Breaking News AMS-KUL
sponsored links
Mikor az ember hall egy katasztrófáról, akár természetirõl, akár olyanról, amit más ember vagy embercsoport okoz, mindig megretten, elborzad és elgondolkodik. Abban az esetben, ha pedig valamiért érintettnek érzi magát, akkor pedig napokig sokkolja a hír. Ahogy kijöttem tornáról már várt az üzenet a telefonomon, egy cikk linkjével. Elkezdtem olvasni, hogy lezuhant azt Amsterdamból (AMS) Kuala Lumpurba (KUL) tartó Malaysia Airlines egy gépe. Az elsõ dolog, ami eszembe jutott, hogy 2006-ban mi is pont ezzel a menetrend szerinti járattal repültünk. Aztán ahogy olvastam tovább a cikket, és megértettem, hogy körülbelül mi történt (pontosan még most se lehet tudni) akkor kezdtem megvilágosodni, hogy most pont az a legkevésbé sokkoló az egész történetbõl, hogy nyolc éve én is végigmentem azon a légifolyosón, és abba bele se mertem, sõt merek gondolni, hogy a csütörtök délután történtek hová vezethetnek. Így az esti program az volt, hogy olvastuk a cikkeket, néztük a CNN-t ahol már elemzõk, szakértõk foglalkoztak az eseményekkel. És aztán az egyik breaking newst megszakította a másik breaking news, hogy az elmúlt hónapok (évek) tûzszünete, és az elmúlt hetek felfoghatatlan horrorja után a gázai övezetben is megkezdõdtek a harcok. Jelenleg mindkét szituáció rengeteg emberi életet követelt, és ennél több életben maradt rokon, barát szenvedett hatalmas törést e miatt. Félreértések, konfliktusok, sértõdések mindenki életében lesznek. De ha nem ragadunk meg ezen a szinten, hanem akár mesterségesen generáljuk és növeljük a gyûlöletet, akkor itt a két aktuális példa, hogy ez hová vezethet. Itt Európában legtöbbünk felfogása vagy vallása szerint, egy életünk van. Pont ez. Érdemes elgondolkodni, hogy ezt a ? valószínûsíthetõen – egyet mire fordítsuk és mire ne. Sose felejtsük el, hogy ez nem a fõpróba, és nem a legutolsó felhasználói teszt egy élesítés elõtt. Még egy lehetõség, esélyesen már nincs.
Bármennyire is szomorú ez a történet, én mégis egy vidám és kedves sztorival szeretnék megemlékezni. Hisz mi mással tehetném, ha egyszer ezekhez a repterekhez, célpontokhoz csak kedves emlékek kötnek. Az aktuális hírekrõl pedig akár a hazai, akár nemzetközi média non-stop tudósít.
Volt egy nagyon jó akció, Bécsbõl, valójában Surabayaba, kuala lumpuri átszállással. Fél évvel korábban meg kellett venni a repjegyet, majd beleõrültünk a várakozásba. Aztán jön a hír, hogy törölték a járatot, így két lehetõség közül választhatunk. Vagy aznap elvisznek minket Bécsbõl Amsterdamba, és onnan Kuala Lumpurba úgy, hogy elérjük az eredeti csatlakozásunkat, vagy visszaadják a pénzt. Olyan jó áron volt a jegy, hogy eszünk ágába nem volt lemondani az utat pár óra repülési idõ miatt, szóval mentünk egy kis kerülõvel. Hajnalban már Schwechaton voltunk, megkerültük fél Európát, majd délután három óra magasságában elrepültünk kb. Magyarország felett. Schipolt, az amsterdami repteret imádom. Ahogy annak a néhány nemzetközi repülõtérnek a hangulatát is, ahol eddig jártam. Nem csak azért mert szépek, és minden olyan menõ, hanem mert úgy érzem egy kivonat a világ embereibõl. Látni ott mindenfélét. Elegáns üzletembert laptoppal, mellette pedig a raszta srácot aludni a hátizsákján, két indiait aki egymással angolul beszélnek, buddhista szerzetest a narancssárga-barna ruhájában és papucsban, aki mellett biztos beszélgetve elhalad két ortodox zsidó. Látni lányokat a legújabb divat szerint öltözve, vagy japán tiniket a híresen megbotránkoztató cuccaikban, de a tekintetünket mégis az afrikai nõk a nagyon mintás ruhái és fejfedõi vonzzák. Ennél az útnál konkrétan a reptér egyik végébõl kellett átmenni a másik végére, amire két óránk volt, és pont ennyi idõ alatt is tettük meg az utat. Persze meg lehetett volna tenni gyorsabban is, ha nem állok le minden tulipánnál, táskánál, csetresznél. Nem tátom a számat a gigantikus csokiknál, ha N. nem tölt el egy csomó idõt a könyvesboltban. És ha már két órát kószál az ember azon a terminálon, szinte már hipnotizálva érzi magát a mozgójárdák mellett, amik miatt a fél reptéren folyamatosan ?mind your step? (vigyázz hova lépsz) skandálást hallja. És mikor visszatér, már szinte haveri üdvözletnek veszi. És ilyenkor jobban megérintik az ilyen jellegû cikkek.
A gépen, 3-4-3 arányban voltak osztva az ülésen. Mi négyen a négyes üléseknél ültünk. N. és A a szélén, hogy ki tudják oldalra nyújtani a lábukat. Zs. és én szívóágon középen, mert szerintük mi kisebb termetûek vagyunk, és jobban elférünk. Zs. gyorsan elmegy wc-re, de nem fér be, visszaül. Még fel se szálltunk. Nem nyugszik bele, hogy nem fért be, így új próbát tesz. Aztán kb. 15 perc után ismét úgy gondolja, hogy ismét hívja a kis helyiség és megindul, amitõl egy kisebb konfliktus keletkezik, mert N. nem akarja megint kiengedni, mondván többet jár budira mint egy nõ, ezzel pedig folyamatosan megszakítja a szent pihenését. Mikor Zs. visszajön, kitalálja, hogy nem akar zavarni, így a legjobb lenne, ha Õ ülne a szélére, mert már most tudja, hogy rövidesen megint menni kell. Így N. stratégiai döntési helyzetbe kerül, mert nem akar folyamatosan felugrálni felszállás elõtt, de azt se akarja feladni, hogy nyújtva legyen a lába az elkövetkezendõ 12 órában. Elindulunk. Praktikus lenne aludni, de várjuk meg a kaját. Megesszük, jó volt, akkor már tényleg jó lenne aludni. N. kidõl, Zs. kidõl, A. és én nem bírunk aludni, így vihogni kezdünk. Zs-t nem zavarja, N. veszekszik. Zs-nek eszébe jut, hogy íratott fel az orvossal altatót. Beveszünk egyet-egyet, ettõl N. megnyugszik, mert még nincs tudatában, hogy a gyógyszernél még a placebo hatás se fog érvényesüli. A. és én tovább vihogunk mindenen, Zs. úgy dönt, hogy csatlakozik, ettõl N. még idegesebb lesz, és még látványosabban próbál aludni. Ennyi kezdeti nehézséggel átvészeltük a 12 órás repülést.
Megérkeztünk a KLIA-ra (Kuala Lumpur International Airport) ahol már megint minden szép, minden híresen design, és modern, gyakorlatilag hasonlókat mondhatnék róla, mint a Schipolról, csak egy kicsit több ázsiai emberrel fûszerezve.
És ott még átszállunk egy másik járatra, ahol rajtunk kívül már csak négy turista volt, és a helyiek. Surabayaba érkeztünk, ami Jáva sziget déli részén fekszik, és Indonézia második legnagyobb városa. Régóta kereskedelmi és üzleti központ, így az ország második legforgalmasabb repterével dicsekedhet. Nyilván tudtuk mire számítunk, de más tudni, és megtapasztalni, szóval a kultúrsokk megvolt. Ott már minden régibb, lepukkantabb volt, és sokkal kisebb, szürkébb, mint amit ?megszoktunk?.
Összeszedtük a cuccunkat, és akkor essünk neki Indonéziának. Még aznap este Yogjakartaban kellett lennünk, ami a Lonley Planet szerint Surabayaból kb. 5 óra buszozásra van. Kijövünk a reptérrõl mindenki máshogy van öltözve, mindenki megbámul minket, valaki állva, sokan a földön ülve. A Turist Infónál elõször nincs senki, aztán pedig olyan ember jön, aki nem beszél angolul. Aztán megérkezik még valaki, és vagy 15 taxis aki el akar minket vinni. Megkérdezzük mikor indul a busz. Erre három válasz jön, az egyik, hogy 10 percen belül, a másik szerint 2 óra múlva, a harmadik szerint este. Kiválasszuk azt a taxist aki szimpatikus, (gyakorlatilag aki elsõnek érkezett és a legjobban zsizsegett) megalkuszunk az áron, és elindulunk a buszpályaudvarra. De hol vegyünk jegyet? Azt mondja a taxis, hogy tudja. OK. De kivisz a pályaudvarról, amit nem igazán értünk. Elegyünk egy kis irodába, ami tele van busz fotóval, szóval ott esélyesen jegyet árulnak.
Zs. és N. kimegy intézkedni, A. és én benn maradunk az autóban. De az eladó nem beszél angolul, így átmennek a másik üzletbe, ott felébresztik a tulajdonost, aki beszél angolul. De nem õ se érti mit szeretnénk, így egy darabig megy valami, majd azt mondják a fiúk, hogy akkor megvesszük bármi legyen is az. Erre nem tudták, hogy akkor most mi a következõ lépés, így ott áll 4 ember egymást bámulva, akik nem tudnak egymással mit kezdeni. Ez a tökéletes idõpont a lelépéshez. Erre jöttem én, ha már egy buszpályaudvaron vagyunk, nem hiszem el, hogy ne tudnánk ott jegyet venni, vagy nem bírnánk rádumálni magunkat egy buszra. Menjünk vissza. Megálltunk az irodánál, kifizettük a taxist, én pedig megindulok az elsõ egyenruhás felé. Mosolygok. Mosolyog vissza. Ígéretesen kezdõdik. Elmondom, mit szeretnénk, erre mondja menjünk utána. Pasi elõl, mi négyen felcuccolva loholunk utána, néha mosolygunk egymásra, utánunk pedig vagy 6 helyi lohol, akikre nem mosolygunk. Odamegyünk a ticket officehoz, ahol kapunk jegyet, de nem kell érte fizetni. Nem értjük. Az egyenruhás elmagyarázza, hogy majd a buszon kell. Rendben, bár ez esetben szerintem kihagyható lenne a ticket office mûködése. De az is lehet, hogy valami rendszeren kívüli társasággal utaztunk, ki tudja. Mindegy. Mosolygós egyenruhás odakísér, felpakolunk és elbúcsúzunk. Mikor indul a busz, kérdezzük. Nemsokára, jön a válasz. Van még 15 percünk? Van. Zs. és én elmegyünk WC-re. Zs-nek kell fizetnie, nekem nem. Zs. és Én bemegyünk a boltba vizet venni. Adja az eladó a vizet, amire mondjuk, hogy ilyet szeretnénk, de hûtöttet. Megnézi, nincs. Majd egy természetes mozdulattal kilép a boltból kezében a palackkal, átmegy a másik boltba, ott kivesz egy vizet a hûtõbõl, helyette beteszi ,amit nekünk szánt, majd eladja nekünk a hideg vizet. Visszamegyünk, vizestül mindenestül, majd A. közli, hogy õ nem ilyet akar, hanem másmilyent. Zs. mondja, hogy már ismeri a járást kimegy vele. Õk vásárolnak, közben a busz elindul. N. rohan elõre, hogy szóljon a sofõrnek. A. és Zs. kiabálva rohan a busz után. Majd sofõr közli, hogy csak elõrébb kellett állnia 10 méterrel. Pár perc múlva mikor végre mindenki vizestül, cuccostul, buszjegyestül, egyben és együtt van, a busz is elindult.
Minden rendben volt, 5 óra múlva, azaz már este letett minket a busz egy sötét sarokban Yogjakartában, onnan pedig eltaxiztunk a szállásig, és pillanatok alatt elaludtunk azután, hogy a panzióban megszálló vulkanológus felesége kedvesen üdvözölt minket, és mondta, hogy ha földrengést érzünk, akkor azonnal rohanjunk le a földszintre. (Ez pár hónara volt a hatalmas pusztítást okozó földrengés után, és akkor mikor a Merapi vulkán gondolkodott, hogy kitörjön vagy sem. Ezek a hírek anno még a Magyar sajtóba is eljutottak.
Miután hazaértem, akkoriban többen mesélték, hogy kipróbálnák, mert nagyon felkapott lett mint hatékony stressz ûzõ, a jóga vagy csend tábor. Én semmi ilyennek nem vagyok ellene, de annak ellenére, hogy azóta nem jártam Surabayaban, határozott meggyõzõdésem, hogy a leghatékonyabb terápia a következõ: Vegyél egy repjegyet Surabayaig, és onnan juss el magadtól Yogjakartába. Ennyi. Egyébként amikor ezt végigéltük, valójában nem volt semmi idegesség, semmi para, minden a lehetõ legtermészetesebb volt. De mindent kicsapott a fejünkbõl. Az elsõ Indonéziában töltött óra után már azt se tudtuk milyen nap van. Szóval FORMAT C:.
A történet folytatódni fog a Gado Gado receptnél. https://www.facebook.com/HomeBisztro