KORHELYLEVES - ahogy édesanyám fõzte
sponsored links
Amikor nekiláttam ezt a levest fõzni, a kezeim tették a dolgukat, az eszem pedig felszállt az emlékeim kifutópályáján és meg sem állt a gyermekkoromig...
Már írtam róla: mi panellakó népségek, az ántivilágban, a nagy kondukátor vezetése alatt majd soha nem jutottunk disznóhúshoz (se). Így kénytelenek voltunk Karácsony közeledtével imitt-amott közbenjárva megvásárolni magunk a húsforrásunkat, a disznót. Olyan 120 kilós példányt kedveltünk, volt zsírja is, de adott húst is bõven. Kifentük a késeinket, elõkerestük az üstöket, a hatalmas fazakakat, a gyökérkefét, fejszét s miegyebet és levonultunk a játszótérre, ott is a beton pingpongasztal mellé.
Akkortájt szinte kivétel nélkül mindenki ott vágta a disznót, se megdöbbentõ, sem büntetendõ nem volt a játszótéren történõ ad hoc vágóhíd mûködtetése.
Már ott várt minket a paraszt a szekérrel, benne a szerencsétlen röfögõ párával s egy hatalmas nyaláb szalmával. Ha jó passzban volt (a paraszt, nem a disznó) akkor grátisz leszúrta nekünk a malacot, legfennebb egy-két kupica pálinkát kapott, ha nem, akkor a család férfitagjai rávetették magukat az áldozatra, lefogták, nagyapám pedig (háborútjárt, fogságot megélt ember) megadta neki a kegyelemdöfést.
A malacpörzsölést már nagyon vártuk, féllábon ugrándozva, indiánüvöltéssel idegesítve a dolgozó felnõtteket, türelmetlenül lestük, mikor vágják le a piros-ropogósra sült fülét-farkát. Azóta sem ettem annál ínyencebb csemegét...
A kettéhasított disznó egyik felét apám vette a hátára, a másikat István bátyám s cipelték fel a negyedik ...