Iskola=Stressz.
NagybetĂťs stressz.
MĂĄr csak szégyellni tudom magam, mikor anno Zsuzsi szĂĄjĂĄbĂłl elhangzott ez a mondat, én pedig kinevettem. Csajszi, tévedtem.
Nem a tanulĂĄs. Óóó, dehogy. Tanulni szeretek. Lefoglal. Néha kis is kapcsol. (És nem mellelsleg tĂśk jĂł érzés, mikor hozzĂĄ tudok szĂłlni valamihez :D)
Nem is a szĂĄmonkérések. Azzal sincsen bajom. Az érettségit is kifejezetten élveztem, leginkĂĄbb egy hĂşzĂłsabb iskolahéthez tudnĂĄm hasonlĂ­tani, amikor mindennap dolgozatot Ă­runk. Csak ott nem 6 év anyagĂĄbĂłl. De mindegy is, klassz volt, szeretem ha pĂśrĂśg az élet. És még nincs vége (hĂĄlistennek?), a legnagyobb, legfontosabb még hĂĄtra van. Biosz emelt, készĂźlj!!!!

Mi maradt tehĂĄt? A kĂśzĂśsség. A kifogyhatatlan problémaforrĂĄs.
Pedig azt hittem megvĂĄltoztam. Tényleg. Úgy tĂťnt, hogy Ă­gy a hatodik év végére megtanultam elfogadni az embereket. MĂĄr nem "utĂĄltam" senkit, ha zavart, egyszerĂťen elkerĂźltem a tĂĄrsasĂĄgĂĄt, nem kerestem direkt a konfliktust. De még ez sem volt jellemzĂľ. A tény, hogy mindjĂĄrt vége a kĂśzĂśsen végig szenvedett idĂľknek, mindenki szĂ­vét meglĂĄgyĂ­totta. Mondhatni csapatként viselkedtĂźnk.
Egy negatĂ­v pĂłlus azonban lett, szĂĄmomra. Eleinte nagyon rossz volt. AztĂĄn csak furcsa. Mert a legjobb ...

sponsored links