Navigci
Fõoldal
Kategóriák
2014 Összes
2013 Összes
2012 Összes
2011 Összes
2010 Összes
Linkcsere Új blog ajánlásaLinkcsere
RSS
Kettõn áll a vásár
sponsored links
Néha azt érzem, hogy csak akarni kell.
Ez a mostani egyedüllét már nem ugyanolyan, mint a régi. Akkor jó volt. Élveztem, mert ezt akartam. Erre vágytam.
Most viszont már nem szeretem. Eljutottam arra a pontra, hogy szükségem van valakire. Nem azért, mert önmagam kevés lennék, hanem azért, hogy mással több is legyek. Nehéz elmagyarázni, de így van. Ezt érzem. Elhatároztam, hogy figyelek a testem üzeneteire, és most nagyon azt érzem, hogy jelez. A hiányt. Annyira, hogy már önmagam számára is meg tudom fogalmazni. Súlyos.
Egyik este álltam a fürdõszobában, és miután kibontottam a hajam, még visszafordultam, egy kevés kézkrémért. Rápillantottam a tükörre, és egy pillanatra megálltam. Egy kicsit kócos, fáradt, pizsamás lány nézett vissza az üvegbõl, de szépnek láttam. Õszintén szépnek. És ez nagyon jó érzés volt. Furcsa, de jó. Nem szoktam ilyeneket gondolni.
Hogy a világ a lehetõségek korlátlan tárháza, és a korlátokat egyedül önmagunkanak szabjuk. A kishitûségünkkel, a félemeinkkel.
De vannak helyzetek, amikor azt tapasztalom, hogy a dolgok menetére semmi befolyásunk nincsen.
Vegyük csak a párkapcsolatotokat.
Nem irányíthatunk egy másik embert. Nem befolyásolhatjuk az érzelmeit. Vagy szeret minket, vagy nem. Vagy akar minket, vagy nem.
Én mindent irányítani szeretnék. Megszoktam, hogy a dolgok általában úgy történnek, ahogyan én azt elképzelem, és ezért a legtöbb esetben mindent meg is teszek.
Itt megakadtam.
Szembesülnöm kellett azzal, hogy nem tudom a másikat irányítani. Hogy érzései vannak. Önálló gondolatai.
Minden kapcsolathoz 2 ember kell. És ha az egyik nem partner benne, a másik semmit sem tehet. Csak azt, hogy elfogadja.
Talán ezért nem értek a párkapcsolatokhoz.
Mert nem tudom elfogadni, hogy a dolgok nem csak rajtam múlnak. Hogy van, amire nem tudok nyomást gyakorolni. Hogy igenis, ki kell engednem a kezembõl az irányítást. Legalább félig.
Hiába hisszük azt, hogy valami tökéletes lesz, ha ez a kép csak a mi fejünkben él.
Hiba lenne az, hogy valaki vágyik egy társra?
Valakire, akivel megoszthatja az életét?
Mostanában már a csapból is az önmegvalósítás folyik. Hogy keressük meg önmagunkat, kövessük az álmainkat, tanuljunk megállni a saját lábunkon.
Szép gondolat, kétségkívül. De sajnos azt látom, hogy a hatalmas énkeresés közepette hajlamosak vagyunk elfelejtkezni a tényrõl, hogy ez nem az egyedüllétrõl szól. Mert aki igazán autonóm, az egy másik ember mellett is meg tudja õrizni a függetlenségét. Mert nem bûn az, ha kötõdni szeretnénk. Emberek vagyunk. A valahova tartozás genetikusan belénk van kódolva. Ez a mostani egyedüllét már nem ugyanolyan, mint a régi. Akkor jó volt. Élveztem, mert ezt akartam. Erre vágytam.
Most viszont már nem szeretem. Eljutottam arra a pontra, hogy szükségem van valakire. Nem azért, mert önmagam kevés lennék, hanem azért, hogy mással több is legyek. Nehéz elmagyarázni, de így van. Ezt érzem. Elhatároztam, hogy figyelek a testem üzeneteire, és most nagyon azt érzem, hogy jelez. A hiányt. Annyira, hogy már önmagam számára is meg tudom fogalmazni. Súlyos.
Egyik este álltam a fürdõszobában, és miután kibontottam a hajam, még visszafordultam, egy kevés kézkrémért. Rápillantottam a tükörre, és egy pillanatra megálltam. Egy kicsit kócos, fáradt, pizsamás lány nézett vissza az üvegbõl, de szépnek láttam. Õszintén szépnek. És ez nagyon jó érzés volt. Furcsa, de jó. Nem szoktam ilyeneket gondolni.
Nem tudom hol rontom el.
Talán tényleg túl nagyok az elvárásaim? Pedig nem az "igazit" keresem. Mármint nem azt az igazit, akivel le akarom élni az életem, hanem valakit, akivel jól érzem magam. Most.
Hogy késõbb mi lesz, az nem számít. Most nem.