Ismerlek?

2014-07-07

sponsored links

"Nem találkoztunk már valahol?
Kérdõn felvontam a szemöldököm.
Olyan ismerõs vagy."



Amikor megérkeztem Peruba, az ottani anyuka a második reggelinél már azt mondta, hogy teljesen a legidõsebb lányára emlékeztetem. (Õ Amerikában él.) A vonásaim, a mozgásaim, a mosolyom.

Mosolyogtam. Mit lehet erre mondani?

Aztán a továbblépés kapcsán felvettem a kapcsolatot egy chilei párral. A skype-os interjú után még aznap éjjel kaptam tõlük egy emailt, hogy ugyan hezitáltak egy orosz lány és közöttem, de engem választottak, mert pont olyan vagyok, mint az egyik legjobb barátjuk. 

Itt már elgondolkoztam. 
Nincsen egy túl különleges arcom, de azért ennyire nem lehetek átlagos. 

Aznap este nem tudtam elaludni. Túl izgatott voltam, a felkínált lehetõségtõl, és a hasonmásos gondolat sem hagyott nyugodni. 
Itt nem a külsõségekrõl van szó. Nem lehet, hogy arról szóljon. 

Kitakaróztam. Aztán felültem. Már hányingerem volt. 
Mi történik velem?

Kellett egy hét, de megtaláltam a választ. Ott volt az orrom elõtt. Bennem. 

Én voltam az.
A személyiségem.

A néha már szinte ijesztõen nyílt, közvetlenségem. Hogy olyan természetességgel tudok tulajdonképpen vadidegen emberekkel beszélgetni, mintha évek óta ismernénk egymást. A mosolyom. Az a mosoly, ami hatalmas, bármikor felvillantható, de mégsem hat fogpasztareklámszerûnek. 

Erre ismernek rá az emberek. 
Arra a jó érzésre, amit azoktól kapunk, akiket szeretünk. Akik közel állnak a szívünkhöz. Akikben megbízunk.
Ez az, amihez tudunk kapcsolódni.


Semmi köze a külsõmhöz. 
Errõl többek között magam is meggyõzõdhettem, amikor értetlenül álltam a nappali faláról komolyan lenézõ fiatal amerikai lány fényképe elõtt.


Semmi. Az égvilágon semmi.

Folytats a blogon ... punkaa.blogspot.com/2014/07/ismerlek....

sponsored links

Keres?s