Mondjuk elég tojĂĄs-fĂźggĂľ gyerek voltam, imĂĄdtam a csorgatott kĂśményes levest is - szigorĂşan félig szenes kenyérkockĂĄkkal. A mĂĄsik nagyinĂĄl meg folyton cukorral kikevert tojĂĄssĂĄrgĂĄjĂĄval tĂśmtek, mondvĂĄn, hogy vékony vagyok.

Node, mindez mĂĄr a mĂşlté, csak annyi maradt, hogy a hĂťtĂľben mindig csĂźcsĂźl egy doboz tojĂĄs. Ez alap, e nélkĂźl a vilĂĄgvége fenyegetését sokkal komolyabban venném minden alkalommal. MostanĂĄban hĂĄla istennek feltalĂĄltĂĄk a fertĂľtlenĂ­tett tojĂĄst, Ă­gy az amĂşgy is tĂşlfejlett szalmonella-fĂłbiĂĄm sem burjĂĄnzik tovĂĄbb.

Így érkeztĂźnk el ahhoz a csodĂĄlatos keddi naphoz, mikor is az olvadĂł hĂł szĂźrke latyakkal ĂĄztatta el az egész vĂĄrost, a rosszkedvem mélységes mély bugyraiban dagonyĂĄztam. Éppen Két Cica carbonĂĄrĂĄjĂĄt csodĂĄltam és magamban csĂłvĂĄltam a fejem, "de hĂĄt ez az IldikĂł csak tudja, hogy ez bizony nem Carbonara." Mert én tudom. Természetesen jobban tudom, nem mintha olyan sokat jĂĄrtam volna OlaszfĂśldĂśn, de rengeteg gasztroblogot olvasok cserében.

Egészen pontosan 11:52 perckor dĂśbbentem rĂĄ a kĂśvetkezĂľkre: ...