Fellélegezni

2011-10-14

sponsored links


Tudják, vannak azok a ritka alkalmak, amikor nemcsak egy pillanat, néhány perc, hanem egy egész nap elronthatatlanul könnyûvé válik. Az én mai napom úgy 11 óta ilyen. Szóval nem lesz recept, csak egy kis öröm, mert ha már imbiszen megjelentek a rosszabb történések, akkor most megírom a jót is. De ne izguljanak, rövid leszek.
Aki olvassa rendszeresen imbiszt, tudhatja, májusban tört a csont, volt mûtét, nyolc hosszúra nyúlt kórházi nap, nem mozgó láb, hazavágy, felejthetetlen ebédek, aztán végre újra égbolt és otthoni levegõ. Az egész nyár a láb körül forgott, Panni és Józsi, az én szüleim felváltva felügyeltek, Herr Paprika, Ágó, Oszi, Éva könnyítette az életet, a barátok jöttek vizitelni (és én utólag is köszönöm). Hat hétig ugrálva közlekedtem a járókeretet markolászva, vicces módszereket találtam ki a teljesen hétköznapi feladatok elvégzésére, és örültem, amikor elõször sikerült megmelegítenem egyedül egy tányér levest. Július, megkaptam az engedélyt, ráállhatok a lábra, ami addigra elfelejtett járni, de azt is, hogy milyen ha ránehezedik a súly. Mankó, próbálkozás, 15 kg a lábon, 30, aztán még több, gyakorlás a szobától a konyháig, a tükör elõtt, a kertben, aztán egyedül, de lassan akart jönni a siker. Gyógytornász nélkül valószínûleg még most is ferde lennék, nem csak fáradtan bicegnék, és járás közben egészen vicces szöget zárna be a két lábfejem, az õ segítségével viszont elhagytam a mankót, kiegyenesedtem, leguggoltam, feljöttem a lépcsõn, elengedtem a korlátot, váltottam ...

Folytats a blogon ... imbisz.blogspot.com/2011/10/fellelege...

sponsored links

Keres?s