Navigci
Fõoldal
Kategóriák
2014 Összes
2013 Összes
2012 Összes
2011 Összes
2010 Összes
Linkcsere Új blog ajánlásaLinkcsere
RSS
Az elõszó
sponsored links
Sosem hagyom ki az elõszó elolvasását. Két okból sem. Egyrészt azért, mert ha nem ad semmi többletet nekem a könyvhöz, nem ad semmi információt a történethez, nem tesz hozzá a világképemhez és nem ismertet meg az íróról érdekes tényekkel, akkor még mindig abbahagyhatom útközben. De túlontúl nagy bennem a várakozás, hogy az elõbb felsoroltak mégis megtörténnek.
A napokban rendeltem kíváncsiságból egy újabb Yann Martel kötetet. Nem regény, hanem négy novella vagy elbeszélés. És én szeretem a novellákat. Fõként olyanok tollából, akik egyszer már bizonyítottak nekem. Nos, ahogy a Pirõl szóló bejegyzésem bizonyítja, Yann Martel már bizonyított. Adtam neki esélyt tehát. Kinyitottam a könyvet (A helsinki Roccamatio család a tények tükrében címût) és elolvastam a fülszöveget (természetesen). Olyan ez egyébként, mint egy többfogásos étkezés. A fülszöveg az elõétel. Nem lakom jól vele, de bemelegíti, kíváncsivá és befogadóvá teszi a gyomromat. Nos, ez esetben pontosan ez történt. Ezen a ponton tehát nem csalódtam, olyannyira nem, hogy össze is szorult tõle az a bizonyos gyomor. Mert a 4 kis történet rövid leírása még ebben a pár sorban is olyan étvágygerjesztõ, hogy alig várom, hogy hazaérjek és nekikezdjek a fõételnek. Olyan témákat boncolgat, olyan különleges történeteket és mindezeket olyan aspektusból, amik engem rendkívül kíváncsivá tesznek. És arra késztetnek, hogy semmiképpen se hagyjam ki a szerzõ elõszavát, ami a fõétel analógiával élve egy bögrényi jó forró levesnek felel meg.
Valamiért az õ stílusa egyenes úton, akadálytalanul jut el hozzám. Ahogyan ír, amilyen a kifejezõkészsége az nekem - nagyon bénán, pélybarnásan fogalmazva - durván átjön. Úgy érzem, hogy az õ kaleidoszkóp-sokszínûségû látásmódja, ahogyan átvilágít egy konkrét témát, olyan, mintha az én szememen keresztül tenné ezt, sõt
mitöbb pont ugyanúgy nézne ki az én világomban. Mintha hozzám szólna, mintha csak és kizárólag nekem írná amit ír és ha író lennék, akkor pont ugyanígy fogalmaznék.(Ilyet eddig összesen két író váltott ki belõlem rajta kívül, igaz mindhárom író más mintázatúvá forgatta azt a bizonyos kaleidoszkópot. John Irving a Garp szerint a világgal, és Jennifer Lash, a Vérségi kötelék címû, hármas számú kedvencem írója, aki egyébként a Fiennes testvérek szülõanyja).
Azt bizonyítja be ugyanis számomra, hogy az életnek vannak olyan, méltatlanul figyelmen kívül hagyott, mások szeme elõl mélyen elrejtõzni képes apsektusai, amik hihetetlen érdekesek lehetnek, iszonyú aktuálisak is, mélyen megrendítõek és egyben tanulságosak annak ellenére, hogy nem érnek fel egy világkatasztrófával.
Ma - ahhoz, hogy kellõen el tudjunk csodálkozni a tévé elõtt - minimum több ezer embernek kell (szándékosan durván fogalmazok) elpusztulnia, vagy élõ adásban kell kiderülnie, hogy az univerzum mégsem végtelen, de még ebben a két esetben is viszonylagos nyugalommal hajtjuk álomra a fejünket. Mert mindez nem velünk történik, az életünk és a közvetlen környezetünk változatlan formában halad tovább elõre (vagy éppen stagnál, ezt mindenki döntse el maga). És ez az érdektelenség és felszínen vakarászás megõrjít. Mert az élet marhára nem errõl szól. Egy világkatasztrófában nem több ezer halott van, hanem több ezer individuum. Több ezer különálló lélek, és történet. És ha mesélhetnének még, akkor ugyanazt a történetet mind másképpen mesélnék el. Egy történet pont attól válik élõvé, sõt mi több átélhetõvé, hogy láttatni engedi azokat a bizonyos mélyen rejtõzõ apróságokat. Ettõl lesz gondolatébresztõ. Ettõl lesz mélységesen, szívszorítóan emberi.
Az elõszó is, nem árulok el nagy titkot, jól esett. Egy egyszerû leírása annak, hogy hogyan kezdett az írással foglalkozni. De megérteti velem, hogy miért érzem most mindazt amit érzek.
"...az elsõ kreatív próbálkozásom, egy egyfelvonásos színdarab, melyet három egész nap alatt hoztam össze. Egy fiatalemberrõl szólt, aki beleszeret egy ajtóba. Amikor egy barátja tudomást szerez róla, megsemmisíti az ajtót....Kétségtelenül rettenetes iromány volt, az éretlenség lemoshatatlan szégyenfoltját viselte magán. Én azonban úgy éreztem magam, mint akinek egy hegedû akad a kezébe, felveszi, és a húrra helyezi a vonót: talán rettenetes hangot csaltam ki belõle, de a hangszer ettõl még gyönyörû volt! Mélyen megérintett a folyamat: környezetet kreálni, alakokat kitalálni, szavakat adni a szájukba, körülvezetni õket a cselekményen, és így mutatni be, milyennek látom én az életet....Az igazság, az, hogy egyáltalán nem gondolkodtam, csak csináltam, eszeveszetten, akár Paganini (az õ tehetsége nélkül.)
A gyakorlás révén azonban egyre jobb lettem. Hébe-hóba megszólalt egy-egy gyönyörû hang is a kezem alatt. Egyre inkább meggyõzõdésem lett, hogy egy történet alapja az érzelmi alap. Ha a történet érzelmileg nem mûködik, akkor egyáltalán nem mûködik. Az érzelem milyensége nem fontos - lehet szerelem, irigység vagy apátia -, csak meggyõzõen legyen átadva, és a történet életre kel...Amikor ilyen érzelmi töltetû ötlet jutott eszembe, amikor az inspiráció szikrája felgyújtotta az elmémet, akár a máglyát, úgy eltöltötte lényemet, hogy ahhoz hasonlót sosem éreztem."
A fotó ezesetben nem az én kreálmányom. Még tavaly szerelmesedtem bele, és kellõen sokszínûnek, és részletgazdag eszköznek találtam arra, hogy alátámassza a mai irományomat :)