Navigci
Fõoldal
Kategóriák
2014 Összes
2013 Összes
2012 Összes
2011 Összes
2010 Összes
Linkcsere Új blog ajánlásaLinkcsere
RSS
A nyár dícsérete
sponsored links
- Ilyenben költenek a nagy erdei fülesbaglyok - mondtam Bélának, aki azonnal megnyalta a szája szélét, mint mindig, ha valami érdekes vagy alig hihetõ dolgot hallott.
- Megnézhetem, ha gondolod - mondta Béla -, ámbár ebbe beleesik az esõ, hát nem bolond az a bagoly ilyen helyen költeni...
Megjegyzem, a fa talán egy méter átmérõjû és három;négy méter magas lehetett, és egyetlen ág sem volt rajta.
- Nyugodt lehetsz, ha én mondom - intettem fölényesen, abban a hitben, hogy a fa valóban megmászhatatlan. Csalódtam! Béla levetette a kabátját...
- Ne bolondozz! - féltettem ornitológiai nimbuszom, mert abban ugyan nem kételkedtem, hogy Béla - akár egy gorilla felmászik, de abban igenis kételkedtem, hogy az odúban egy-két belehullott falevélen és esetleg hangyákon kívül van valami. Tévedtem...
Béla barátom szuszogva, rettentõ erõlködéssel bár, de mászott felfelé, és én az üres odúért már éppen mentegetni akartam magam, amikor erõsen verejtékezõ barátom - lepislogva a mély odúba - ragyogó pofával megszólalt:
- Nyertél, Bõrharisnya!
- Ne viccelj, Béla! Nem szeretem...
- Nyertél, Bõrharisnya! Sajnos nem osztozkodhatunk ...
- Mért?
- Mert csak egy van benne, de egészen anyányi... Bemenjek érte?
- Hát... - vonogattam a vállam, mert a kisbaglyot ugyan szerettem volna, de féltettem barátom, hogy ha leereszkedik az odú fenekére, nem tud kijönni.
Béla erre megvakarta a feje búbját, de aztán eltûnt a vén fa belsejében.
Mi a ménkût csinálok, ha Béla nem tud kijönni ? - rémüldöztem magamban pár percig, de aztán két kapaszkodó kéz látszott az odú peremén... késõbb egy erõlködéstõl vörös, torzonborz fej...
Nem hozza - gondoltam, meglátva a két kapaszkodó, üres kezet. - Nem is bánom. Talán nem is tudtam volna felnevelni... és a bagoly olyan ritka és hasznos madár...
Béla mosolygott, amikor felhúzta magát az odú peremére, és a verejték folyt le az arcán, de - mosolygott.
- Itt van! - mutatott valami nagy gömbölyûségre, ami az inge alatt s a nadrágszíj felett lötyögött. - Itt van, de sietek le, mert nagyon karmolja a hasamat...
Kicsit késõbb már a vállamra állt... aztán tartottam a derekát, s végül csendesen leeresztettem a földre.
Béláról folyt a víz, és inge alól kihúzta a majdnem anyányi erdei fülesbaglyot.
- Béla! - kiáltottam. - Az enyém?
- Hát persze... én nem is tudnám felnevelni, meg aztán sajnálnám is az anyját...
Ezen egy kicsit elgondolkodtam, a kisbagoly pedig csak pislogott, és én is gondolkoztam, de csak rövid ideig, aztán: kabát le, ing le! - vezényeltem magamnak.
Az inget szétterítettem a földön, a kisbaglyot - amelyik nem is volt olyan kicsi - beleültettem az ing közepébe, és négy sarkát összefogva, olyan kényelmes bugyorban ült madaram, hogy egy száll tolla nem törhetett vagy borzolódhatott.
- Mit csinálsz vele? - kérdezte Béla.
- Felnevelem.
- Szép lesz! - vélekedett Béla, de én elgondolkodtam. Jó, jó, felnevelem. És aztán? Van ugyan egy régi kalickánk, ami nem nagy... és aztán? Aztán mit csinálok vele? Nézem?
Megtanítom valamire...
Fütyülni? kajánkodott az a belsõ Énem. Talán az a bukott valaki, aki sose tett mást, mint kritizált, és ostoba kérdéseket adott fel, amire õ sem tudott volna válaszolni...
Megszelídül, és szabadon eresztem a lakásban.
Húgaid nagyon örülnek majd neki... és anyád is! Az asztalon és székeken... a díványon és ?jó atyád" íróasztalán is otthagyja jókora névjegyeit ...
Nagymama Pesten van... kieresztem a kisszobában is...
És nézegetitek egymást?
Béla csak lépegetett mellettem szótlanul, és én jobban szerettem, ha Béla kérdez, és nem az a Valaki, aki bennem van, de nem én vagyok, és egyebet sem tud, csak gáncsolni, kellemetlenségeket jósolni, kéjjel ijesztgetni, s ha megijedtem, vagy röhögött rajtam, vagy egyszerûen nagyszájú, gyáva kutyának nevezett.
Barátaimtól nem akartam megkérdezni, hogy nekik van-e ilyen valakijük, mert talán kinevettek volna, talán nem értettek volna meg, vagy talán letagadták volna.
Ballagtunk tehát szótlanul. A bagoly ült a bugyorban mozdulatlanul, és én legszívesebben visszafordultam volna vele, és visszaeresztettem volna az anyjához. De nem tehettem meg Béla miatt, de magam miatt sem, mert ez a szándékom erõtlen volt, és felötlött bennem az a kérdés is: nem
küldhetném-e fel az Állatkertnek?
Ott talán nem lesz rab? - kotyogott megint bele az Illetõ; ezután már csak annak fogom nevezni, mert eddig is volt ugyan, de mint egy másvalakirõl, csak most vettem véglegesen tudomást. Másvalakirõl vagy talán egy másik Magamról? Ez írás közben úgyis kiderül. Csak az a furcsa, hogy néha
napokig, sõt egy-két hétig is hallgat, én már meg is feledkezem róla, amikor megint csak felbukkan tolakodóan, sõt parancsolni vágyón. És néha parancsol is!
Nem beszéltünk az úton, így elég unalmas volt hazafelé. Ebben az idõben még nem volt gyümölcs a fákon, a szõlõ is alig virágzott el, tehát ilyen vágyak sem izgattak bennünket; engem egyre a bagoly jövendõ sorsa foglalkoztatott, míg Béla szótlanul poroszkált mellettem, mintha megérezte volna a bagollyal vajúdó gondolataimat.
Házunk elõtt elbúcsúztunk.
- Ma már nem jövök át - mondta Béla -, fát vágok a mamának.
Én pedig lehetõleg csendesen mentem be kis szobámba. Apám nem volt még otthon, a lányok a konyhában zajongtak, mert a nagy konyhaasztalon szétrakták a babaruhákat, és édesanyát nem zavarták, aki a hálóban horgolt vagy kötött.
A kisbaglyot azután betettem alul az éjjeliszekrénybe, én pedig felszaladtam a padlásra, ahol volt egy üres kalicka. A kalickát elõdünk hagyta a padláson, mert erõsen rozoga volt már, de elég nagy a bagoly számára. A kisbagoly minden ellenkezés nélkül ment a kalicka legtávolabbi sarkába, és lehunyta szemét.
Úgy gondoltam, ma már nem adok neki enni, és holnap, ha éhes lesz, jobban, hamarabb hozzányúl a nyers húshoz, amit majd hozok neki.
Az anyja félig megemésztett eledellel a begyébõl táplálja - szólalt meg bennem az Illetõ -, nem tudja ez még a nyers húst megemészteni. De nem is nyúl érte... inkább éhen pusztul... Ezt tudhattad volna, mielõtt hazahoztad... Talán tudtad is... akkor meg minek hoztad haza?
Az Illetõnek nem akartam sem göllei, sem kaposvári gorombaságot mondani, mert - furcsa, de így van - az Illetõ sem ment egy kis gorombaságért a szomszédba, és ezen a téren tudott mindent, amit én tudtam, akár a göllei, akár a kaposi tájszólások szótáráról volt szó...
Ezenkívül úgy éreztem, ezt becsületesen beismerem, hogy az Illetõnek - nevezzük õt jobbik vagy rosszabb Énemnek - mindig legalább annyira igaza volt, mint nekem. Néha nem is haragudtam rá, mert azt mondta ki, amit én gondoltam; néha azonban meg tudtam volna ölni, ilyenkor arra gondoltam: nem lenne ez öngyilkosság? Zavaros állapot volt ez nagyon, bár néha egészen jól elbeszélgettünk egymással.
Mivel azonban az ablakot túl világosnak gondoltam, a kalickát kissé letakartam, amiért késõbb az Illetõ meg is dicsért, mert beleskelve örömmel láttam, hogy a szép madár elaludt.
Apám késõ este jött haza, és úgy éreztem, okosabb, ha elmondom a kisbagoly történetét, azzal a változtatással persze, hogy a bagoly valószínûleg kiesett a fészekbõl, és úgyis elpusztult volna...
- Volt ott a közelben nagyobb odú vagy olyan öreg fa, aminek széles elágazása közt elfért volna egy fészek? - kérdezte apám.
- Nem volt, de volt egy nagyon öreg facsonk, ami belül üres lehetett.
- Akkor ott van a fészek, ámbár a bagolynak nincs olyan fészke, mint, mondjuk, a cinkének, rigónak vagy vércsének van, ezért költ a templom padláson, toronyban, sziklaüregben vagy vastag fa odvában, ahol tulajdonképpen nincs is fészek. Pár vékony, száraz gally, kevés toll össze vissza, kistányér nagyságban. Oda tojik, és a fiókákat - a nagyobb baglyoknál egy vagy kettõ legtöbbször - ott is költi ki. Kár volt a baglyot hazahozni, mert itt csak kínlódik és elpusztul - tette még hozzá -, ezt tudhattad volna. Legokosabb, ha visszaviszed, és otthagyod a földön, a fészek körül. Az anyja majd hazaviszi.
- Megpróbálnám felnevelni... hiszen elég nagy már...
- Mutasd!
Bementünk hát a kisszobába, s a kalickáról levettem a takarót.
- Erdei fülesbagoly. Szép és töretlen a tolla is... De felnevelni? Alig hiszem...
- Gusztiéknál kapnék húst. (Guszti is barátom volt, és apjának nagy hentesüzlete.)
- Nem elég. Csont és toll is kell neki az emésztéshez... Hát... - És apám
intett, mint aki nem akarja kedvem rontani, de más dolga is van, mint az én bagolyügyem. Azzal otthagyott.
Én pedig tele voltam jó szándékkal, kétkedéssel, az öreg bagoly fájdalmas, nagy hiányérzetével, hogy hova lett a fia, és akkor este nagyon keservesen aludtam el. S amikor végre elaludtam, tele voltam reménnyel, hogy a kisbaglyot mégis felnevelem, és tele voltam kétkedéssel, hogy nem tudom felnevelni, és ott pusztul el szemem láttára abban a ronda rozsdás kalickában.
Az ablakot nyitva hagytam, a lámpát eloltottam. (Akkor még nem volt villany a házunkban.) És álmodtam összevissza mindenrõl, csak éppen a kisbagolyról nem.
Késõbb - nem tudom én, hány óra lehetett - mintha gyermeksírásra ébredtem volna fel. Hideg borzongás futkosott a hátamon és a hónom alatt, mert az a nyöszörgés szólt tovább, megszakítva és újrakezdve, mert - végre megértettem - a kisbagoly sírt, hívogató, segélykérõ, halk nyöszörgéssel a
nyitott ablakban, abban a rozsdás kalickában.
Nem! - kiáltott bennem a bocsánatkérés, a Jó és a Szeretet. - Nem! A kisbagolynak nem szabad meghalni! Mennyi idõ lehet? Meggyújtottam a gyertyát.
Az óra négy órát mutatott, és túl az ablakon, a keleti égen mintha megrebbent volna már a virradat.
És öltözködtem kapkodva, és elszakadt a cipõfûzõm, és káromkodtam, mint az öregbéres Göllében. Aztán szégyelltem magam, mintha most ezt azonnal, de rögtön meg kellene gyónni, mert ha nem, hát a kisbaglyot nem tudom visszaadni az anyjának.
Az utcák vályújában még sötét volt, de fent a felhõk mintha lassan mozogtak volna észak felé. A katonakórház parkjában csekcsekelt egy feketerigó, valahol egy vonat jött vagy ment, ezt nem lehetett pontosan tudni, de a sorompó már nyitva volt, és a Béla király utcából hamarosan befordultam a szõlõk közé, amely útba, amely a Szentpáli-erdõbe vezetett. Itt újra majdnem teljesen sötét volt még, és amennyire láthattam, az ég ismét teljesen beborult. Nem tudom, mennyi idõ lehetett, amikor az erdõ alá értem, de a szemerkélõ esõ elállt, s itt már lassítottam eszeveszett rohanásomat, mert az a csonka, öreg fa nem volt ugyan messze az erdõ szélétõl, de jóval beljebb, a szétszórt nagy bokrok között, a dombhajlásban.
Aztán odaértem.
Itt már csendesen jártam a gyalogúton, ami ázott is volt egy kicsit, és az öreg, csonka fától tíz-tizenöt lépésre, egy másik nagy fa tövében kieresztettem a kisbaglyot.
Elõször nem akart kimenni. Rám nézett, és nem a nyitott ajtóra.
- Eredj ki, szamár! - mérgelõdtem, és megbillentettem a kalickát, hogy arra dõljön, amerre az ajtó van. - Na látod! - örültem, mert kis rabom kibújt az ajtón, egy másik nagy fa tövének vetette hátát, fújt, és nagyon ellenségesen nézett rám. - Jó, jó - mondtam -, igazad van, ha haragszol, de ha a mamád eljön érted, talán én boldogabb leszek, mint te.
És a kisbaglyot otthagyva, majdnem szaladtam tíz lépést, ahol már sûrû bokrok voltak, ahonnét elbújva talán láthatom az eseményeket, ha ugyan egyáltalán lesznek események...
Beülve a sûrû bokrok közé, jól odaláttam kis rabomra, akit szabaddá tettem, bár - hátát nekivetve a vén fának - olyan csodálatosan bele süllyedt a vén tölgy rücskös oldalába, hogy újra és újra meg kellett keresnem. De eltûntem én is a bokrok között, hogy engem is nagyon kellett volna keresni. ,
Szent Hubert! - fohászkodtam. - Vadászok és vadak védõszentje, kérlek, igazítsd el ennek a kis szamárnak a dolgát, igazítsd el ennek a nagy szamárnak is a dolgát, hogy mind a ketten megnyugodjunk, nem is beszélve az anyáról, aki a fene tudja, hol kujtorog az erdõben, vagy már
alszik abban a mély odúban, ahonnét Béla, illetve Kondoray Béla I. osztályú gyorsvonati fõmozdonyvezetõ fia az én ostoba és becstelen tanácsomra elrabolt...
Egyelõre azonban nem történt semmi.
A kisbagoly fája talán tíz lépésre lehetett attól a csonktól, amelynek odvában szegény kis rabom született, de ha az anya nem jön. egyedül még vissza sem tudom tenni a fészekbe.
Közben megint megeredt az esõ, ez engem elkeserített. Persze nem magamért, bár nekem sem volt melegem, hanem ha a kisbagoly elázik, esetleg nem kell az anyjának, vagy agyon is hûtheti magát.
Az esõ azonban - hála isten!, sóhajtottam - elállt, de jött az erdõõr, mégpedig kutyával. Most már aztán nem is tudtam, melyik szenthez folyamodjak védelemért, részint a magam, részint pedig kisbaglyom számára. Ha a kutya szimatot kap a kisbagolytól: vége van; és ha szimatot kap tõlem, és felfedez,
hajnalok hajnalán a bokrok között bujkálva, én kapok - nem ugyan szimatot, de egy-két olyan nyaklevest, hogy...
De Szent Hubert résen volt, mert tudta, hogy nem járok tilosban.
Az öreg erdõõr éppen csak nem horkolt menet közben - bár a pipa füstölgött a szájában -és a vén vizsla nagy fülei olyan bánatosan lógtak, mintha két barna rongydarab lógott volna pofája két oldalán.
És mentek, mendegéltek, mint a mesében Jancsi és Juliska, és szépen eltûntek balról a fák között és túl a kis dombhajláson. Közben valami furcsa hangot is hallottam, amirõl nem tudtam, micsoda, de annyira el voltam foglalva az erdõõr és a kutya távozásával, hogy csak most figyeltem fel rá, amikor ismét visszafordultam a kisbagoly felé - ami nem is volt olyan kicsi, hiszen majdnem galamb nagyságú volt, de úgy összeolvadt a vén fa sötétbarna kérgével s a sok lehullott falevéllel, hogy alig lehetett megtalálni, sõt - egyáltalán nem lehetett megtalálni! Elment volna? És ha elment, hova mehetett, hiszen a mozgására csak odanéztem volna...
S ekkor újra az a furcsa hang, s ekkor megláttam a kisbaglyot, amint a vastag avarban totyogott pár lépést a csonka, vastag fa felé, de aztán megállt, és megint megszólalt azon a különös sziszergõ hangon, amivel a ragadozó madarak kisfiai - majdnem egyformán - enni kérnek.
Nem is baj - gondoltam -, ha az a csavargó anyád ott van valahol a környéken, csak meghallja... és esetleg, ha van szíve, csak segít rajtad valahogy...
És ekkor megdobbant a szívem boldog, nagy dobbanással, mert újra hallatszott az az elõbbi hang, ami nem a kisbagoly hangja volt, és én végre felemeltem a fejem, s a letört, nagy fa odvának szélére néztem, ahol...
igen... ott ült az öreg bagoly, és totyogó kisfiát szólongatta; az visszasiránkozott, s ekkor világosodott meg, hogy az öreg bagoly jól lát engem, s csak azt várja, hogy menjek a fenébe, és a többi már az õ dolga.
így volt.
A sûrû bokrok közt felmásztam a domb felé - alig maradt rajtam nadrág, de végül mégiscsak kiértem -, s amikor visszafordultam, az öreg bagoly már nem ült a csonk szélén, hanem a fiát etette a földön,- mert egy kis szünet után megint hallottam a kisbagoly rimánkodását, majd anyja valami furcsa válaszát.
Közben reggelre derült az ég és az erdõ. A felhõk elvékonyodtak, szétszóródtak, a nap ködös ágya egyetlen ragyogás lett, és csupa madárfütty lett az erdõ visszhangos mélysége.
És tele lett fénnyel és ragyogással és valami puha jóval a szívem, de nem csordult ki, mert vittem magammal hazafelé. Otthon már reggelinél ült a család, és apám úgy nézett rám, amitõl máskor megijedtem volna.
- És te?
- Visszavittem a kisbaglyot az anyjának. Úgy éreztem, hogy minél elõbb vissza kell vinnem...
Apám arca megenyhült, de nézett, hogy folytassam.
És én elmondtam egészen részletesen, és befejeztem azzal, hogy úgy hagytam ott, hogy az anyja éppen etette. Hogy aztán tovább mit csinál vele, nem tudom.
- Nem hinném, hogy felviszi az odúba - magyarázta apám szeretettel, szinte vidáman. - Ha megetette, elcsalja valami nagyobb bokorhoz, amelynek ágai közel vannak a földhöz, és elõtte ugrálva megmutatja,
hogy kell egy-egy ággal mindig följebb ugrani. És a fióka követi, amíg csak teljes biztonságban nem érzi magát olyan vastag ágon, amin kényelmesen le is ülhet, tehát nem fárad el... Az anya aztán ott eteti még egy két napig, s akkor már repülni fog. Esetlenül persze, de a földre nem száll, és sûrûn megpihen. És egy hét múlva már a vadászattal is meg
próbálkozik, de az anyja ez idõ alatt is eteti. Aztán lassan elszakadnak
a szálak, s a fióka másfél hónap múlva már saját számára vadászik, persze lehetõleg nem a szülõk vadászterületén.
Csend volt az asztal felett, amikor apám felkelt.
- Kísérj ki - mondta, s én mentem vele a kapuig, ahol megállt, elõ vette pénztárcáját, és egy ötkoronást nyomott a markomba. - Ezt az öreg bagoly küldi, s arra költöd, amire akarod.
Ezt a jelenetet sokáig õrizgettem gondolataim között, amíg csak emlékké
nem lett, hogy éljen, amíg én élek.
(Fekete István: Ballagó idõ, részlet)
Ma kitakarítottam a kis teraszunkat. Ez örömet ad, jó ránézni. Felcipeltem az Ozora nevû rózsámat is a lépcsõ mellõl, mert idén valahogy nem szereti a lenti helyét. Pedig tavaly tele volt virággal, esõvizet, tápot is kap. Idén is jól indult, de azután csak elszáradtak a virágai, még mielõtt kinyíltak volna. Talán fent jobb helye lesz, kevesebb a tûzõ napfény. Én sem szeretem a nyári hõséget, nehezen bírom. Mintha a fejemen keresztül lecsapolnák összes energiámat, és csak nyamvadt mása vagyok ilyenkor magamnak. De szeretem a színes gyümölcsöket, a fanyar meggyet, ribizkét, az egrest, a málnát, az édes barackot, nem is szólva a dinnyérõl...
És nagyon szeretem a kovászos uborkát is. Semmi nem hûsít úgy, mint annak a leve. Szóval vannak jó dolgok a nyárban. De azért ne fõzzetek most! Inkább - ha tehetitek - olvassatok a fák hûs árnyában. A bográcsolás még ráér, az aszalótálcákat is elég lesz késõbb elõkészíteni, és a friss, kistökkel készült lecsó is kivárja a sorát. Elhozza a nyár azt is...