Azt mondjĂĄk a Lassulj, Budapest! szervezĂľi, hogy lassuljunk le. Ebben a melegben kĂźlĂśnĂśsen jĂł Ăśtletnek tĂťnik, de azért mégsem mindig kĂśnnyĂť. Vagyis ĂĄltalĂĄban nem az. Én most kĂśnnyen beszélek, hĂĄrom hét szĂťk csalĂĄdi kĂśrben tĂśltĂśtt pihenés utĂĄn csigalassĂşak vagyunk. Én két napja csak legĂłzok a gyerekekkel, semmire nincs igényĂźnk, nem tudott visszazĂśkkenteni még a kĂśzĂśs képviselĂľ sem, pedig ĂĄllĂ­tĂłlag tartozunk a hĂĄznak. MĂĄskor ilyen hĂ­r hallatĂĄra szĂ­vbajt kapok, most elintézem egy vĂĄllrĂĄndĂ­tĂĄssal. Majd, ha kiderĂźl mennyi az annyi, befizetem. Addig legĂłzunk. Annyira jĂłl esik most ez a nihil, hogy tényleg nagyon szeretném, ha Ă­gy is maradna. Hogy lehetne ezt mégis megoldani? Fogalmam sincs. Mindig van valami, ami miatt nem megy. (Ide lehet képzelni mindenkinek, azt, ami nyomasztja: lakĂĄshitel, vĂĄlsĂĄg, undor, rohanĂł vilĂĄg, fogyasztĂłi tĂĄrsadalom, erkélyen fészet rakĂł galambok, stb.)

Én nem vagyok az a tĂ­pus, aki vidékre kĂśltĂśzik és megtermeli a csalĂĄd szĂĄmĂĄra szĂźkséges ennivalĂłt. Az erkélyen fészket rakĂł galambok is kikészĂ­tenek (igen, nyomaszt), nem lennék képes ĂĄllatokat nevelni, majd levĂĄgni. Gyerekkoromban visszarĂĄntottam a kezem, amikor a hĂśrcsĂśgnek enni kelett (volna) adni, nem akartam, hogy megharapjon. AztĂĄn megharapott és én boldog voltam, amikor megszĂśkĂśtt, pedig beette magĂĄt a nagyi kanapĂĄjĂĄba. GondolhatjĂĄtok. HĂĄt annyit  mondok, hogy nem én szedtem ki.És kapĂĄlni sem szeretnék naponta. De hetente se. Ez a lehetĂľség tehĂĄt kiesik, nem kĂśltozĂźnk vidékre, vagy ha mégis, hĂĄt nem ...

Folytatás a blogon ... lilafuge.blog.hu/2013/06/19/lassuljun...