Ciao Caorle

2014-07-05

sponsored links


Annak ellenére, hogy én nem vagyok az a tipikus tengerparton egyik oldaláról a másikra gördülõ típus, azért a brazil fürdõrucim sokat dobott ezen a helyzeten. Ha viszont választani lehet vagy kell a homokpanír és a sétálás között, akkor rendszerint én az utóbbit választom és nem csak azért, mert akkor lehet fotózni is, sõt megfelelõen lenge öltözetben még napozni is. Hanem mert nekem nem elég felhõtlenül élvezni a napsütést, az jobb esetben van mindenütt számolatlanul is akár, de egy kicsit fel kell vennem az ott élõk ritmusát és ezt nem tudom másképpen megtenni, csak úgy, hogyha belélegzem a városi lüktetést, ha olyan leszek egy ilyen színes helyszínen, mint egy kaméleon, beleolvadok, sikátorokban mászkálok, elnézem az embereket - errõl majd egy külön posztban -, a reakcióikat, eszem az ételeikbõl, belelépek a lábnyomaikba, részesülök a kultúrájukból, hozzám szólnak, rám mosolyognak, hallgatom ahogy beszélnek, észreveszem a különbségeket az õ világuk és az enyém között. Ez, a globalizált multikulti korában nyilvánvalóan veszít a jelentõségébõl,  fõként egy kevésbé idegen, európai környezetben, de számomra akkor is fontos (leszámítva az arab országokat, amikbõl nekem egy idõre elég volt, mert az a hely, ahol nem számít a távolság aura és aura között, az nekem általában valami különös oknál fogva kicsit soknak bizonyul). Így aztán, sosem hagynék ki még egy egyszerû sétát sem. Egy új úticélt viszont végképp nem.


A budapesti induláskor egy dolgot tudtam biztosan, hogy Velencét látnom kell, de én ebben nagyon bírom a spontánt, mehetünk amerre a szél fúj, csak legyen hol aludni. Már a platánsoron tudtam, hogy ez nekem való hely :) betegesen vonzódom a fasorokhoz és nem a számháborús emlékeim miatt. Nem véletlen cincáltam el a hastánctündéreket  is egy ilyen helyre. Valamiért olyan tiszteletet parancsoló hangulata van. Nem, nem ölelgetek fákat. Csak egyszerûen nagyon bejön :)


Miközben az autóból nézelõdtem és jobb oldalon ott figyeltek a hegyek, a tetejükön ücsörgõ felhõsipkákkal, azon gondolkodtam, hogy mekkora mákjuk van az olaszoknak. Balra homokos tenger, jobbra síparadicsom. Már ha ebben az irányban állnak õk is. Másrészt meg megállapítottam, hogy milyen más fogalmai vannak még a vidéki életnek, hogy egy egyszeri, olasz, mezõgazdaságból élõ család gazdasági épületei is velencei stílusban vannak megépítve és leamortizálódva is, plusz a rend kedvéért színben passzoló leanderrel, mindent betöltõ, mézédes illatú futójázminnal és lonccal vannak körbeültetve-futtatva. Lennék olasz csirke. Rövid életemet simán kompenzálná a vizuális környezet.


Mindent egybevetve Caorléban a romantikus mediterránba cseppentünk. Klasszikus kiképzés, tengerparti sétánnyal, kavalkádos, szivárványszínû óvárossal (és eszméletlen jó boltokkal, de ezt már csak az urbánus énem teszi hozzá). Éppen emiatt kissé feldúlt a szieszta. Legalább öt helyen nem tudtam vásárolni, és ez fájt kicsit :D  Megnyugtatásképpen mondom, hogy a neten már megrendeltem magamnak egy olyan dolgot, amit ott kihagytam :) Apróság. De lényeges apróság :)
Csak mész és mész és mész és se vége, se hossza az ékszerdoboz-feelingnek. Már-már túlzás is kicsit, szirupos, olyan ízû, mint a ma nagyon divatos, gasztroromantikus könyvek helyszínei, amik elképzelhetetlenek hõsszerelem, kaják és illatok nélkül.
 A legjobb fagyizó található a sétálóutcában, ahol valaha jártam. Ízkombók tömkelege, annyi, de annyiféle változat, hogy forgótálcás módszerrel operálnak, szép lassan pörgetik a fagyikínálatot, ami két pultban, és pultonként talán 3 tálcán helyezkedik el. Én egy lime-bazsalikom csodát ettem, savanykásan üdítõ volt, friss bazsalikom ízzel, leírhatatlanul húdejóvolt...És most azon gondolkodom, hogy még csak útmutatást sem tudok adni arról, hogy ez a fagyizó merre van, mert fogalmam sincs, hogy ez az utca a tengerhez képest hogy helyezkedik el :D mindegy is, ha forgótálcás fagyizót láttok, azonnali fék. Reméljük ott nem ez a sikk, mert akkor fagyiztok egy pár helyen :D


Hogy hogyan kerül Szõcs Géza idézet a gyönyörûen felújtott, kiépített sétányra, azt ne kérdezzétek, én nem kutattam fel az okát a neten sem, egyszerûen csak hagytam, hogy büszkeséggel töltsön el.
A nap végét Mancini szokásos esti táncával zártuk a parton. Már csak mi voltunk. Hamar végzett, mert fáradt volt :) Mindeközben a fiúk egy bottal verték egymást, errõl is készítettem képet, de mivel túlságosan fájdalmas arckifejezést vágnak rajta, úgy döntöttem sokat rontanék vele a poszt überromantiche hangulatán :)))))

Tudjátok mi? Mégiscsak :) csak egyet :D :D :D



Folytats a blogon ... lightwalkbydorka.blogspot.com/2014/07...

sponsored links

Keres?s