A kibolult zöldségleves
sponsored links
Nem tudom, hogyan mûködik ez, de a "másik" otthonomban szinte minden lábas megsínyli, hogyha a közelben vagyok. Ez egy nagymamáról maradt háztartás, amiben magas minõségû csoda dolgok, és rozsdás reszelõk egyaránt megtalálhatóak. Ami nincs, arról is kiderül egy idõ után, hogy mégis van a házban, csak jól elrejtették. :) Az elsõ alkalmak egyikén hajdinát pirítottam dupla fenekû edényben, majd ráöntöttem hirtelen a kétszeres mennyiségû vizet, ahogy szoktam otthon. Egyszerûen levált az alja, én meg álltam ott, mint bálám szamara, hogy ilyen is van. Az "Örökös" csak csóválta a fejét, hogy úgy egyébként két embernek két óra kellett volna legalább, ha ezt szét akarja verni.
A múltkoriban elfeledkeztem arról, hogy mûanyag a fazék füle... ferdén raktam rá a lábast a nagy lángra, mert a vashoz igazítottam, és nem az égõfejhez. (Amikor rutinból dolgozik az ember nem a szokásos helyen.) Bementem a nappaliba, és boldogan bogarásztam az új párolóedény leírását. Egy idõ után, mikor szúrós szag terjengett a levegõben, már ugorhattam, az fazék egyik füle feketéllett. Azért meg lehetett menteni jó kis súrolószerrel, de a mostani hétvégét nem bírta ki. (Felesküdtem az edények ellen!)
Ebéd után felkaptam a fazekat a levesmaradékkal, körbementem az asztalon. Jólesõen hallgattam az elégedett közlést: Finom ez a leves. A következõ pillanatban az edény a földön, a mindenütt répa, és zöldségdarabok, a füle meg a kezemben. De nem ám az égett füle, hanem a másik, csak hogy csavarjunk a történeten.
Elõször röhögtem, azután sírtam kínomban. Azért az nagyon jól esett, hogy egy csöpp szemrehányás nem volt, hogy mit ...