Az én történetem

2014-03-22

sponsored links

Egyszer összeszedtem minden bátorságom, és megírtam a történetem ezen a sokak által látogatott blogon. Be kell valljam, hogy miután értesített a blog vezetõje, hogy megjelent az írásom, remegõ kezekkel klikkeltem a linkre, és kezdtem el a kommentek olvasását, ami szinte a megjelenés után a 600-ra ugrott. Nem vártam ekkora "sikerre".
Olyan volt, mintha vizsgára mentem volna, és aggódnom kellett volna a végkimenetele miatt. Ilyen félszre még az egyetemi évekbõl sem emlékszem. 
Mintha csupaszra vetkõztem volna mindenki elõtt. Nem szeretek kitárulkozni, óriási erõfeszítésembe került eljutnom oda, hogy megosszam tapasztalataim az olaszországi életszakaszomról. 
Ha valakit érdekel, olvasgasson. Talán ne a kommenteket, hanem magát a történetet!

?Már régóta olvasom a blogot, és sok írás nagyon tetszik, mert olyan országba visz el, és olyan jellemzõkkel ismertet meg, amiket máskülönben nem könnyen szerezhetnénk meg.
A múltkorában elcsíptem egy magyar lány írását, aki itt él Olaszországban, ahonnan valamilyen oknál fogva nem sok írás érkezik, és bizony úgy gondoltam, én is leírom az enyémet. Tetszett a leírása, gondoltam, én is leírom az enyémet.
Ami meglepett, az pont az a megjegyzése volt, amire én itt válaszolni szeretnék. Ahogy írja, õ is egy multinál dolgozott Magyarországon, csakúgy, mint én, aztán a szerelem és a változások Olaszországba sodorták és kipróbálhatta, milyen is külföldön élni.
Idegenvezetésbõl szerelem
Én is így voltam vele. Otthon dolgoztam, jól fizetõ állásom volt, lakáshitelem, és ezzel együtt lakásom is természetesen, a belvárosban, és tessék, szeptemberben megtalált egy magyar fiatalember, hogy Olaszországban élõ romániai barátjának és annak a fõnökének segítsek már Budapesten idegenvezetni, aminek az eredménye, hogy én is ide jutottam.
Szerelem volt második látásra. A kétnapos kirándulásunk után telefonon tartottuk a kapcsolatot, aztán rákövetkezõ nyáron kijöttem hozzá egy hétre, ami végzetes volt. Onnan már csak azért mentem haza, hogy beadjam a felmondásom, elrendezzem az ügyeim, és kijöjjek hozzá.
Arra gondoltam, hogy azzal a múlttal, amit otthon összeraktam magamnak munkaügyben, nem lesznek gondjaim, még egy ilyen kisvárosban sem, mint Faenza. Hát nem így volt.
Eleinte imádtam, mert kellett az idõ, hogy egymással legyünk, és kiélvezzük egymás társaságát. Úgy fogtam fel, mint egy vakációt. Aztán hat hónap múlva már kezdett nehezemre esni a semmittevés. Nincs ez a magyarok DNS-ébe beprogramozva.
Német nélkül nem megy
Elkezdtem szezonális munka után nézni, és legnagyobb meglepetésemre minden tengerparti szálloda recepciójára az angol mellé kellett a német nyelv ismerete is. Az angol ment felsõfokon, az olasz is elég jól beleivódott már a zsigereimbe, elvégre ha az embert nem értik meg az anyanyelvén, egykettõre elsajátítja azt a nyelvet, melyet körülötte mindenki beszél.
Így nem maradt más választásom, mint elmenni egy nyelviskolába, és megérdeklõdni, mibe kerülnek intenzív német nyelvtanfolyamok. A tulajdonos egy angol úriember volt, aki felkínálta a lehetõséget, hogy a német tanulása ellenében tanítsak nála angolt.
Örültem nagyon a lehetõségnek, és még azon a héten elkezdtem nála dolgozni. Azonnal volt két privát tanítványom, és egy háromfõs csoportom. Majd minden héten adódott hozzá még néhány magántanuló.
Az iskolákban tanított angolról itt nem mondanék sokat, szégyenletes, hogy kik és mit tanítanak itt. A magyar és az olasz iskolák színvonala között óriási szakadék húzódik. Egy munkahelyre például azért nem vettek fel itt, mert az angolom jobb volt, mint a felvételiztetõ hölgyikéé.
A terv
Az iskolának köszönhetõen aztán elkezdtem az önéletrajzom az összes tengerparti szállodába elküldeni, anélkül, hogy kerestek volna recepcióst, gondolván, hátha, és egy este felhívott egy kedves nénike.
Látta, hogy sosem dolgoztam még a turizmusban, de az önéletrajzomból kiderült számára, hogy nem vagyok buta lány, és ha sikerül megszeretnünk egymást, szerinte jó munkásemberré válhatok náluk.
A rákövetkezõ szombaton a villájában ültem, beszélgettünk, kávéztunk és bonbont ettünk, majd elárulta a hölgy, hogy velem szeretne dolgozni. Óriási boldogság. Ráadásul anélkül, hogy a németet beszéltem volna.
A párom pont ugyanabban a városban dolgozik nyaranta, így együtt lehettünk nyáron, télen pedig itthon ültünk volna, a munkanélküli segéllyel átvészeljük a telet, majd tavasszal újrakezdjük a mindennapos munkát. Ez lett a tervünk!
Egy érdekes ajánlat
Májusig azonban még maradhattam a nyelviskolában tanítani, ahol megbeszéltem a fõnökkel, hogy a szezon végén visszatérünk a további oktatásra. Kaptam azonban még egy házaspárt, akik engem kértek tanárnak. Megígérték, hogy hetente kétszer jönnek, csak hogy befejezhessük a tanfolyamot a szezon elõtt és ne kelljen tanárt váltaniuk.
Így történt, hogy a gyakori találkozásoknak köszönhetõen jó barátokká váltunk, és felkértek, hogy menjek hozzájuk dolgozni, mert épp irodát akarnak nyitni a telekommunikáció terén és szükségük van egy angolul jól beszélõ kollégára.
Napokig tartó õrlõdés következett. A tengerparti munka, ahová már a szavam adtam, és a leendõ fõnökasszony nagyon vonzottak, de a mérleg másik serpenyõjében egy határozatlan idejû munkaszerzõdés állt, ami itt ritkaságszámba megy, ráadásul mindez abban a városban, ahol élünk. Emellett döntöttem.
Jótékonyság vagy pénzmosás?
Nagyon nehezen megmondtam a szállodaigazgatónak, hogy nem vállalhatom el a munkát, bár a szívem megszakad, de a jövõmet kell elõtérbe helyeznem, és a nyári négyhónapos szezon helyett egy hosszú távú munkát választok. Megértett, de fájlalta a döntésem.
Így kezdtem el tehát egy ?normális" munkahelyen dolgozni. A munkám annyi volt, hogy havonta egy excel formátumban érkezett árlistát módosítsak, azaz a nekünk adott árakat egy szorzóval módosítsam arra, amit a mi vevõinknek adunk, és aztán ezt a fájlt küldjem el két címre.
Máskülönben semmit nem csináltam. Kezdtem gyanakodni, hogy a céget miattam hozták létre, hogy nekem munkát adjanak, mert két jótét lélek volt a munkaadóm, akik gyerek nélkül éltek és imádtak felkarolni külföldieket. De az is megfordult a fejemben, hogy egy pénzmosó cégben töltöm a napjaim.
Lényeg, hogy a céget decemberben felszámolták, és nekem ismét munka után kellett néznem. Hat hónap munka volt az egész. Elkeseredésemben úgy döntöttem, a szívem követem végre és azt fogom csinálni, amire engem a Jóisten megteremtett: segíteni másoknak, a masszázzsal.
Egy hét alatt találtam munkát
Pár évvel kiutazásom elõtt ugyanis elvégeztem egy gyógymasszõr tanfolyamot, amit imádtam, de a multiknál dolgoztam és ez csak hobbi maradt. Így kezdtünk el tehát a hegyekben munkát keresni a párommal: õ mint szakács, én mint masszõr.
Sajnos neki akkor már késõ volt, november végén már nyitáshoz készülõdnek a szállodák, és nem hagyják a legfontosabb munkaerõ felvételét az utolsó pillanatokra. Én viszont egy héten belül találtam munkát.
Egy gyors hazaút, hogy üdvözöljem a családot, mielõtt elvonulnék négy hónapra a hegyekbe, majd búcsút mondtam a páromnak is, és beindítottam a karrierem. Kisegítettem a recepcióst is, amikor arra volt szükség, de máskülönben arany hónapok voltak azok.
Reggel teljesen szabad voltam, a munkaidõm délután 4-tõl 7-ig tartott, azaz 3 óra munka naponta, szabadnap nélkül. Ezzel a munkabeosztással ez nem nehéz, persze én azért maradtam esténként még a bárban kisegíteni, és délután a munkám elõtt a recepción besegíteni.
A recepció nagyon bejött. Rájöttem, hogy elrontottam, hogy nem a tenger mellett döntöttem, de utólag könnyû okosnak lenni. Ekkor már tudtam, hogy a jövõm ez lesz, fizikai munka télen, nyáron pedig szellemi, közben meg utazunk és pihenünk. Mindketten.
Még márciusban sikerült leszerzõdnöm egy tengerparti szállodába recepciósnak, így tavasszal nyugodtan mehettünk kirándulni. Három nyári szezont tudtam le így, a téli kihagyása mellett, ugyanis inkább a relax mellett döntöttünk, és otthonunkat is élvezni akartuk.
Két munkahely egyszerre
A harmadik évem olyan rosszul sikerült, egy olyan szállodában, ami hat hónapot ígért nyárra, és emiatt otthagytam egy másik, bevált szállodát, hogy örökre elment a kedvem a szezonális munkától.
Abban az évben, hála a reggeli recepciósi beosztásomnak, délutánonként már egy másik hotelben, a wellness osztályon is dolgoztam, masszõrként sikerült munkát találnom.
A kellemetlen élményre visszatérve, a szezon végeztével a munkaadóim meg akartak fosztani egyhavi béremtõl, ugyanis hála a kegyetlen bánásmódnak, a folyamatos, vendégek elõtti megaláztatásomnak, lebetegedtem ülõidegzsábával, ami akadályozott a mozgásban, és egy hónapon keresztül injekcióztak.
Betegszabadságon voltam, de amilyen galád népség a tengerparti munkaadók köre, nem határozott idejû szerzõdést íratnak alá velünk, hanem behívásos alapon mûködõt, ami azt jelenti, hogy betegszabadság nuku, ha lebetegszel, vége a munkádnak.
Így vernek át a tengerparti munkaadók
Kénytelen voltam egy szakszervezettõl segítséget kérni, akik azt javasolták, vigyük jogi útra az ügyet. Tudni kell, hogy tengerparti munkára elõszeretettel vesznek fel külföldieket. Mégpedig arról a keletrõl, ahonnan mi is jövünk.
Miért? Mert ezek olyan emberek, akik áttelepülnek három-négy hónapra, felveszik a fizetésüket, majd a szezon végeztével hazamennek, és nem érdekli õket, hogy kaphatnának adóvisszatérítést,, munkaviszony megszûnése után járó összeget, stb., hanem hazamennek és kész.
Én sem panaszkodtam volna ezekért az összegekért, ha nem akarják lenyúlni a táppénzem, ami 600 euró volt. A legjobb, hogy ennyi miatt akartam reklamálni, amíg a szindikátus ? vagy más néven a szakszervezet, ami ingyen segíti a dolgozót ? a szerzõdésem, a munkaviszonyom, es minden hozzátartozó részletet megvizsgálva fel nem világosított, hogy engem jogosan 5500 euró illetne meg a munkaadótól, ugyanis az sok tekintetben visszaélt a hatalmával.
Ez már szépen hangzik, így természetes, hogy nem hagyom náluk a 600 euróm. Nem borzasztó, hogy mennyit nyernek a külföldi munkavállalón?
Rajtam ennyit nyertek volna, és én az voltam, aki igenis megkértem az áram. Tudom, hogy a tulaj többi szállodájában a recepciósok az enyémtõl havi 300 euróval kevesebb fizetést kaptak.
Az ügy vége az lett, hogy bíróságon kívül megegyeztünk, így 2700 euró sikerült kapnom a fõnökeimtõl. Ezzel le is zártam a szezonális életem.
Az élet vállalkozóként
A párom látta rajtam azon a nyáron, hogy hiába szívták le a vérem a reggeli munkahelyen a recepción, a délutáni masszázsok sokszorosan visszaadták azt, így azt javasolta, önállósodjak, váltsam ki a vállalkozói igazolványom, és fogjak bele a gyógyításba.
Nem mondom, hogy könnyû. Elõször is a vállalkozói igazolvány kiváltásához kell valami dokumentum, ami igazolja, hogy tényleg képes vagyok a leendõ munkát elvégezni. És kell jó sok pénz.
Én Magyarországon szereztem a gyógymasszõri vizsgám még 2004-ben, és ezzel otthon akár már vállalkozást is indíthattam volna, vagy indíthatnék akár most is.
Itt masszírozni csak kozmetikus masszírozhat, gyógymasszázst pedig csak fizioterapeuta végezhet. Én egyik sem vagyok. A diplomám honosítását az egészségügyi minisztériumnál kérhetem, mint massofizioterapeuta. Biztos mindenki ismeri Bruno Bozzetto kis videóját, ha nem, érdemes megnézni:
Ebbõl nyilvánvalóvá válik mindenki számára, hogy egy ügyintézés itt milyen hosszú és kínkeserves. Én több mint egy éve adtam be a kérelmem. Azt mondták, három hónap múlva adnak választ.
Bürokrácia a köbön
Három hónap múlva jött egy levél, hogy nem teljes a dokumentáció, kell más dokumentum is. Tehát irány haza, új igazolás a magyar egészségügyi minisztériumtól, új kérvény beadása, természetesen új befizetendõ díj mellett, majd három hónap várakozás, amikor jön egy levél, hogy nem ismerik el így, csak masszõrként.
Telefonálok, hogy rendben, így is jó, csak küldjék már a papírt, mire mondja a hölgy, hogy azonnal küldjek egy levelet, melyben mégis kérem, hogy massofisioterapeutaként ismerjék el a diplomám, mert szeptember végén lesz egy kongresszus, és újabban sok kelet-európai papírját elfogadják így.
OK. Elküldöm, majd október közepén telefonálok, hogy akkor most mi van, a néni csak habog a telefonba, hogy mihelyst lesz kongresszus, bemutatják az én kérvényem is, és ezzel rámcsapja a telefont. Vagyis elfelejtették, hogy én is a sorban voltam. Most december van, még mindig semmi, és a telefont sem veszik fel.
Mindenesetre nem adom fel. Dolgozom, mint masszõr, együttmûködök egy konditeremmel, ahol most már hetente háromszor vagyok jelen, vannak saját vendégeim is, és mindig jönnek újak.
Közben elvégeztem egy posturológia tanfolyamot is, ahol 18 másik, már sok éve a pályán dolgozó kollégával együtt gyûrtük az anyagot öt hónapon keresztül, és a csapatban én értem el a legjobb eredményt.
Nagyon büszke vagyok magamra, mert a többiek között bizony van, aki már 20 éve ezt a munkát végzi, beszélik az olaszt, a gyakorlati nyelvet is, noha én sok tekintetben még jóval mögöttük vagyok.
Egy kicsit ez, egy kicsit az
A páromnak köszönhetõen nem kell aggódnom azokban a hónapokban sem, amikor kevés a vendég. És bizony rájöttem, hogy én szeretek így élni. Dolgozom néhány órát naponta, persze van olyan is, hogy nem dolgozom, de ezalatt az idõ alatt fõzõcskézem, sütögetek, ha már egyszer egy cheffel áldott meg a Jóisten.
Az olasz konyha segítségével tartom a versenysúlyom, még ha sok-sok süteményt is eszem. Ezt szeretném a magyar ismerõsökkel és ismeretlenekkel a receptes könyvem segítségével megismertetni.
Boldogan mondom magam félig háztartásbelinek, félig szakembernek. A házimunkákkal sincs semmi bajom. Az évek során rájöttem, hogy nem rossz dolog ez.
Mi, magyar lányok nem erre vagyunk beprogramozva, mert a kegyetlen magyar valóság azt sulykolta a fejünkbe, és hála a feminista mozgalomnak ezt akartuk mi magunk is, hogy bizony a nõ is menjen dolgozni, és ne elégedjen meg a gyerekek nevelésével, a háztartás vezetésével, hanem menjen, nyomjon le 8 óra munkát, aztán menjen haza, rakja rendbe a gyerekeket, fõzzön vacsorát, készítsen tízórait, reggelit, ebédet, mosson, fõzzön, és lássa el a házastársával szembeni kötelességeit is. Tehát ne panaszkodjon az ember lánya.
Én tutira nem haragudnék meg, ha megengedné nekem a párom, hogy ne járjak dolgozni. Ez a mostani megoldás egész tetszetõs, hisz megenged annyi szabadságot, hogy a házunk tája is ragyogjon, anélkül, hogy agyon stresszelném magam.
Nem tudnék egyedül megélni, sajnos egyelõre ez a valóság, de nem is ragaszkodom hozzá. Elvégre az együttélés egy férfival azt jelenti, hogy megosztozunk mindenen.
Ezt eleinte nehéz volt elfogadni, de már egészen belejöttem. Megismertem rengeteg csodálatos embert, a vendégeim fantasztikusak, és nekik köszönhetõen egy újonnan alakult amerikai futballcsapat masszõre is én vagyok. Remélem, a jövõben elég híressé és sikeressé válnak, hogy megalapozzák a szakmai jövõm és nekik szentelhessem idõm legjavát!
A magyar és az olasz nõk
Az ide vágyó magyar lányoknak azt javasolnám Olaszmammával ellentétben, hogy elégedjenek meg azzal, ha a párjuk el akarja õket tartani. Ha mindenáron hasznosak akarnak lenni házon kívül is, és nem akarják elbarikádozni magukat a külvilágtól, menjenek önkéntesnek valahová, és legyenek olyanok, amilyenek.
Nem véletlenül választanak magyar lányokat párnak a talján fiúk. Mert bennünk megvan az engedelmesség és a békés természet, otthonteremtõk és anyatípusok vagyunk. Ezzel szemben az olasz nõk nagyon emancipáltak, parancsolnak, dirigálnak, és nagy a szájuk. Ezt úgy általánosságban nem szeretik a fériak.
Nem rossz élet ez, amit nekünk talált ki a teremtõ. Persze muszáj újra képessé tennünk magunkat erre a szerepre. Azért is, mert a nevelés, és a körülmények belénk sulykolták, hogy bizony egy fizetés nem elég a megélhetéshez. Pedig elé lehet, ha lejjebb adjuk az igényeinket.
Tudom, hogy a divat országában élünk, és itt az olaszok még a kuka ürítéséhez is glédába vágják magukat. Az egyetlen szakma, ami sosem kerül válságba, az a fodrász. Az olasz nõk sosem mennek az utcára rendezetlen fejjel. Itt akár öt méteren belül találhatunk három fodrászüzletet, és mindben lesz vendég, akin éppen dolgoznak, és lesz olyan is, aki a sorára vár.
Ám lehet bárkinek bármilyen szépséges frizurája, ha alatta sokat nem lehet találni. Egy jó szív és egy ügyes, találékony agy mindennél jobban vonzza a férfiakat.
Nem rossz itt élni
Az olasz férfiakban még benne él a mamma kultúra. Az õ anyukájuk még az otthonnal törõdött, gyerekeket nevelt, többfogásos ebéddel várta haza a családot, és gondoskodott a házról és tájékáról, ez az õ vérükben is mélyen gyökeret hagyott és ezt várják el a feleségüktõl is.
Szerintem ez nem rossz szemlélet. Csak vissza kellene szokni erre a szerepre. Nem mondom, hogy egyszerû. Fõleg nem most, hogy mindenki szeme elõtt az egyetemi diploma képe lebeg. Márpedig ha valaki arra törekszik, hogy karriert csináljon, mert ha nem ezért, nem tudom, mi másért menne egyetemre, akkor nem tud beletörõdni egy otthoni életbe.
Márpedig egyre inkább bebizonyosodik, hogy hiába a diploma, ha nem tudunk álláshoz jutni. Ráadásul az olyan munkákat, mint takarítás, vasalás, vagy bármi ehhez hasonló, nem tartjuk fontosnak, pedig ezeket is meg kell csinálni valakinek.
Valami nagyon el lett rontva ebben a világban. Én visszatérnék abba az ideális világba, és ez itt néhány honfitársnõmnek megadatik. Éljenek a lehetõséggel! Megéri!"
Megjelent itt:



Folytats a blogon ... cheffeleseg.blogspot.com/2014/03/az-e...

sponsored links

Keres?s