Navigci
Fõoldal
Kategóriák
2014 Összes
2013 Összes
2012 Összes
2011 Összes
2010 Összes
Linkcsere Új blog ajánlásaLinkcsere
RSS
Õszi napok kint és bent
sponsored links
célon-túl futok.Tudok élni nélküle,
de nem szeretek.
(Fodor Ákos: A Gyõzelem)
Kérdeztetek Apuról, hát írok egy kicsit róla is:
Végre itt az igazi õsz, reggel csípõs, délután napos, melengetõ, jólesik odakinn. Persze minden számítógépes munka a lakáshoz kötött, de Apu miatt is kell szünetet tartani benne.
Bár régebben hajnalok hajnalán kelt, neki most 9-kor indul a nap, addigra mi már reggeliztünk, az õ reggelije is elkészült, párom már dolgozik, én meg az elsõ angolórán túl vagyok.
Reggel egészen jókedvû, fõleg ha süt a nap. Az ágya közel van a nagyablakhoz, így láthatja, milyen idõ várja odakint. Már amennyire lát. Sajnos az egyik szemére nem. Ez is a szélütés hozománya.
A reggeli készülõdés a legjobb részidõk mellett is több, mint fél óra - mosakodunk, öltözködünk - most már egyre melegebben.
A reggelihez odakint a kertben keresünk egy napos helyett, a kerekesszékben ülve bal kézzel eleszegeti a kisasztalon mellétett, apróra vágott gyümölcsöket.
Míg eszik, ki tudom szellõztetni a szobáját, rendbeteszem az ágyat, meglocsolom a növényeit. Jöhet a napozóágy. Ennek is egyre nehezebb napos helyet találni, az árnyékok ilyenkor már hosszúra nyúlnak. De legalább még kint lehet lenni. Reggeli után ugyanis ez a program: nézelõdés a napozóágyból. Néha egy-egy házbéli szomszéd feltûnik, és jó reggelt kíván. Õ persze nem tud válaszolni, mégis szereti, ha mozognak körülötte, beszélnek hozzá. Ez bizony munkanapokon ritkán adatik meg: mindenki megy a dolga után. Én is. Jönnek a délelõtti órák, néha azért ki tudunk menni együtt még az ebéd elõtt. Ilyenkor vissza a kerekesszékbe, fel az övtáskát, túracipõt, s jöhetnek a budafoki lejtõk-emelkedõk. Megyünk együtt kisboltba, gyógyszertárba, postára. Vasárnap meg borotválkozás és templom a program - inkább délelõtt, amikor még kevésbé fáradt.
A legtöbb mozdulatot, emelést megtanultam egyedül végezni. Párom szívesen segít, de én akartam így, hogy legalább egyikünk szabad legyen, ha intézni kell valamit. Imi most amúgy is korán reggel jár el dolgozni, én a magam munkáját jobban tudom Apu napirendjéhez igazítani.Pontban délben ebéd - ez fontos. Bár a betûk világa sajnos már ismeretlen, a számokat és az órát jól felismeri, így minden megszokott idõpont betartása lényeges. Ilyen szempontból a mindennapi élet realitása távol áll már tõle. Az ebéd alatt a déli krónika szól, majd - ha lehet - vissza a kertbe.
Amíg óráim vannak, nem maradhat a kerekesszékben, mert a féloldali bénulás miatt ülve fél-egyórán túl már erõs fájdalmai vannak. Inkább fekszik. Így viszont kipihentebb azokra az idõszakokra, amikor tudok egy kicsit vele lenni. Ilyenkor megint beülünk a székbe, jöhet egy pohár sör, délutáni rágcsálnivaló, én meg olvasok neki. Vagy elnézi, amíg teregetek. Nem túl változatos program, persze. Este fél hétkor tévéhíradó - vacsorával összekötve az ágyban. Elõtte persze megint mosdás, öltözködés. Párom csinált neki egy praktikus kisasztalt, ami feltehetõ az ágyára is. Igaz: négy asztalt is használunk: egy könnyût a kerekesszék mellé, amit a kertbe is hurcolunk, egy alacsonyabbat a napozóágyhoz, a konyhaasztalánál ebédel, s végül a vacsora a már említett csinálmányon. No persze az ágya mellett is van egy asztal...
Az ágyat béreljük, elektromos - így könnyen állítható a párnarész is - de az emelések, fordítások nagy részét nem úszom meg. Azért már megszoktuk valamelyest.
Sajnos a tévézés Apu szeme miatt ritkán lehet program, pedig a téli szobafogság alatt lehet, hogy jó lenne. Párom megjavított neki egy nagyobb képernyõs készüléket. Lefekvés után inkább a hangoskönyvek kerülnek elõ, fél 10 körül pedig lámpaoltás. Nekünk kicsit késõbb: elõször könyvelés, óravázlatok.
Szeptember elején volt egy kerti összejövetelünk. Az idõ sem volt barátságos, fárasztó is volt neki, de ott akart lenni végig, hol ülve, hol fekve - ott is volt közöttünk. Legjobban persze az zavarja, hogy nem beszélhet, ez még a fizikai fájdalomnál is rosszabb. Nincs olyan állapotban, hogy rehabilitációs programokban részt vehetne, kocsiban utaztatni meg nem egyszerû dolog. De nincs is türelme a gyakorláshoz, sokszor dühösködik, de mégsem engedhetem, hogy kapkodjunk. Amit legjobban utál, az talán a közös tornánk (a gyógytornászt már kidobta), valamikor estefelé az ágyban. Persze már nagyon sokszor elmondtam neki, miért nem hagyhatjuk el. Néha meg is érti.
Október elején egy hetet öcséméknél töltött, Üllõn. Mi pár dolgot elintézhettünk, neki meg jutott egy kis változatosság.
A mai sünis fotókat neki köszönhetem. Délután egy járókelõ vette észre az utcánkban az apró állatkát, a mi kertünkbõl mászott ki a kiskapu alatt. Ezen nem is csodálkoztam, mert mindig is voltak nálunk sünök, jó ideje esténként a sötétben egy nagyobb és egy kisebb sünnel találkozom. Párom szerint egy hím és egy nõstény. Ez az apróság azonban jóval kisebb náluk, öklömnyi, ráadásul nappal is mutatkozik - ebbõl arra következtettem, hogy talán a kicsinyük. A kis állatot betereltem a kertbe, az orgonabokor sötétje alá. Apu nem láthatta, mert a kertkapu igen távol van onnan, ahol õ feküdni szokott.
Mégis, egy negyedóra múlva, amikor felolvastam neki, õ jelezte, hogy ott a fûben...
Alig lehetett látni (régen volt fûnyírás), ráadásul igencsak terepszínû az õszi avarban. Apu mégis észrevette a fél szemével. Ekkor már szaladtam a fényképezõgépért, a süni megvárt és a fotózást is jól tûrte. Remélem, óvatlansága mellett is hosszú élete lesz a kertünkben.
Legközelebb már - gasztrobloghoz híven - recepttel jelentkezem.
