Navigci
Fõoldal
Kategóriák
2014 Összes
2013 Összes
2012 Összes
2011 Összes
2010 Összes
Linkcsere Új blog ajánlásaLinkcsere
RSS
A majdnem süldõ
sponsored links
"A Vadászat: vadûzés és erdõzúgás. De több erdõzúgás!"
Széchenyi Zsigmond
Jöjjön az elsõ les sztorim. Mindenkit megnyugtatok, nem fociról lesz szó. Tegnap vadászni voltam. Az elsõ igazin, nem más mellett, nem más fegyverével, Fecóval, de mégis nélküle, valamelyest ismerõs területen, de mégis másképp és valljuk be tisztességesen berezelve.
Egy gyakorlott jágernek már nem akkora dolog, de egy szárnyait próbálgató sihedernek szinte minden egyes kiülés felér egy igazi ünneppel és egy szívinfarktussal. És mit keres egy ilyen írás egy gasztroblogon? El kell oszlatnom a rózsaszín ködöt. A vadhús nem a hûtõpultban terem és nem vákuumcsomagolásban kerül a konyhára, hanem fülledt napnyugtákat, zimankós hajnalokat lesen töltõ vadászok lövése által zsigerelve, hûtõházban tárolva, feldolgozás után.
Némi elõtörténettel kell kezdenem. Otthon (Hódmezõvásárhelyen) megvan a jól bejáratott vadászboltom egy kedves barátunk ajánlása alapján. Ha valami nincs, akkor beszerzik, óriási árukészlettel rendelkeznek, ha kérdésem van megválaszolják akár telefonon is. Egy kedves házaspár irányítja az üzletet, ahol a hölgy is hihetetlenül profi és mindent elmagyaráz mint nõ a nõnek és a lényeg mint vadász a vadásznak.
Itt Pesten már egy kicsit problémásabb akár egy doboz lõszert is beszerezni. Sokadik vadászboltot hívtam fel egy teljesen átlagos kaliberû minõségi lõszer miatt. Volt itthon belõle, de biztonsági tartalékot szerettem volna. Nem terveztem vérengzést, mint anno országunk honatyája golyószóróval a vadaskertben, de szerettem volna biztosra menni. Rengeteg ígéretet kaptam, volt olyan hely, ahol nekem is elszakadt a cérna és egyszerûen közöltem, hogy nem vevõkompatibilis a kommunikációjuk és egyébként is azt éreztem, hogy rohadjon meg a nõ, ha vadászni akar. Végül az egyik bolt visszajelzett, hogy mégis van lõszer. Ágika kocsiba pattant és elszáguldozott az igen nõies outfitjében a vadászboltba. Magas sarkú szandál, ahogy egy nõnek kell, táska, napszemcsi... Majd egy nagy reccs. A vadászbolt elõtt csupán néhány méterrel feladta a szandálom a küzdelmet, de még néhány szál éppen tartotta. Azt hittem megnyílik a föld alattam. A fejemben valami ilyesmi kavargott:Maximum mezítláb megyek be és akkor mi van. Így is ufóként fognak rám nézni. Megy a többi után...
Valljuk be egy ilyen tesztoszteronbarlangba nõként beszabadulni azért igen kemény dolog, ha nincs melletted egy hím, de ne aggódjatok bírom én a gyûrõdést. Nagy hõsiesen kipipáltam ez elsõ lépést, fizettem, egy doboz lõszer a ridikülbe pottyantottam és még a lábbelim sem szakadt teljesen szét.
Majd született feleségként szombaton kotyvasztottam, ráncba szedtem a lakást, két suvickolás között pedig tisztára húztam a fegyveremet (magyarul kipucoltam a csövet csak a biztonság kedvéért :-)). Két nappal a vadászat elõtt kimentem a lõtérre. Persze a huhogóktól megkaptam ismét, hogy egy 30-06-os lehet, hogy meredek egy nõnemû egyednek. Már egy picit gyakorlottabb vagyok ezen a téren és diszkréten jeleztem, hogy nekem jó. Szerintem pár év múlva az ilyen embereknek csak annyit mondok, hogy csókolom, ott lehet várakozni, én lelövöm, amit akarok és menjen mindenki a maga dolgára. Azt pedig külön szeretem, hogy Fecónak kezdenek magyarázni mindig, habár a fegyvertartásimból mindig az én adataimat viszik fel a könyvbe. Majd amikor a lõállásba beülök az asztalhoz és egyre gyakorlottabban tárazok és pontosan lövök, aztán már megtisztelnek engem is a szakmai tanácsokkal. Pedig én olyan nagy örömmel veszem az építõ jellegû ötleteket. Ezt pedig véresen komolyan mondom.
Eljött a hétfõ. Egész nap nem találtam a helyem. Enni normálisan nem ettem, ötvenhat ruhát kikészítettem, kész puttonyt pakoltam össze, majd ki és újra össze és százegyszer megnéztem a fegyvert. Felöltöztem szépen ingbe ahogyan kell, kalap, mellény. Aztán rájöttem, hogy ha nem szeretnék egy komplett fogyasztó-izzasztó kúrát az elkövetkezendõ 5-6 órában, akkor valami rövid ujjú szerelésre kell váltanom. Hála az égnek Fecó ruhatárában volt néhány vadászboltban vásárolt darab, így lecsaptam az egyikre és szinte az ajtóból visszalépve, indulást elõtt újra átöltöztem. Nem tehetek róla, nõbõl vagyok!
Elérkezett a délután és végre elindultunk Cserhátsurány felé. Már találkozhattatok a falucska nevével a blogon, hisz itt található az egyik kedvenc horgásztavam, a Vadkan tó. Kaptam egy megtisztelõ segítséget és lehetõséget, hogy itt vadászhassak. Tényleg nagyon hálás vagyok érte, hogy egy ilyen páratlan környezetben tehetem meg az elsõ vadászlépéseket.
Mivel a tó a vadaskert területén található így horgászat közben mindig izgalommal töltött el egy-egy fegyverdörrenés, egy-egy felénk kóborló vaddisznó. Szinte nyitás óta horgászunk itt. Sok szép és érdekes kalandunk volt. Útközben sok-sok mindenrõl beszélgettünk Fecóval. Például arról, hogy 10 év alatt építettük föl szinte a semmibõl mindazt akik/amik most vagyunk, a lehetõségeinket, az életünket. Sokszor konokságból, sokszor büszkeségbõl nem kértünk segítséget a családjainktól, pedig lett volna rá lehetõség. Megoldottuk magunk. Visszagondolva nem volt ez mindig egyszerû. Adódott úgy, hogy heti néhány ezer Forintból vásároltunk be egy hétre és alkottunk abból valami finomat, de ezek tekintetében még édesebb volt ez a gyümölcs, ez a derûs júniusi nap, amikor vadászni indultunk.
Aztán történt valami. Szerintem az égiek a helyes irányba terelték a gondolataimat és egy bámulatos muflon kost pillantottunk meg, ami csupán 10 méterre tõlünk legelészett. Nem, ez a nemes vad nem került puskavégre, sõt egy ilyen szépség még csak az álmaimban szerepel, de majd beérik ez is.
Kicsit átalakult a vadásztatás irányítása, de valóban nagyon kedvesen fogadtak, úgy mint kezdõ vadásztársat. Itt már a nõi mivoltom nem számított és ez roppant jól esett. Megtörtént a bemutatkozás, reménykedtem, hogy hátha lesz ismerõs a jelen lévõ vadászok között. Ez egy ilyen helyzetben igen nagy mentális segítség tud lenni. Két kedves vadászismerõsöm van, akik tanácsát örömmel fogadom, tapasztalatukat, tudásukat elismerem és nagyra tartom. De szándékosan nem mertem elmondani egyiknek sem a vadászatom hírét. Tudom bolondság, de ilyenek voltak bennem, hogy mi van ha valami balul sül el, mi van ha béna vagyok hisz kezdõ vagyok és egyéb bugyuta kényszerképzetek.
Viszont a csiripelõ madarak segítségével mindketten megtudták. Ilyen az én szerencsém! :-) De igazán jól estek a biztatások!
Elõkerült a beírókönyv, egyeztettük az utolsókat és a les méretébõl adódóan Fecóval külön váltunk. Kutya rossz érzés volt, de valahogy nálunk mindig így van. Az elsõ tévéfelvételen sem tudott ott lenni Fecó, mégis túléltem. Azért ez számomra a komfortzóna kõkemény elhagyása, de manapság egyre többször szeretem az ilyen helyzeteket, mert mindig valami pluszt adnak számomra.
Tehát drága férjemmel elváltak útjaink egy idõre, én pedig Dani bácsi óvó és segítõ kíséretében elindultam a Kegyetlennek nevezett helyre. Érdekes történetek kerekedhetnek ki abból, hogy egy-egy vadászhely mirõl kapta a nevét. Ezt most sajnos nem tudtam meg, de legközelebb biztosan rákérdezek. Megérkeztünk és a szórón szinte tálcán kínálva ott lakmározott négy süldõ és egy koca a malacokkal. Lesre még nem mentünk fel, én pedig nem táraztam be, kézbõl támaszték nélkül még nem lõttem, tehát a lövés elnapolása mellett döntöttem. Igaz túl sok választásom nem is volt. Vegyes érzések kavarogtak bennem. Lõttem volna, de mégsem. Pont a várakozás örömét, az erdõzúgás hallgatását a megnyugvást hagytam volna ki. Nagyon haragszok azokra, akik éppen csak befutnak valahova, lõnek, majd éppen egy gyors kézifékes fordulással terítéket sem készítve továbbállnak. Ez nem vadászat. Tudtam, hogy ezt nem akarom.
Nem vagyok profi, de számomra a vadászatnak külön megvan a rituáléja. Felöltözik az ember szép ruhába, elõveszi a nem minden nap látott fegyverét, rákészül lélekben, élvezi az erdõt, a pillanatot, a madarak csicsergését és a lövés csak egy plusz lesz, ha lesz. De közben tanul, figyel, beszél éppen az õt kísérõ tapasztalt vadásszal a vendég. Nekem most nagy szerencsém volt a kísérõmmel. Dani bácsi mögött 37 éves szakmai múlt húzódik és igazán körültekintõen, minden kérdésemre válaszolva kellemes órákat töltöttünk a lesen. Hol halkan beszélgettünk, hol pedig csak hallgattuk az erdõ zenekarát a lesen ülve. Nem kell vadásznotok ahhoz, hogy élvezzétek a természet ajándékát. Üljetek ki egy lesre és csak hallgatózzatok. 4 óra után úgy éreztem, mintha egy törlés gombot nyomtak volna a fejemben és hihetetlenül nyugodtan, jól érezve magamat másztam le a helyünkrõl. Sok-sok mindent átgondolhat ilyenkor az ember, maga lehet, rendet rakhat odabent.
Vizslattuk a szórót, ahol egy muflon juh a bárányával jelent meg, majd egy róka, de több süldõ sajnos nem. Pedig utólag megtudtam, hogy egy igazán forgalmas helyre sikerült leülnöm. De a mai napon valahogy inkább a többi lesen ülõ felé vették az irányt és én kimaradtam. Kérdeztem vadásztörténetekrõl, emlékeirõl Dani bácsit és a mai világban furcsa volt azt az õszinteséget és önzetlenséget hallani. Azt monda a kísérõm, hogy manapság már szereti átadni a tudását akár a vadászatért rajongó unokájának, akár a vendégvadászoknak. Neki minden vadásztatás egy kicsit olyan, mintha az õ élménye, az õ öröme is lenne. Szereti látni a boldogságot, az átélt sikereket a pillanatot egy-egy vadász arcán.
Nem mondom, hogy nem merült föl bennem a vadászat végén, hogy mi lett volna, ha szórón lakmározó süldõk láttán leterít a vadászláz és azonnal belehúzok az elsütõbillentyûbe, de egyáltalán nem bántam, hogy nem ezt tettem. Tanultam és tapasztaltam, egy új embert ismerhettem meg, igazán jól éreztem magam és egyáltalán nem voltam csalódott, hisz bármikor visszamehetek és vissza is fogok, ahogyan megbeszéltük. A süldõknek pedig nõvérem tanácsára meghívót fogok küldeni a következõ vadászatra! :-)