Navigci
Fõoldal
Kategóriák
2014 Összes
2013 Összes
2012 Összes
2011 Összes
2010 Összes
Linkcsere Új blog ajánlásaLinkcsere
RSS
Egyetlen kockába...
sponsored links
Amikor elõször voltam World Press fotókiállításon, még nagyon gyerek voltam. Kíváncsi gyerek. A budai várban került megrendezésre. És bár az én gyermekkorom kevésbé volt sterilnek mondható, amit ott, akkor láttam, vagy még inkább éreztem, azt máig nem sikerült elfelejtenem. Azt hiszem, hogy ez az élmény alapvetõen határozza meg a világ történéseire adott reflexióimat, a fotózáshoz való hozzáállásomat, sõt messzebb megyek, szerintem alapvetõen a gondolkodásomat is. Megtámogatva 6 félévnyi szociológia kurzussal, ez egy egészen különös turmixot eredményez bennem :)
Most kutatom a pontos évszámot. Már végignéztem az archívumot 86-ig, mert két konkrét témára egyértelmûen emlékszem. Az egyik a csernobili atomkatasztrófa következményeivel a másik pedig egy romániai leprateleppel mindennapi életével foglalkozott. Azt lehet mondani tehát, hogy az én anyukám egészen jó döntést hozott, hogy nem kímélt meg ettõl az élménytõl, pedig nem kifejezetten gyereknek való dolog volt ez. Máig hálás vagyok neki érte. Mert mostanra úgy alakult, hogy engem a fotózásnak éppen pont az a része érdekel, ami a kép és a hozzá tartozó történet között van. A kép kiszakít egy darabot a térbõl, a hozzá tartozó szöveg pedig az idõbõl. Ez az ami odaszegezi a képet a falra. És többé onnan nem lehet leszedni. Megállítja egy idõre a világ forgását én pedig elgondolkodom rajta. Kiválthat belõlem érzéseket, megdolgoztathatja az agyam, kíváncsivá tehet, félelemmel tölthet el, megnevettethet, gazdagíthat, megsirathat, tiszteletet ébreszthet és ezt még hosszan lehetne sorolni. Akár örökre rabul is ejthet. Én tehát egyértelmûen sajtófotó rajongó vagyok. Annak ellenére is, hogy ez a mûfaj eléggé szenzációhajhász. De mivel abszolút nem céltalanul teszi, én ezt megbocsájtom. Szó nem lehet felületes szemlélõdésrõl. Kötelezõ felfedezni a megörökített pillanat nem látható, apró részleteit. És már megint a szûrõk. A végeredmény, hogy mi marad meg belõle, és az hogyan épül be, ez mind szubjektív. Teljesen ránk van bízva. Ez a szemlélõ szabadsága. Én megélem ezt a szabadságot. Ez ugyan néha nagyon megterhelõ lelkileg, de ezt is vállalom. Néha már a mazochizmus határát súroló módon.
A sajtófotók közül is azok állnak hozzám a legközelebb, amiknek a központjában az ember áll. Illetve inkább a nagybetûs Sors. Ember nem létezhet a sorsa nélkül. Az a hátizsákja, telepakolva különbözõ dolgokkal, mindenkinek hite szerint, akár elõre megírva. Ezt cipeljük mindannyian. És ennek megörökítése nem mindennapi teljesítmény. Mert az eszközeink végtelenek, és tudomány és a technika mind-mind egyre inkább a kezünk alá dolgozik. Az igazán jó kép egyszerre operál ezzel a technikai tudással (de nem mindenáron azzal) és vállalja azt a nem kis feladatot, hogy megpróbál komplett történetet, vagy egy egész eseménysort néhány kockába sûríteni úgy, hogy megragadja azokat a kulcsfontosságú pillanatokat, amik nélkül az egész nem is értelmezhetõ. Ha viszont sikerül, akkor fotósként és nézõként egyaránt el kell, hogy álljon a lélegzet. Fotósként azért, mert valami olyasmit sikerült lefotóznunk, aminek a bekövetkezésérõl fogalmunk sem volt (maximum intuícióink), hiszen ami a képen van, az akkor történik, amikor a lamellák összecsukódnak :) Nézõként pedig a fent említett okokból.
Most hétvégén egyszerûen kényszert éreztem, hogy kiszabaduljak az emberek közé fotózni. Biztos a fotókiállítás hatása is, de bent volt a zabszem:) és mentem is :) Éreztem a kraftot magamban, egyszerûen olyan mértékben voltam befogadó a külvilágra, mint egy szivacs. És ilyenkor a bolygók állítom összeállnak, akárhova néztem, mindehol rábukkantam a "témára". Ez persze messze nem olyan bátor dolog, mint a sajtófotózás, de én most még kicsiben játszom, és elképesztõen jó játék. Ha esetleg gond lennek újra Fukusimában, kössenek rám nyugodtan, fullon vagyok :)
A sajtófotók közül is azok állnak hozzám a legközelebb, amiknek a központjában az ember áll. Illetve inkább a nagybetûs Sors. Ember nem létezhet a sorsa nélkül. Az a hátizsákja, telepakolva különbözõ dolgokkal, mindenkinek hite szerint, akár elõre megírva. Ezt cipeljük mindannyian. És ennek megörökítése nem mindennapi teljesítmény. Mert az eszközeink végtelenek, és tudomány és a technika mind-mind egyre inkább a kezünk alá dolgozik. Az igazán jó kép egyszerre operál ezzel a technikai tudással (de nem mindenáron azzal) és vállalja azt a nem kis feladatot, hogy megpróbál komplett történetet, vagy egy egész eseménysort néhány kockába sûríteni úgy, hogy megragadja azokat a kulcsfontosságú pillanatokat, amik nélkül az egész nem is értelmezhetõ. Ha viszont sikerül, akkor fotósként és nézõként egyaránt el kell, hogy álljon a lélegzet. Fotósként azért, mert valami olyasmit sikerült lefotóznunk, aminek a bekövetkezésérõl fogalmunk sem volt (maximum intuícióink), hiszen ami a képen van, az akkor történik, amikor a lamellák összecsukódnak :) Nézõként pedig a fent említett okokból.
Most hétvégén egyszerûen kényszert éreztem, hogy kiszabaduljak az emberek közé fotózni. Biztos a fotókiállítás hatása is, de bent volt a zabszem:) és mentem is :) Éreztem a kraftot magamban, egyszerûen olyan mértékben voltam befogadó a külvilágra, mint egy szivacs. És ilyenkor a bolygók állítom összeállnak, akárhova néztem, mindehol rábukkantam a "témára". Ez persze messze nem olyan bátor dolog, mint a sajtófotózás, de én most még kicsiben játszom, és elképesztõen jó játék. Ha esetleg gond lennek újra Fukusimában, kössenek rám nyugodtan, fullon vagyok :)