Navigci
Fõoldal
Kategóriák
2014 Összes
2013 Összes
2012 Összes
2011 Összes
2010 Összes
Linkcsere Új blog ajánlásaLinkcsere
RSS
Erdélyi lucskos káposzta libahússal
sponsored links
Az erdélyi mezõségi falvakban, köztük Bonchidán is 30-40 évvel évvel ezelõtt szinte nem volt ház, ahol ne neveltek volna libákat. Nappal azokat kicsapták a legelõre, Bonchidán a Szamos parti vásártérre, ahol a libapásztorok, többnyire fiatal lánykák vigyáztak rájuk. Este mikor hazatértek, hangos volt az utca a libák gágogásától. Késõbb aztán nem még engedték, hogy a libákat odatereljék legelni, és hely hiányában már csak a falú szélén lévõ házaknál neveltek libákat.
Nyáron, amikor a télen vágott disznóból már elfogyott a füstölt csont is, jól jött egy-egy liba levágása. A püspökfalatból, szárnyból és nyaki részekbõl lucskos káposztát fõztek, a többi részbõl pedig pecsenyét sütöttek. Tálaláskor bõven kanalaztak a levesbe a zsíros házi tejfölbõl, és a kertbõl fejesedõ piroshagymát ettek mellé.
Erdélyi lucskos káposzta libahússal
Hozzávalók: 1 liba nyaka és szárnyai, 1 fej nyári káposzta, 1 paprika, 2 paradicsom, 1 fej hagyma, 1 evõkanál liszt, 2 evõkanál libazsír, só, bors, fûszerpaprika, 1 csokor friss kapor és csomborElkészítése: A hagymát meg a paprikát megpucoljuk és apróra vágjuk, majd egy evõkanál libazsíron megdinszteljük. Megszórjuk a fûszerpaprikával és felöntjük vízzel. Belerakjuk a feldarabolt libahúst, sózzuk meg borsózzuk és addig fõzzük, míg a hús majdnem megfõtt. Ekkor hozzáadjuk a felvágott káposztát, az apróra vágott paradicsomot, a csokor zöldfûszert és puhára fõzzük. A megmaradt libazsíron világosra pirítjuk a lisztet, csomómentesre kavarjuk egy kevés vízzel és berántjuk a levest, majd kiforraljuk. Tálaláskor tejfölt adunk hozzá.
A recept megjelent a 2014-es Erdélyi Konyha kalendáriumban.
A recepthez írt novellát Török Zoltán írta, a történet kitaláció, de a helyet a Bonchidai vásártér ihlette. A képen lévõ bicska, nem veszett el soha, nagyon vigyázok rá, hisz a 103 évet megélt Máté Ferenc dédnagyapámé volt, aki mindig a fekete posztó lájbija belsõ zsebében tartotta és valóban azzal vágta a hagymát.
Boldog percek
Elõrenyújtott nyakkal támadtak, sziszegõ hangot hallatva. Egy kóbor kutya túlságosan közel merészkedett, a gúnár és egy pár tojó azonnal nekirohant és elkergették. A kislány, a libapásztor aki alig volt magasabb mint a gúnár, mosolyogva szemlélte az eseményt. Nem messze volt a Szamos, de a vízhez közel nem mehetett, a sebesen hullámzó víz egy-kettõre magával sodorná a gágogó csapatot. Csak a rétig terelgette a szárnyasokat, ahol azok belenyugodva csipegették a füvet. Szabályosan legeltek. Csak akkor támadt némi nyugtalanság közöttük, amikor az a tekergõ, hosszú szõrû, tarka négylábú oda andalgott, de hamar elbántak vele. Szerette ezt a rétet a kislány, a libákkal együtt. Tücsökciripelés, énekes madarak trillája és a közeli-távolban sebesen folyó víz hangja még sokszor, álmában is körülvette. A magasba most egy pacsirta cifrázta a dallamot, majd sebesen alábukva eltûnt a bokrok alatt. Az árterületet mindenütt fûzfa bokrok és égerfák tarkítottak, egy terebélyes szomorúfûz volt a kedvence annak az árnyékából figyelte a ludakat. Most is az alól fürkészte a bodorfelhõket, próbálta kitalálni milyen alakokat formáznak, tejfehér, puha anyagból a magasba járó szelek. Az ott egy ház, szinte olyan mint az a nagy, emeletes amelyet megcsodált a múlt héten a városban. Amaz pedig egy kiscsikó, még lobogó sörénye is van! Jó móka ez a kitalálósdi, telik vele az idõ. Délben haza kell hajtsa a libuskáit mert vendégeik jönnek, onnan a városból. Most már másodjára tûnik fel valami csillogó a hosszan húzódó fûzfabokrok felõl, hirtelen elhatározással talpra szökken és elindul abban az irányba. De alig lép vagy kettõt, eltûnik a csillogás. Jobbra tipeg, balra fordul és ne, megint látszik. Szökdelve közelít, az utolsó métereken már fut is. Megint eltûnik a csillogás. De most már nem hagyja magát, alaposan szemrevételezi a bokoraljat. Néz, figyel, keres. És talál, talál bizony de nem akármit: egy zsebkést, egy bicskát. Kinyitva, ferdén támaszkodva, egy kisebb hangyaboly tövében ott csücsül a csillogást kiváltó penge, fekete nyéllel. Három szegecs fogja össze, az él kopott, vásott a sok fenéstõl. Apró rozsdafoltok tarkítják, de nem annyira, hogy a pajkos napfény ne tudna vágtázni a pengéjén, csalogató csillogást varázsolva, ami most ide bolondította a kisleányt. Hümmögve szemléli, majd kezét nyújtja az öreg darab után. Megpróbálja összecsukni, ami biza nem könnyû. Közelrõl alaposan megnézi a zsebkést, majd ötlete támad. Vissza, hamar vissza a fûzhöz, ahol vág magának egy vastagabb ágat. Jobban mondva többször is nekiveselkedik a vágó mûveletnek, míg végül bal kezében marad az ág. Nem lehet, hogy más ne tudjon a leletrõl, nannyó háza nincs messze, csak a libákat el nem hagyhatja. De most már az ággal felszerelkezve, hamar összetereli a gigázó csapatot és elindítja hazafelé. Serényen tipegnek a szárnyasok, némi méltatlankodás is vegyül a gágogás közé, hiszen ott kell hagyni a kövér füvet, de mese nincs, a vesszõsuhogásnak kell engedelmeskedni. Haladnak egyre gyorsabban, mögöttük a kislány, bal kezében, magától távol tartva, ott a fenyegetõ bicska is. A közeledõ zajra kilépik az ajtón a nannyó is, elballag a léces kertig. Nem érti mi történt, hiszen még alig tette oda az ebédet, fiáék jönnek ma délután a városból, nagyobb fazékkal készít ilyenkor. Az unoka, a libapásztor, a szomszédba lakó leányáé, szófogadó kislány, miért is siet most vissza a rétrõl, hiszen abban egyeztek, hogy ha a déli gyors tehervonat sípol a vízen túli vágányon, akkor jöjjön csak. Mikor a leányka olyan közel ér, hogy a lassú tûzön fövõ paradicsomos káposzta birizgálja a szaglószerveit, boldogan elkiáltja magát: ?Nézd, nannyó, mit találtam!?. Összevont szemöldökkel hunyorog a napfényben a fejkendõs mamóka, a kerítés lécei közt kezét nyújtja az unokája felé. Kezébe kerül a bicska, rövidlátó szemeihez közelíti azt. Fejcsóválva szemléli. Aztán kinyitja a kaput, félre áll a lúdtalpas csapat elõl. A libák elõrenyújtott nyakkal közelítik meg a vályút, mert kövér kukorica szemek, garmadával állnak abban. A nagyapa is kilép a színbõl, ahol valamit fûrészelt. Nézi, hogy becsukódik a kapu, unokáját kézen fogva hozza az öreg párja. És kezébe adja a bicskát. ?Ott találtam a bokrok alatt, tata!?. Nannyó mosolyogva közli: ?Nem kellene megvárni a vasárnapot a cukorkával. Megérdemli ez a copfos, szerintem azonnal. Nem a múlt héten hagytad el, amikor ágakat vágtál a kecskéknek??. Csattanva csukódik a bicska, mindhárman megindulnak a ház felé, ahol a sufniban várakozik a tartalék édesség. Mosolyogva lépkednek a fényesen kéklõ ég alatt. Mikor a kislány ugrálni kezd, a két öreg is utánozza. Távolról nézve murisnak tûnik a ficánkoló két öreg, amint közrefogva, kézen vezetik az apró csemetét. De õk ezzel nem törõdnek, rég eltûnt fiatalságuk boldogság szellõje suhint körülöttük. Mulandó, ritka percek ezek, amikor a sajgó derekat, a ropogó ízületeket elfeledve lehet fityiszt inteni a jövõnek. Csodálatos érzés!
Török Zoltán