magvas valentin nap

2014-02-14

sponsored links


Éppen egy cikket olvastam, amikor a képernyõm oldalsávjában felvillant az új üzenetet jelzõ kis négyzet: ?Kedves P. ?


Megdobbant a szívem. 
Nem kellett elolvasnom a ?feladót?.
Összeszorult torokkal kattintottam rá. Elolvastam.
Egyszer. Kétszer. Háromszor.

Szeretem.

Nem szerelmes vagyok. 
Nem lebegek rózsaszín ködfelhõbe burkolózva álomvárakat kergetve.
A realitásokkal szembenézve, a hibák és problémák tudatában gondolok így erre az emberre.

Azt mondja nem ír jól. 
Eltekintve a rengeteg helyesírási hibától, nos, nem tudom. 
Nekem tökéletes. 
Talán mert pontosan ismerem amikrõl beszél. Mert én is pontosan ugyanúgy gondolom. Mert a le nem írt dolgokat magamban kiegészítem. Mert azzal töltötte a fél éjszakáját, hogy nekem válaszoljon.


?Pedig szívesen megfogtam volna a kezed?.
Nem tudhatta, hogy mit éreztem, amikor megkért, hogy tûrjem fel az ingét. Hogy bennem is ott tudatosodott: akkor érek hozzá elõször.

Nem értette miért nem lelkesedek a ?megpendített utazások? hallatán. Azt hitte talán nem jut el?? Eljutott. Nagyon is. Utáltam még hallgatni is. Mert mindegyik róla szólt. Csak róla. Hogy így fog menni. Meg úgy. Ide. Meg oda.
Nem értettem. 
Vajon egy elméletileg alakuló kapcsolatban mit jelent, ha az egyik fél folyton arról beszél, hogy záros határidõn belül elköltözik a világ túlsó felére? Vagy szó sincs kibontakozó románcról, és 2 barát egyszerûen csak megosztja egymással a terveit?

Ezek szerint egyik sem.


Hirtelen minden olyan könnyûnek tûnt. Érdektelennek. 
"Szerintem mindketten keresünk valamit amit talán megtaláltunk egymásban.?
Nem számított, hogy hogy hány földrész van közöttünk. Tudtam, hogy ha megkérem (és éppen otthon lesz) ott fog várni a reptéren, amikor hazamegyek.


Ezeket a sorokat Peruban írtam. Közvetlenül azután, hogy megkaptam a levelét.
Aztán eltelt egy kis idõ. 
Beszéltünk. Egyszer, kétszer.
És azt éreztem, hogyha ez egy kézzel írt szöveg lenne, az egészet egy határozott mozdulattal át tudnám húzni. Aztán mégegyszer. 
A toll hegyével átszakítva a papírt.

A beszélgetéseink felérnek egy tortúrával. Számomra. 
Legszívesebben a falba verném a fejem. Miért beszélgetünk az idõjárásról?  


Stockholmba akar menni.
Összeszorult a gyomrom. Meddig?
Csak ez az egy szó jutott eszembe.

Helyette azonban azt írtam: "Hû, ez nagyon izgalmasan hangzik. Biztosan jó lesz."
A biztonság kedvéért még egy kacsintós arcocskával is megtoldom.

Játszmák. 
Feldobja a labdát? én pedig eldönthetem. Hogy leütöm-e vagy sem. 
Tudatosan csinálja? Direkt próbálgat? Vagy ezt az egészet csak én képzelem be, miközben a valóságban semmi sincsen mögötte?


Ülök a gép elõtt, nézem a neve mellett lévõ apró zöld karikát.
Szeretnék vele beszélni.
Leütök néhány billentyût.
Aztán kitörlöm.
10 perc után végül megkérdezem, hogy ledöntötte-e a lábáról az influenza.

A valóságban azonban a fejem egészen más kérdésekkel van tele.
Bizonytalansággal. 
De nem tudok õszinte lenni. A büszkeségem nem engedi. 
Nem ismerem. Nem ismerem eléggé, hogy tudjam nem fog bántani. Hogy nem él vissza a bizalmammal.

Õ, én, mi. 
Most akkor van mi, vagy nincs? A látszólagos érdektelenséggel a függetlenségét védi, vagy tényleg nincsen mögötte semmi? Vagy a saját büszkeségemmel állok szemben?

Elvek.
Mindig arra vágytam, hogy én legyek az, aki kevésbé kötõdik. Hogy fájdalommentesen tudjak távozni, ha arra kerülne a sor. Hogy nálam maradjon a másik egy darabkája, és ne fordítva. 
Azt hittem, hogy mindig én leszek az erõsebb. A függetlenebb.

És tessék. 
Mostanra jutottam el odáig, hogy azt tudom mondani: semmi másra nem vágyom, csak biztonságra. Érzelmi biztonságra. Hogy ne kelljen játszmákat játszanom. 
Hogy egyszerûen csak õszinte lehessek. 
Hogy legyen valaki, akit megölelhetek, ha rossz napom volt. Aki mellé este odabújhatok. 


Akivel több lehetek, de nélküle sem kevesebb.


Ez a mostani valentin napom. Illetve úgy általában az életem.
De volt már más is. Volt, hogy muffint cupcake-et sütöttem, volt, hogy elmélkedtem, és olyan is volt, amikor engem leptek meg. Bizonyám.

Láthatóan nem nagyon értékeltem.


Sokmagvas keksz
  az eredeti recept á la carte blogján

70 g barnarizsliszt
70 g kölesliszt
50 g zabpehely (nagyon apró szemû/ vagy késes aprítóban picit átfuttatva)
55 g lenmag
80 g szezámmag (fele fehér, fele fekete)
50 g hideg vaj
1 csapott tk só
kb. 100 ml víz

A liszteket, zabpelyhet, lenmagot, szezámmagot és sót keverjük össze. Morzsoljuk el benne a vajat, majd a víz segítségével gyúrjunk belõle formázható masszát. Aszerint, hogy milyen alakú kekszeket szeretnénk, alakítsuk hengerré/négyszögletes rúddá, és tegyük hûtõbe, nagyjából 1 órára. Ezalatt a vaj kellõképpen megszilárdul, hogy szépen tudjuk szeletelni. (Ha nincs lehetõségünk ennyit várni (márpedig van, amikor nincsen), az összegyúrt masszából csípjünk le diónyi darabokat, majd lapítsuk kör alakúra.)
Melegítsük elõ a sütõt 180 fokra.
A szilárd formából vágjunk vékony szeleteket (kb. fél centiseket), egyengessük el a széleket egy kicsit, és tegyük sütõpapíros tepsire. Süssük nagyjából 15 percig, majd lehetõleg mozgatás nélkül hagyjuk kihûlni. :)


A képek karácsony elõtt készültek. 
Sült zöldségek, némi megmentett humusz, és fûszeres sült camambert társaságában ettük meg a kekszeket.



Folytats a blogon ... punkaa.blogspot.com/2014/02/magvas-va...

sponsored links

Keres?s