Epertorta
sponsored links
Az elõzõ bejegyzésemben tett ígéretemhez híven megpróbálok legalább részlegesen visszazökkenni a régi kerékvágásba. A nagy akció része ez az epertorta, aminek az ötlete egészen pontosan este hatkor pattant ki a fejembõl, és ismét szerencsésen rádöbbentem, hogy az "összedobok egy tortát"-mondat nagyjából soha nem érvényes, és egy tortát soha, semmilyen körülmények között nem lehet csak úgy "összedobni" - egy tortát keverni és sütni és hûteni és kenegetni kell, aminek a folyamatát eddig még soha nem sikerült redukálni háromnegyed óránál rövidebb idõtartamra, pedig mindig úgy állok neki, hogy nem tart ez olyan sokáig. Azért este nyolcra már teljes életnagyságában pompázhatott szegény, sokat szidott torta.
Lényeg a lényegben, a tortát szeretném annak az embernek az emlékére ajánlani, akit Pierre Hermé után az univerzum legjobb cukrászmesterének tartok (és tartani is fogok, amíg világ a világ), akitõl tanulni szerettem volna, technikákat ellesni, akirõl úgy gondoltam, minden kisvárosi pletyka ellenére is nagyszerû ember lehet, hiszen igazán jó desszerteket csak igazán jó emberek tudnak készíteni. Nem ismertem õt személyesen, talán párszor ha találkoztunk, mégis köszönhetek neki valamit - talán soha nem jöttem volna rá, hogy cukrászdában is lehet igazi süteményeket készíteni. Nem olyanokat, amik gumiszerû adalékokból vannak összetákolva, hanem igazi, tisztességes sütiket. Aztán az élet szokás szerint mégsem "úgy" alakult, én már nem tudok tõle tanulni, csak újabb történeteket hallhatok róla (esetleg), aztán meg emlékezhetek, hogy suli után az õ cukrászdájában gyûrtem le a somlói kockákat, ha rossz jegyet kaptam, tõle hoztuk a remegõ franciakrémeseket, és hogy a családi albumban nincs egyetlen olyan kép sem (oldalt az elsõ:)), ahol a szülinapi tortám ne az õ keze vagy irányítása alól került volna ki.
Végre rátaláltam a tuti piskótareceptre, ami másnapra sem szárad ki...