egy kis gyerekvigyázással?
Õszintén nem tudom, de bármi is volt a fejemben, rendkívül naív voltam.
Keltem a gyerekeket.
Kortól függõen elkészítem a reggelijüket-ebédjüket, illetve nyüstölöm õket, hogy készítsék el és egyék meg.
A kicsit (ha aznap megy), elviszem iskolába. Szerencsére a nagyok már egyedül mennek, mert nemigen tudnék háromfelé szakadni.
Hazaérve rendberakom a lakást: leszedem az asztalt, bepakolok a mosogatógépbe, felsöprök. Elpakolom a reggeli során szétszórt játékokat a nappaliban. (Meglepõ módon sok mindenre elég az a 40 perc, amit ott töltenek.) A gyerekek szobájában összegyûjtöm a földre dobált szennyest, bepakolom a mosógépbe, majd a szárítóba. Utána szétválogatom, és visszahajtogatom a szekrényekbe. (Egy nagyjából megegyezõ méretû fiú és fiús öltözködésû lány esetében ez nem túl könnyû.) Péntekenként mindehhez társul még az összes ágynemû.
Délben elkezdem összeszedni a gyerekeket, majd elviszem õket a sportfoglalkozásra, ha aznap éppen van.
Fél5 körül nekiállok fõzni.
5.45-kor el kell kezdenünk vacsorázni.
6 óra környékén hazaérnek a szülõk, és onnantól say goodbye!
Így néz ki egy napom.
Elsõre nem tûnik soknak, de ennek ellenére az au pairség egy teljes embert kíván.
Nem azért, mert megerõltetõ (javarészt nem csinálsz semmit), hanem mert mindig jelen kell lenned. És ugyan konkrétan nem csinálsz semmit, ott vagy. Azzal töltöd az idõdet, hogy jelen vagy.
És számomra ez a legnehezebb.
És számomra ez a legnehezebb.
Feladni a szabadságom. Azt, ami az egyik legnagyobb (ha nem a legnagyobb) érték az életemben.
Elfogadni, hogy mások rendelkeznek az idõmmel. Az életemmel.
Alkalmazkodni. Az Õ életüket élni, úgy, ahogyan õk akarják.
És én erre képtelen vagyok.
Képtelen vagyok feladni a véleményemet, az érzéseimet, alárendelni a saját akaratom másokénak. Megpróbáltam. És nem ment.
Nagyon nem. Egészen konkrétan az összes problémám, ami miatt eljöttem, mintegy varázsütésre megjelent az életemben. Ez pedig túl sok.
Kivételesen nem egy kártyavár gyorsaságával, de összeomlottam. Szép fokozatosan, napról napra.
És eljutottam odáig, hogy nem bírom tovább.
Hogy annyira nem érzem magam jól, hogy ezzel már a saját egészségemet is komolyan veszélyeztetem. És ezalatt nem csak a megtett, vagy éppen meg nem tett dolgokat értem. Ijesztõ, hogy a lelki állapotom milyen erõsen befolyásolja a fizikai állapotomat.
Belenéztem a tükörbe, és elkezdtem sírni. Ez már nem én vagyok.
Én nem ilyen vagyok. Én nem ordítok egész nap. Nem kapom fel a vizet a legapróbb dolgokon. Nem beszélek így a környezetemmel.
Én nem vagyok egy hárpia.
Így most már biztosan mondhatom: hazamegyek.
Haza kell mennem.
Én... egyszerûen még nem állok készen erre. Se a gyerekekre, se az önállósulásra.
Mert bármennyire is próbálok nagynak látszódni, rá kell jönnöm, hogy csak egy gyerek vagyok. Ugyanaz a kislány, mint tíz évvel ezelõtt. A szüleim kislánya.
Vacak érzés, amikor neked kell menedzselned az életed, pedig képtelen vagy rá.
Naív voltam.
Azt hittem, hogy eljövök, ésmintegy varázsütésre megoldom a problémáimat. Hogy fél év múlva egy teljesen új emberként visszatérek. Mint a mesében.
Éppen csak arról a tényrõlakartam megfeledkezni feledkeztem meg, hogy nem a környezet az, ami a zavart okozza. Az a valami bennem van. És velem utazott.
Most is itt van.
És akkor is ott lesz, ha hazamegyek. Pontosan ugyanúgy.
Nem várok csodát. Már nem tudok hinni bennük.
De magamban még bízhatok.
És ezt is teszem. Nincs más választásom.
Egyébként ötödikén repülök vissza.
Elfogadni, hogy mások rendelkeznek az idõmmel. Az életemmel.
Alkalmazkodni. Az Õ életüket élni, úgy, ahogyan õk akarják.
És én erre képtelen vagyok.
Képtelen vagyok feladni a véleményemet, az érzéseimet, alárendelni a saját akaratom másokénak. Megpróbáltam. És nem ment.
Nagyon nem. Egészen konkrétan az összes problémám, ami miatt eljöttem, mintegy varázsütésre megjelent az életemben. Ez pedig túl sok.
Kivételesen nem egy kártyavár gyorsaságával, de összeomlottam. Szép fokozatosan, napról napra.
És eljutottam odáig, hogy nem bírom tovább.
Hogy annyira nem érzem magam jól, hogy ezzel már a saját egészségemet is komolyan veszélyeztetem. És ezalatt nem csak a megtett, vagy éppen meg nem tett dolgokat értem. Ijesztõ, hogy a lelki állapotom milyen erõsen befolyásolja a fizikai állapotomat.
Belenéztem a tükörbe, és elkezdtem sírni. Ez már nem én vagyok.
Én nem ilyen vagyok. Én nem ordítok egész nap. Nem kapom fel a vizet a legapróbb dolgokon. Nem beszélek így a környezetemmel.
Én nem vagyok egy hárpia.
Így most már biztosan mondhatom: hazamegyek.
Haza kell mennem.
Én... egyszerûen még nem állok készen erre. Se a gyerekekre, se az önállósulásra.
Mert bármennyire is próbálok nagynak látszódni, rá kell jönnöm, hogy csak egy gyerek vagyok. Ugyanaz a kislány, mint tíz évvel ezelõtt. A szüleim kislánya.
Vacak érzés, amikor neked kell menedzselned az életed, pedig képtelen vagy rá.
Naív voltam.
Azt hittem, hogy eljövök, és
Éppen csak arról a tényrõl
Most is itt van.
És akkor is ott lesz, ha hazamegyek. Pontosan ugyanúgy.
Nem várok csodát. Már nem tudok hinni bennük.
De magamban még bízhatok.
És ezt is teszem. Nincs más választásom.
Egyébként ötödikén repülök vissza.
