Navigci
Fõoldal
Kategóriák
2014 Összes
2013 Összes
2012 Összes
2011 Összes
2010 Összes
Linkcsere Új blog ajánlásaLinkcsere
RSS
Házassági évfordulóra
sponsored links
Életem elsõ natúr színekben játszó tortája, melyet egy baráti házaspár férj-tagja kért házassági évfordulójukra. Meglepetésnek szánta, de bebuktuk a nagy szervezkedést, mivel közös facebookot használnak feleségével. Sajnáltam, mert nagyon szeretem a meglepetéseket.
Érdekes volt földszínekkel dolgozni, mivel a tortáimnál szeretem az élénk színeket, az erõs kontrasztokat. Ez a torta finoman elegáns lett. Eszembe jutott róla az esküvõjük is, ahol a menyasszony egy gyönyörû, rendhagyó, halvány barackszínû ruhában indult élete nagy útjára.
A ruháról jut eszembe, megosztom veletek az én ruhapróbám történetét.
Lányom ballagni fog. Az érettségire való "lázas" készülõdés, tételkidolgozás, kosztümválasztás mellett készülünk a szalagavatóra. Dóri táncolni fog, keringõzik. Kell egy szép ruha. Gondos, elõrelátó anyukaként nem kölcsönöztem, hanem vettem egyet: az idén Dóri táncol benne, jövõre Fanni, én meg majd újra férjhez megyek. 3:1 csomag. Gondoltam. :)
Megjött a ruha, gyönyörû, strasszos, kövekkel kirakott, tüllös, habos-babos tünemény. Egy vállfán lógott a szekrényen és elkezdtünk szemezni egymással. Csak néztem-néztem, és egy óvatlan pillanatban kiugrott belõlem a kislány-énem. Elementáris erõvel tört rám a menyasszonyi ruha felöltésének vágya. Felrángattam magamra a 36-os méretû ruhát. Teszem hozzá, hogy zsenge lánykoromban sem volt 36-os méretem, a mostani állapot szerint pedig 2 ruhamérettel volt alattam. Ha "szépruháról" van szó, a nõi kreativitás (és ökörség) végtelen. Arra gondoltam ugyanis, hogy egy kicsit biztosan szûk lesz, de a fûzõ mindent megold. Megoldott: másfél órás rabságot egy ruha fogságában. Hogy, hogynem - egyedül voltam itthon - sikerült magam befûzni a ruhába.....
Arról a képrõl, ami a tükörbõl visszaköszönt, jobb nem beszélni. Ha a párom ebben az állapotban meglátott volna, azt hiszem nem az lett volna az elsõ gondolata, hogy rögvest oltár elé akar vezetni.
Szétröhögtem volna magam, ha kapok egy kis levegõt. De nem kaptam! És a fûzõzsinór vége is "elveszett".
Álltam a hálószoba közepén a tükörgardróbbal szemben, én, a levegõért kapkodó, királylány-ruhás lökött tyúk, vörösödõ fejjel, kidülledt szemekkel és nem tudtam hogyan tovább. Annyira szerettem volna fetrengeni a röhögéstõl, vagy keservesen sírni a hülyeségem láttán, de mozdulni is alig bírtam, levegõm meg nem volt.
.... és kezdetét vette egy másfél órás szabadulómûvész gyakorlat, amit talán Houdini is megirigyelt volna. Mûvészi szintre emeltem a behúzom a hasam - kifújom a levegõt - fele-méretûre préselem magam gyakorlatsort, hogy milliméterenként körbemozdítsam magamon a ruhát, miközben egy jógit megszégyenítõ módon nyújtogattam karjaimat a hátam közepén elveszett fûzõzsinór után kutatva. És meglett a zsínór, engedett a szorítás, s közben új értelmet nyert a nagy Lennon-i gondolat ".....rájöttem, hogy levegõ nélkül nem tudok élni.". Lehet, hogy soha nem növök fel, de a történet tanulsága:
.....az ember lánya 43 évesen ne királylánykodjon!
Megjött a ruha, gyönyörû, strasszos, kövekkel kirakott, tüllös, habos-babos tünemény. Egy vállfán lógott a szekrényen és elkezdtünk szemezni egymással. Csak néztem-néztem, és egy óvatlan pillanatban kiugrott belõlem a kislány-énem. Elementáris erõvel tört rám a menyasszonyi ruha felöltésének vágya. Felrángattam magamra a 36-os méretû ruhát. Teszem hozzá, hogy zsenge lánykoromban sem volt 36-os méretem, a mostani állapot szerint pedig 2 ruhamérettel volt alattam. Ha "szépruháról" van szó, a nõi kreativitás (és ökörség) végtelen. Arra gondoltam ugyanis, hogy egy kicsit biztosan szûk lesz, de a fûzõ mindent megold. Megoldott: másfél órás rabságot egy ruha fogságában. Hogy, hogynem - egyedül voltam itthon - sikerült magam befûzni a ruhába.....
Arról a képrõl, ami a tükörbõl visszaköszönt, jobb nem beszélni. Ha a párom ebben az állapotban meglátott volna, azt hiszem nem az lett volna az elsõ gondolata, hogy rögvest oltár elé akar vezetni.
Szétröhögtem volna magam, ha kapok egy kis levegõt. De nem kaptam! És a fûzõzsinór vége is "elveszett".
Álltam a hálószoba közepén a tükörgardróbbal szemben, én, a levegõért kapkodó, királylány-ruhás lökött tyúk, vörösödõ fejjel, kidülledt szemekkel és nem tudtam hogyan tovább. Annyira szerettem volna fetrengeni a röhögéstõl, vagy keservesen sírni a hülyeségem láttán, de mozdulni is alig bírtam, levegõm meg nem volt.
.... és kezdetét vette egy másfél órás szabadulómûvész gyakorlat, amit talán Houdini is megirigyelt volna. Mûvészi szintre emeltem a behúzom a hasam - kifújom a levegõt - fele-méretûre préselem magam gyakorlatsort, hogy milliméterenként körbemozdítsam magamon a ruhát, miközben egy jógit megszégyenítõ módon nyújtogattam karjaimat a hátam közepén elveszett fûzõzsinór után kutatva. És meglett a zsínór, engedett a szorítás, s közben új értelmet nyert a nagy Lennon-i gondolat ".....rájöttem, hogy levegõ nélkül nem tudok élni.". Lehet, hogy soha nem növök fel, de a történet tanulsága:
.....az ember lánya 43 évesen ne királylánykodjon!