Navigci
Fõoldal
Kategóriák
2014 Összes
2013 Összes
2012 Összes
2011 Összes
2010 Összes
Linkcsere Új blog ajánlásaLinkcsere
RSS
Halak, vizek, halászat Magyarországon XV. ? A varsa 2. ? Hálóvarsák
sponsored links
Az elõzõekben áttekintettük azokat a kezdetleges varsákat, illetve varsa-szerû eszközöket, melyek gyakorlatilag bármilyen erõsebb szálas anyagból elkészthetõek, és többnyire valamiféle szilárd terelõhöz kapcsolódnak. Éppen ezért használatukhoz komoly elõkészítõ munka szükséges. Ezzel szemben a hálóvarsák mozgathatóak, magukba foglalják a tetszõleges hosszúságú terelõt is, és nem mellékesen otthon elkészíthetõ a teljes szerszám, a vízre már harckész állapotban szállíthatóak.
A hálóvarsák jelentik ennek az állított eszköznek a fejlõdéstani csúcsát. Tekintsünk el most attól, hogy milyen szemnagyságú hálóból készítik, hány karika van benne. Csak arra fókuszáljunk, ami minden varsát általánosan jellemez.
A hálóvarsa típusos kisszerszámos halász eszköz. Kezelését egy ember viszonylag könnyen elvégezheti, csak egy csónakra van hozzá szüksége. Mivel a lerakott varsa ellenõrzése csak néhány percet vesz igénybe, így egyszerre sok varsa lehet kint a vízben, jelentõsen javítva a fogás esélyét. A hálóvarsa hálóból készül. A profik maguk kötik, megfelelõ szemnagyságra és méretre. A nagyon profik körre kötve, míg a kevésbé májerek lapba kötve és utólag összevarrva dolgoznak. Talán csak a dobóhálót nehezebb megkötni a varsánál, de személyes tapasztalatom szerint, a varsa viszi a prímet. Napjainkban a kész hálóból vágják ki, és varrják össze darabokból a készséget. E miatt sokan nem is tudnak igazán hálót kötni, csak úgy toldják-foldják a darabokat. A varsának van vörsökje, vagy más néven bújója-tölcsére, van karikája, ami megadja a formáját, van a karikák közötti hagyása vagy karikaköze, és végül van a fara-vagy segge és nem utolsó sorban leszúró karója. Opcionálisan kapcsolódhat hozzá terelõ, vagy terelõk.
száradó hálóvarsák
Az egyszerûbb típusoknál egy bújó van, és kevés karika (2-3), amik között értelem szerûen eggyel kevesebb köz (hagyás) van (1-2), mint karika. Ezek az eszközök többnyire kis termetû halra valók, törpeharcsára, kárászra. Amíg a pézsmapocok fogása a bõr jó ára miatt kifizetõdõ volt, drótból is készítettek ilyen egyszerû, két karikás, két oldalról egy-egy bújóval bíró dobvarsákat, kifejezetten ennek a rágcsálónak az elfogására.
Az általában használt varsák (3-)4-5 karikásak és két vörsökkel rendelkeznek. Az elsõ viszonylag nagy nyílással bír, hogy a hal könnyen átjuthasson rajta. Ha átbújt rajta a zsákmányjelölt, belekerül a második vörsökbe, ami már szûkebb, sõt az esetek egy részében úgy van rögzítve, hogy a hal áthaladása után újra összezár, ezzel téve teljesen lehetetlenné a kijutást. A megfogott halat a varsa farának megbontásával szedik ki, vagy a vörsököt fordítják ki és egyszerûen kiborítják belõle halakat.
1., 3., 4., 5., szárnyas varsák 2. dobvarsa
A varsa anyaga különbözõ vastagságú sodrott mûszálas cérna, vagy vékony zsinór. Ebbõl csomózva készül a háló, bár láttam már sok kis elemi szálból géppel szövött varsát is. Régen természetes anyagú fonállal dolgoztak, amit a rothadás ellen kátrányoztak, vagy rézgálicoztak, és minden másnap ki kellett tenni száradni õket. Ilyen módon a varsás halásznak mindig volt mivel tölteni az idejét.
A varsakarika régen fából készült. Külön mûvészet volt a megfelelõ vesszõk kiválasztása és azok egymáshoz hajlítása, egymáshoz rögzítése. Ma már engedve a modern kor szavának fémkarikát, vagy mûanyag csövet használnak. Olyan megoldás is lehetséges, hogy egy nagy méretû, fémspirált húznak a hálóba a különálló karikák helyett. A csalihalas-törpés varsák gyakori megoldása ez, mely ott tökéletesen meg is felel a célnak.
A varsa használata egész évben eredményes, de persze vannak olyan idõszakok, amikor kiemelkedõen jól fog. Mivel ez asz eszköz speciálisan sekély vízre való, (100-150 cm), többnyire a folyók partszélén használják. Az ott táplálékot keresõ halakat igyekeznek vele megfogni. Amikor a víz lassan árad, a hal ösztönére hallgatva a sekély részek felé veszi az irányt, részint táplálékot remélve, részint a szaporodás végett. Ilyenkor arat a varsás halász.
Természetesen nem csak folyóvízben használják, hanem állóvízben is, különösen ott ahol a halnak valami oknál fogva, határozott járása van. Ezek többnyire nádnyiladékok, vagy mederszûkületek. A tavi fogás mindig esetlegesebb, mert ott a hal sok felé ki tud térni a varsa elõl, míg a folyóvízben az állandó áramlás kicsit miatt más a helyzet.
Ezek után lássuk tehát, hogy hogyan is néz ki egy kész varsa és azt hogyan használja a halász. A varsa egy letûzõ karóval kezdõdik, melyhez változó hosszúságú, a varsa magasságával megegyezõ terelõszárny (ritkán kettõ), van rögzítve. A terelõszárny be van kötve a varsa elsõ karikájába, tehát a bele ütközõ és ez által megvezetett hal, mindenképp a varsába jut. Az elsõ karikát követi a vörsök, majd újabb karika. Ide van bekötve a második vörsök, ami benyúlik a harmadik, esetenként a negyedik karikáig. Ezt követi a varsa fara és az ide rögzített, nem túl fantáziadúsan farkarónak nevezett második leszúró karó. Állóvízen a halász leszúrja a szárnykarót, majd feszesen tartva terelõt vízbe ereszti a varsát és azt is rögzíti a farkaróval. Nem ilyen egyszerû a folyóvízen a helyzet, mert itt víz áramlásával is számolni kell. Nem csak azért, mert elviheti a szerszámot, hanem azért is, mert a hal mindig folyással szemben úszik. Ezért a varsa szájának a hal várható mozgásával szemben kell lennie. Ennek értelmében a varsa fara folyásnak felfele, míg szája lefele helyezkedik el. Így biztosítható, hogy a felfelé igyekvõ hal könnyen besétáljon a csapdába.
A varsának számtalan speciális fogási módra kitalált változata van, mint a menyhalvarsa, vagy a záróháló óriásvarsája, de ide sorolhatjuk a tápli gyûjtõvarsáját is. A sok közül egyetlen egyet emelek ki, amely olyan újításokat egyesített, melynek eredményeként a varsa gyakorlatilag a teljes folyómeder halászására alkalmassá vált. Gyökeresen új volt ugyanis az az elképzelés, hogy a varsát ne a karók feszítõ ereje tartsa nyitva, hanem a víz sodrása. Ezzel a varsa alkalmassá vált a gyakorlatilag bármilyen mélységû víz halászatára.
Az új eszköz találóan a sodorvarsa nevet kapta. Mûködési elve, hogy a csak a farát rögzítik, vagy a part fáinak gyökeréhez, vagy külön súlyhoz a mederben. Ez után a varsát szétnyitva, feszesen tartva leeresztik a sodrásban, amelyet a megfelelõen vastag, illetve részben üreges karikáknak köszönhetõen a sodrás kifeszítve tart. Belsõ felépítése azonos a többi varsáéval. Mivel olyan helyekre is elhelyezhetõ, ahova a hagyományos varsa nem, jelentõsen megnyújtja a szezont, sõt gyakorlatilag jégvesztétõl használhatják egészen a következõ jégig. Mivel nem csak a partközeli halakat fogja, több a megfogott faj is. Nem ritkák a tipikus áramláskedvelõ fajok sem (busa, amur, márna, kecsege, paduc, bucó), melyek a hagyományos varsában nem igazán jellemzõek.
Mára a hálóvarsa lett a kishalászok legfontosabb eszköze az emelõháló mellett, és néha meglepõen sok halat tudnak vele fogni. Ehhez viszont nagyon jól kell ismerni a vizet, illetve a halak járását, mert hiába a legjobb eszköz, ha nincs ott hal ahová letették.
A következõ részben olyan eszközökrõl lesz szó, amit szintén a kishalászok használtak, és speciálisan valamilyen rövid fogási idõszak kihasználására készültek.
fotók forrása: 1,2, 3,
A hálóvarsák jelentik ennek az állított eszköznek a fejlõdéstani csúcsát. Tekintsünk el most attól, hogy milyen szemnagyságú hálóból készítik, hány karika van benne. Csak arra fókuszáljunk, ami minden varsát általánosan jellemez.
A hálóvarsa típusos kisszerszámos halász eszköz. Kezelését egy ember viszonylag könnyen elvégezheti, csak egy csónakra van hozzá szüksége. Mivel a lerakott varsa ellenõrzése csak néhány percet vesz igénybe, így egyszerre sok varsa lehet kint a vízben, jelentõsen javítva a fogás esélyét. A hálóvarsa hálóból készül. A profik maguk kötik, megfelelõ szemnagyságra és méretre. A nagyon profik körre kötve, míg a kevésbé májerek lapba kötve és utólag összevarrva dolgoznak. Talán csak a dobóhálót nehezebb megkötni a varsánál, de személyes tapasztalatom szerint, a varsa viszi a prímet. Napjainkban a kész hálóból vágják ki, és varrják össze darabokból a készséget. E miatt sokan nem is tudnak igazán hálót kötni, csak úgy toldják-foldják a darabokat. A varsának van vörsökje, vagy más néven bújója-tölcsére, van karikája, ami megadja a formáját, van a karikák közötti hagyása vagy karikaköze, és végül van a fara-vagy segge és nem utolsó sorban leszúró karója. Opcionálisan kapcsolódhat hozzá terelõ, vagy terelõk.
száradó hálóvarsák
Az egyszerûbb típusoknál egy bújó van, és kevés karika (2-3), amik között értelem szerûen eggyel kevesebb köz (hagyás) van (1-2), mint karika. Ezek az eszközök többnyire kis termetû halra valók, törpeharcsára, kárászra. Amíg a pézsmapocok fogása a bõr jó ára miatt kifizetõdõ volt, drótból is készítettek ilyen egyszerû, két karikás, két oldalról egy-egy bújóval bíró dobvarsákat, kifejezetten ennek a rágcsálónak az elfogására.
Az általában használt varsák (3-)4-5 karikásak és két vörsökkel rendelkeznek. Az elsõ viszonylag nagy nyílással bír, hogy a hal könnyen átjuthasson rajta. Ha átbújt rajta a zsákmányjelölt, belekerül a második vörsökbe, ami már szûkebb, sõt az esetek egy részében úgy van rögzítve, hogy a hal áthaladása után újra összezár, ezzel téve teljesen lehetetlenné a kijutást. A megfogott halat a varsa farának megbontásával szedik ki, vagy a vörsököt fordítják ki és egyszerûen kiborítják belõle halakat.
1., 3., 4., 5., szárnyas varsák 2. dobvarsa
A varsa anyaga különbözõ vastagságú sodrott mûszálas cérna, vagy vékony zsinór. Ebbõl csomózva készül a háló, bár láttam már sok kis elemi szálból géppel szövött varsát is. Régen természetes anyagú fonállal dolgoztak, amit a rothadás ellen kátrányoztak, vagy rézgálicoztak, és minden másnap ki kellett tenni száradni õket. Ilyen módon a varsás halásznak mindig volt mivel tölteni az idejét.
A varsakarika régen fából készült. Külön mûvészet volt a megfelelõ vesszõk kiválasztása és azok egymáshoz hajlítása, egymáshoz rögzítése. Ma már engedve a modern kor szavának fémkarikát, vagy mûanyag csövet használnak. Olyan megoldás is lehetséges, hogy egy nagy méretû, fémspirált húznak a hálóba a különálló karikák helyett. A csalihalas-törpés varsák gyakori megoldása ez, mely ott tökéletesen meg is felel a célnak.
A varsa használata egész évben eredményes, de persze vannak olyan idõszakok, amikor kiemelkedõen jól fog. Mivel ez asz eszköz speciálisan sekély vízre való, (100-150 cm), többnyire a folyók partszélén használják. Az ott táplálékot keresõ halakat igyekeznek vele megfogni. Amikor a víz lassan árad, a hal ösztönére hallgatva a sekély részek felé veszi az irányt, részint táplálékot remélve, részint a szaporodás végett. Ilyenkor arat a varsás halász.
Természetesen nem csak folyóvízben használják, hanem állóvízben is, különösen ott ahol a halnak valami oknál fogva, határozott járása van. Ezek többnyire nádnyiladékok, vagy mederszûkületek. A tavi fogás mindig esetlegesebb, mert ott a hal sok felé ki tud térni a varsa elõl, míg a folyóvízben az állandó áramlás kicsit miatt más a helyzet.
Ezek után lássuk tehát, hogy hogyan is néz ki egy kész varsa és azt hogyan használja a halász. A varsa egy letûzõ karóval kezdõdik, melyhez változó hosszúságú, a varsa magasságával megegyezõ terelõszárny (ritkán kettõ), van rögzítve. A terelõszárny be van kötve a varsa elsõ karikájába, tehát a bele ütközõ és ez által megvezetett hal, mindenképp a varsába jut. Az elsõ karikát követi a vörsök, majd újabb karika. Ide van bekötve a második vörsök, ami benyúlik a harmadik, esetenként a negyedik karikáig. Ezt követi a varsa fara és az ide rögzített, nem túl fantáziadúsan farkarónak nevezett második leszúró karó. Állóvízen a halász leszúrja a szárnykarót, majd feszesen tartva terelõt vízbe ereszti a varsát és azt is rögzíti a farkaróval. Nem ilyen egyszerû a folyóvízen a helyzet, mert itt víz áramlásával is számolni kell. Nem csak azért, mert elviheti a szerszámot, hanem azért is, mert a hal mindig folyással szemben úszik. Ezért a varsa szájának a hal várható mozgásával szemben kell lennie. Ennek értelmében a varsa fara folyásnak felfele, míg szája lefele helyezkedik el. Így biztosítható, hogy a felfelé igyekvõ hal könnyen besétáljon a csapdába.
A varsának számtalan speciális fogási módra kitalált változata van, mint a menyhalvarsa, vagy a záróháló óriásvarsája, de ide sorolhatjuk a tápli gyûjtõvarsáját is. A sok közül egyetlen egyet emelek ki, amely olyan újításokat egyesített, melynek eredményeként a varsa gyakorlatilag a teljes folyómeder halászására alkalmassá vált. Gyökeresen új volt ugyanis az az elképzelés, hogy a varsát ne a karók feszítõ ereje tartsa nyitva, hanem a víz sodrása. Ezzel a varsa alkalmassá vált a gyakorlatilag bármilyen mélységû víz halászatára.
Az új eszköz találóan a sodorvarsa nevet kapta. Mûködési elve, hogy a csak a farát rögzítik, vagy a part fáinak gyökeréhez, vagy külön súlyhoz a mederben. Ez után a varsát szétnyitva, feszesen tartva leeresztik a sodrásban, amelyet a megfelelõen vastag, illetve részben üreges karikáknak köszönhetõen a sodrás kifeszítve tart. Belsõ felépítése azonos a többi varsáéval. Mivel olyan helyekre is elhelyezhetõ, ahova a hagyományos varsa nem, jelentõsen megnyújtja a szezont, sõt gyakorlatilag jégvesztétõl használhatják egészen a következõ jégig. Mivel nem csak a partközeli halakat fogja, több a megfogott faj is. Nem ritkák a tipikus áramláskedvelõ fajok sem (busa, amur, márna, kecsege, paduc, bucó), melyek a hagyományos varsában nem igazán jellemzõek.
Mára a hálóvarsa lett a kishalászok legfontosabb eszköze az emelõháló mellett, és néha meglepõen sok halat tudnak vele fogni. Ehhez viszont nagyon jól kell ismerni a vizet, illetve a halak járását, mert hiába a legjobb eszköz, ha nincs ott hal ahová letették.
A következõ részben olyan eszközökrõl lesz szó, amit szintén a kishalászok használtak, és speciálisan valamilyen rövid fogási idõszak kihasználására készültek.
fotók forrása: 1,2, 3,