KislĂĄnyként volt egy nagyon jĂł barĂĄtnĂľm, akiknél rengeteget idĂľztem. Õk imĂĄdtĂĄk a sztrapacskĂĄt, meg az olajos halakat, utĂłbbibĂłl vajjal rendszeresen finom halas szendvicskrémet csinĂĄlt az apukĂĄja, amit nagyon-nagyon szerettem. A sztrapacskĂĄt viszont valamiért nem, pontosabban nem voltam hajlandĂł még megkĂłstolni sem. BarĂĄtnĂľm imĂĄdta, mĂĄig elĂľttem van, ahogy nagy boldogan reszeli hozzĂĄ a krumplit, apukĂĄja meg megfĂľzi. IgazĂĄbĂłl nem emlékszem, hogy nĂĄluk ĂĄltalĂĄban ki fĂľzĂľcskézett, de annyi biztos, hogy a sztrapacska mindig az apukĂĄja reszortja volt. Akkori barĂĄtnĂľmtĂľl idĂľkĂśzben egészen eltĂĄvolodtam, de a régi szép emlékek megmaradtak, a sztrapacskĂĄrĂłl pedig mindig Ăľ jut az eszembe.
Ami a sztrapacskĂĄt illeti: amikor (felnĂľtt fejjel) végre hajlandĂł voltam megkĂłstolni, borzasztĂłan Ă­zlett:-) Eszem is, készĂ­tem is, ahĂĄnyszor csak lehetĂľségem ...

Folytatás a blogon ... fozosuli.blog.hu/2012/08/12/juhturos_...