Navigci
Fõoldal
Kategóriák
2014 Összes
2013 Összes
2012 Összes
2011 Összes
2010 Összes
Linkcsere Új blog ajánlásaLinkcsere
RSS
Egy kis beszámoló a viszontagságaimról....
sponsored links
Október 19-én félholtan a rémülettõl jelentkeztem mûtétre egy igen neves, jónevû budapesti kórház ortopéd ambulanciáján, ahol rajtam kívül minimum még 15 ember szintén aznapi mûtétre jött, kinek csípõ, kinek térdoperációja lett.
Nagyon profin, rendezetten ment minden a felvétel körül, 15 percen belül a kijelölt kórházi szobában volt mindenki, én egy négyágyasba kerültem, fürdõszobás-Wc-s szoba természetesen.
Még magamhoz sem tértem a kipakolástól már ott volt a mûtõs értem, az elsõk között operáltak, nem volt érkezésem sokat agyalogni a történtek fölött. A saját kórtermi ágyamban toltak el liften és emeleteken a mûtõkhöz - ki tudja mennyi mûtõ van itt, soknak kell lennie, mert sokan is voltunk, de orvoshiány sincs itt, rengeteg sebészt láttam, a szobában akikkel egy hétig együtt feküdtem mindenkit más mûtött, de én voltam az egyetlen csípõs, a többi térdes volt.
Az elõkészítõben nem a mûtõs pakolja fel az embert a mûtõasztalra, minden gépesítve van, egy hatalmasd kemény tábla csúszott alám és az ágy közé, majd a másik oldalon rácsúsztatott a mûtõasztalra, ahonnan betoltak a mûtõbe és kezelésbe vettek, az aneszteziológus meg az asszisztense, akik nagyon fitalaok voltak és ketten együtt 20 kiló lehettek vasággyal együtt, két fiatal gyerek, de végtelenül helyesek voltak, a végén meg is köszöntem nekik, hogy annyira gondoskodóak voltak.
Megkaptam a gerincérzéstelenítést amitõl annyira féltem, de az ég világon nem éreztem semmit az egész alatt, állítólag egy kis bódulatban kellett volna lennem, de én végig éber voltam és figyeltem, de olyan csönd volt az egész mûtét alatt, hogy hihetetlen.
Mire újra feküdtem az asztalon, betakartak melegítõ fóliával, mert olyan hideg volt a mûtõben, mint egy hûtõházban és egy paravánt helyeztek a mellkasomra, amitõl nem láttam semmit a lábam felé, csak oldalra egy kicsit. Bejött a stáb, voltak vagy hatan, de mindenki úgy beöltözve, mintha egy idegen ûrhajó személyzete lett volna, csak a szemük látszott ki, más semmi, fogalmam nincs melyik volt a sebészem, és mint az elõbb írtam egy szó nem sok annyi nem hangzott el az egész mûtét során, mindenki tette a dolgát hihetetlen profin, összeszokottan és kész.
Nem tudom mennyi ideig tartott az egész, mert elfelejtettem órára nézni az elején is, meg a végén is, egyszercsak vége lett, kitoltak és áthelyezett a gép az ágyaamba, majd visszatoltak a kórterembe.
Azonnal jött az ápolószemélyzet - itt belõlük sincs hiány - hozták az infúziókat, ki tudja mennyit, lógott ott több is. Óránként néztek rám rendben vagyok-e, éjszaka is, akkor egy férfiápoló volt ügyeletben, örülök, hogy már fiatal fiúk is választják ezt a szakmát, hozta a fájdalomcsillapító injekciót és akit megkértem, hogy a paplanhuzatból vegye ki a paplant, mert megsülök, nagyon melegem volt. Mondta, ha bármi van csöngessek, azonnal jön, de nem volt semmi, eltelt az éjszaka.
Pár napig nem kelhettem fel, mert mindenféle csövek lógtak ki belõlem, asszem a harmadik napon vették ki ezeket és innentõl fel kellett kelni és kimenni pisilni. Már maga a felkelés érdekes volt, mert a két lábamat egyszerre és kinyújtva kellett kilendítenem - ill. kiaraszoltatnom az ágy szélére, majd könyöktámaszon valahogy feltápászkodni, no akkor azt hittem eldobom az agyam, iszonyúan fájt mindenem, fõleg a csontjaim, mint akit kutyák rágtak össze, annak ellenére, hogy állandó fájdalomcsillapításban voltam. Mindegy meg kellett csinálni, ez nem volt kívánságmûsor.
nagyon helyes nõvérek voltak és az egyszem fiú is, le a kalappal elõttük, rengeteget segítettek, gondoztak, törõdtek velem, de mindenki mással is.
Aludni nem tudtam egyik éjszaka sem, õrület volt és fõleg baromi hosszú mire újra világos lett.
Nem beszélve az érkezõ mentõautók sivításáról, ugyanis ez a kórház 24 órában baleseti ügyeletes is. Éjjel nappal hozták az embereket, ki a csuklóját törte, ki a csípõcsontját meg ki tudja miét, nagyobb forgalom volt mint a nagykörúton csúcs idején.
Bõ egy hétig voltam itt a kórház szinten, utána átszállítottak ugyanennek a kórháznak a rehabilitációs részlegébe, ahol egy 3 ágyas szobába kerültem, itt csak mosdó volt, sajna a wc és fürdõ kint a folyosón. Itt a második hét után leszedték a kötést, ami egyébként is mindig egyre vékonyabb lett már, és innentõl szabadon volt. Szépen gyógyultam, persze hozzásegítettem spec. krémmel is, ami segítette a gyógyulását. Eleinte itt sem aludtam, de aztán szóltam és kaptam valamit minden este, amitõl pár órát végre beájultam.
A következõ tortúra, hogy minden nap jött a gyógytornász és elõször finoman, majd kevésbé finoman megkezdõdött a kínzatás. Itt már nem a sebem fájt annyira, mint az izomláz, mert hogy ezek az izmaim sehol nem voltak, még most se nagyon vannak.
Itt két hetet töltöttem el, itt is nagyon helyes ápolószemélyzet volt, figyeltek mindenre.
A végén tudtam meg az osztályvezetõtõl, hogy itt is van 1 ágyas fürdõszobás szoba !!!! amikor jövök a másik oldalammal és már tudom a mûtéti idõpontot, egyszerûen csak fel kell hívjam és rezerválja azt részemre. Kár hogy elõre nem tudtam ezt.
Végül két hét után magánmentõ szállított haza, egészen a nappalimig toltak, ugyanis hat hétig nem ülhetek gépkocsiba, csak fekvõ helyzetben vagyok szállítható, legközelebb dec. 4-én szintén magánmentõvel megyek a kontrollra a sebészhez, aki egy friss röntgen után fogja megmondani mennyire terhelhetõ már az oprált lábam.
csak nyújtott lábbal ülhetek le, állhatok fel, magasított wc-re ülhetek, a fotelomat is tele kellett pakolni cuccokkal, amire ráülhetek, mert a csípõmnek magasabban kell lennie mindenképpen és 90 fokot nem zárhat be a felsõtestemmel.
Egy bajom van csak, hogy alig bírok ülni, ami szerintem a hirtelen megcsoffadásomnak köszönhetõ, nyomódnak a fenékcsontjaim ami nem kellemes. Itthon derült ki, hogy 20 kilóval lettem kevesebb ezalatt a pár hét alatt.
Feküdni a legjobb, de muszáj fent lenni is, egyre többet.
Semmilyen kaját nem engedtem behozni, csak innivalót, mert abszolút elég volt a kórházi koszt, ami hol szörnyû volt, hol elfogadható, hol kifejezetten finom, állítólag mindig más szakács fõzött, nos volt köztük egy aki egyáltalán nem tudott fõzni, olyan fõzelékek jöttek, amiben megállt a kanál, tele volt keményítõvel.
Készítettem pár képet az ételekrõl, a reggelik/vacsorákról, meg az ebédekrõl, persze sokról meg nem, mert ami ízlett nagyon azt olyan hirtelen ettem meg, hogy elfelejtettem lefotózni.
Végül hazatértem az új házikómba, amit még nem igazán érzek "otthonnak", inkább, mintha vendégségben lennék valakinél, hiába a saját holmijaim vesznek körül.
A gyerekeim emberfeletti munkát végeztek, persze van még egy kis rumli, de lassan alakul szépen, ahogy idejük és pihentségük engedi.
Summa summárum a jobb lábam egyáltalán nem fáj már, a sebem csodaszép, ha lehet egy hatalmas vágásra ezt kijelenteni, viszont a bal lábam igen, hogy a fene egye meg, mert hogy most az tehelõdik duplán, állandóan emlékeztet, hogy ugyanez mégegyszer meg fog történni velem, brrrr. sajna már tudom mi vár rám, de muszáj átesnem rajta, pont azért, hogy ne fájjon.
Hogy mikor kerülök szabadlevegõre gõzöm nincs, egyelõre nem is kívánkozom ki, fõleg, hogy ilyen hideg lett.
Nagyon profin, rendezetten ment minden a felvétel körül, 15 percen belül a kijelölt kórházi szobában volt mindenki, én egy négyágyasba kerültem, fürdõszobás-Wc-s szoba természetesen.
Még magamhoz sem tértem a kipakolástól már ott volt a mûtõs értem, az elsõk között operáltak, nem volt érkezésem sokat agyalogni a történtek fölött. A saját kórtermi ágyamban toltak el liften és emeleteken a mûtõkhöz - ki tudja mennyi mûtõ van itt, soknak kell lennie, mert sokan is voltunk, de orvoshiány sincs itt, rengeteg sebészt láttam, a szobában akikkel egy hétig együtt feküdtem mindenkit más mûtött, de én voltam az egyetlen csípõs, a többi térdes volt.
Az elõkészítõben nem a mûtõs pakolja fel az embert a mûtõasztalra, minden gépesítve van, egy hatalmasd kemény tábla csúszott alám és az ágy közé, majd a másik oldalon rácsúsztatott a mûtõasztalra, ahonnan betoltak a mûtõbe és kezelésbe vettek, az aneszteziológus meg az asszisztense, akik nagyon fitalaok voltak és ketten együtt 20 kiló lehettek vasággyal együtt, két fiatal gyerek, de végtelenül helyesek voltak, a végén meg is köszöntem nekik, hogy annyira gondoskodóak voltak.
Megkaptam a gerincérzéstelenítést amitõl annyira féltem, de az ég világon nem éreztem semmit az egész alatt, állítólag egy kis bódulatban kellett volna lennem, de én végig éber voltam és figyeltem, de olyan csönd volt az egész mûtét alatt, hogy hihetetlen.
Mire újra feküdtem az asztalon, betakartak melegítõ fóliával, mert olyan hideg volt a mûtõben, mint egy hûtõházban és egy paravánt helyeztek a mellkasomra, amitõl nem láttam semmit a lábam felé, csak oldalra egy kicsit. Bejött a stáb, voltak vagy hatan, de mindenki úgy beöltözve, mintha egy idegen ûrhajó személyzete lett volna, csak a szemük látszott ki, más semmi, fogalmam nincs melyik volt a sebészem, és mint az elõbb írtam egy szó nem sok annyi nem hangzott el az egész mûtét során, mindenki tette a dolgát hihetetlen profin, összeszokottan és kész.
Nem tudom mennyi ideig tartott az egész, mert elfelejtettem órára nézni az elején is, meg a végén is, egyszercsak vége lett, kitoltak és áthelyezett a gép az ágyaamba, majd visszatoltak a kórterembe.
Azonnal jött az ápolószemélyzet - itt belõlük sincs hiány - hozták az infúziókat, ki tudja mennyit, lógott ott több is. Óránként néztek rám rendben vagyok-e, éjszaka is, akkor egy férfiápoló volt ügyeletben, örülök, hogy már fiatal fiúk is választják ezt a szakmát, hozta a fájdalomcsillapító injekciót és akit megkértem, hogy a paplanhuzatból vegye ki a paplant, mert megsülök, nagyon melegem volt. Mondta, ha bármi van csöngessek, azonnal jön, de nem volt semmi, eltelt az éjszaka.
Pár napig nem kelhettem fel, mert mindenféle csövek lógtak ki belõlem, asszem a harmadik napon vették ki ezeket és innentõl fel kellett kelni és kimenni pisilni. Már maga a felkelés érdekes volt, mert a két lábamat egyszerre és kinyújtva kellett kilendítenem - ill. kiaraszoltatnom az ágy szélére, majd könyöktámaszon valahogy feltápászkodni, no akkor azt hittem eldobom az agyam, iszonyúan fájt mindenem, fõleg a csontjaim, mint akit kutyák rágtak össze, annak ellenére, hogy állandó fájdalomcsillapításban voltam. Mindegy meg kellett csinálni, ez nem volt kívánságmûsor.
nagyon helyes nõvérek voltak és az egyszem fiú is, le a kalappal elõttük, rengeteget segítettek, gondoztak, törõdtek velem, de mindenki mással is.
Aludni nem tudtam egyik éjszaka sem, õrület volt és fõleg baromi hosszú mire újra világos lett.
Nem beszélve az érkezõ mentõautók sivításáról, ugyanis ez a kórház 24 órában baleseti ügyeletes is. Éjjel nappal hozták az embereket, ki a csuklóját törte, ki a csípõcsontját meg ki tudja miét, nagyobb forgalom volt mint a nagykörúton csúcs idején.
Bõ egy hétig voltam itt a kórház szinten, utána átszállítottak ugyanennek a kórháznak a rehabilitációs részlegébe, ahol egy 3 ágyas szobába kerültem, itt csak mosdó volt, sajna a wc és fürdõ kint a folyosón. Itt a második hét után leszedték a kötést, ami egyébként is mindig egyre vékonyabb lett már, és innentõl szabadon volt. Szépen gyógyultam, persze hozzásegítettem spec. krémmel is, ami segítette a gyógyulását. Eleinte itt sem aludtam, de aztán szóltam és kaptam valamit minden este, amitõl pár órát végre beájultam.
A következõ tortúra, hogy minden nap jött a gyógytornász és elõször finoman, majd kevésbé finoman megkezdõdött a kínzatás. Itt már nem a sebem fájt annyira, mint az izomláz, mert hogy ezek az izmaim sehol nem voltak, még most se nagyon vannak.
Itt két hetet töltöttem el, itt is nagyon helyes ápolószemélyzet volt, figyeltek mindenre.
A végén tudtam meg az osztályvezetõtõl, hogy itt is van 1 ágyas fürdõszobás szoba !!!! amikor jövök a másik oldalammal és már tudom a mûtéti idõpontot, egyszerûen csak fel kell hívjam és rezerválja azt részemre. Kár hogy elõre nem tudtam ezt.
Végül két hét után magánmentõ szállított haza, egészen a nappalimig toltak, ugyanis hat hétig nem ülhetek gépkocsiba, csak fekvõ helyzetben vagyok szállítható, legközelebb dec. 4-én szintén magánmentõvel megyek a kontrollra a sebészhez, aki egy friss röntgen után fogja megmondani mennyire terhelhetõ már az oprált lábam.
csak nyújtott lábbal ülhetek le, állhatok fel, magasított wc-re ülhetek, a fotelomat is tele kellett pakolni cuccokkal, amire ráülhetek, mert a csípõmnek magasabban kell lennie mindenképpen és 90 fokot nem zárhat be a felsõtestemmel.
Egy bajom van csak, hogy alig bírok ülni, ami szerintem a hirtelen megcsoffadásomnak köszönhetõ, nyomódnak a fenékcsontjaim ami nem kellemes. Itthon derült ki, hogy 20 kilóval lettem kevesebb ezalatt a pár hét alatt.
Feküdni a legjobb, de muszáj fent lenni is, egyre többet.
Semmilyen kaját nem engedtem behozni, csak innivalót, mert abszolút elég volt a kórházi koszt, ami hol szörnyû volt, hol elfogadható, hol kifejezetten finom, állítólag mindig más szakács fõzött, nos volt köztük egy aki egyáltalán nem tudott fõzni, olyan fõzelékek jöttek, amiben megállt a kanál, tele volt keményítõvel.
Készítettem pár képet az ételekrõl, a reggelik/vacsorákról, meg az ebédekrõl, persze sokról meg nem, mert ami ízlett nagyon azt olyan hirtelen ettem meg, hogy elfelejtettem lefotózni.
Végül hazatértem az új házikómba, amit még nem igazán érzek "otthonnak", inkább, mintha vendégségben lennék valakinél, hiába a saját holmijaim vesznek körül.
A gyerekeim emberfeletti munkát végeztek, persze van még egy kis rumli, de lassan alakul szépen, ahogy idejük és pihentségük engedi.
Summa summárum a jobb lábam egyáltalán nem fáj már, a sebem csodaszép, ha lehet egy hatalmas vágásra ezt kijelenteni, viszont a bal lábam igen, hogy a fene egye meg, mert hogy most az tehelõdik duplán, állandóan emlékeztet, hogy ugyanez mégegyszer meg fog történni velem, brrrr. sajna már tudom mi vár rám, de muszáj átesnem rajta, pont azért, hogy ne fájjon.
Hogy mikor kerülök szabadlevegõre gõzöm nincs, egyelõre nem is kívánkozom ki, fõleg, hogy ilyen hideg lett.