Navigci
Fõoldal
Kategóriák
2014 Összes
2013 Összes
2012 Összes
2011 Összes
2010 Összes
Linkcsere Új blog ajánlásaLinkcsere
RSS
Szülinapi tejfölös rétes
sponsored links
Április 30-án volt a szülinapom. A 30. Nagy ziccer nem? Valahogy másképp sült el a dolog, mintterveztem vagy reméltem. Délelõtt értem jött Sly, megbeszéltük ugyanis, hogy csapunk egy csajos délelõttöt, mindketten szabit vettünk ki. Mivel azt mondta, hogy 9-re jön és én tudtam, hogy tíznél elõbb tutira nem ér oda, elõtt még elszaladtam bevásárolni. Nagy terveim voltak, már nagyon vártam. Azt tervezgettem, hogy ha délután hazaérünk, csapunk egy faszányos grillezést a szomszédokkal, Sly-al. Volt hús dögivel, tervezgettem a sütit. Titokban abban reménykedtem, hogy lesz egy igazi meglepetés bulim, arra nagyon vágytam volna. Egy meglepetés grillparti. Nekem nagyon kevés barátom van, nagy része a bal vagy a jobb oldalunkon lakik, igazán pillanatok alatt össztrombitálhatóak különösebb variálás nélkül. Az elején még Kuttyogó is ott lehetett volna anyával a szülinapján.
Nos, ehhez képest....Sly valóban késett, ezen nem is csodálkoztam. Az elsõ meglepetés akkor ért, mikor közölte, elmegyünk Kõbányára, ahol mindketten születtünk, felnõttünk, éltünk õ még él is, és meglátogatjuk életünk fontosabb állomásait. Mint a ház ahol születtünk, a sulik ahova jártunk, a ház ahol anyuékkal éltem, az elsõ lakásom, stb. Ez jó poén volt. Mondjuk, a ház ahol születtünk, az egy olyan lepukkant putri lett, hogy féltem bemenni. Persze bementünk az udvarra, Sly kamerázott, én meg nagyon suttogva könyörögtem, hogy menjünk már, mert minket tutira leütnek itt ezért a kis rózsaszín kameráért. Az álatlános sulinál elmeséltem mennyire utáltam, hogy az osztálytársaim java dagadtnak csúfolt, az osztályfõnököm meg mindig futóversenyekre zavart minket és egyébként is kiröhögött mikor pszichológus akartam lenni. És felzavart a kötélre a nagy seggemmel, és mindenki azt nézte, hogy Tonna ala Donna lóg 100 kilósan a kötél alján, mert a puttonya lehúzza. Azóta utálom, sosem bocsátom meg neki. Nekik. Életem legszarabb 8 éve volt, boldog vagyok, hogy soha többet nem kell odamennem. És, hogy azokból egy kupac lótrágya lett, akik akkor a leghangosabban kövérnek, dagadtnak, rusnyának csúfoltak. Brrrr.....
Meglátogattuk a parkot, ahol több száz ha nem ezer kilométert róttunk suli után és nagyokat beszélgettünk,persze többnyire fiúkról.
Aztán végre elindultunk cipõt venni. Még régebben kinéztem egy S.Oliver cipõt és már nagyon fentem rá a fogam. Sly azt mondta, egy órára foglalt asztalt valami étteremben. Mivel nála az egy óra késés smafu, nem csodálkoztam, hogy fél egykor még be akart ülni valahová inni valamit, de az nem tetszett, hogy szendvicseket emlegetett. Ha ennyire szar az étterem menjünk máshová. Aztán az futott át az agyamon, hogy biztos szusizni megyünk, annak meg csak én vagyok nagy rajongója. (Titkon ez is nagy vágyam volt.) De nem. Kiderült, hogy nem megyünk haza, elmegyünk kettesben wellneszkedni. Nem tudom. Fura volt. Én imádom Sly-t és bármikor, boldogan vele töltenék egy hétvégét. De imádok tervezgetni, szervezni. Az esküvõmben is a szervezést élveztem a legjobban - na meg a bulit. Nem tudtam, hogyan reagáljak. Az egész családom tudta, a bõröndöm bepakolva a kocsiban. De a gyerekem, a családom, az a pár barát otthon. Nem tudtam elköszönni, lemenedzselni ki mit és hogyan eszik, mik a feladatok. Bevallom, nem erre vágytam. Azt a kevés barátot akartam, egy kellemes estét együtt, egy saját magam kreálta tortát vagy egy doboz fagyit. Nem akartam elmenni wellneszkedni, mikor csak most értünk haza Karintiából, és a következõ héten is el kell mennem egy csapatépítõ tréningre két napra. Sok volt ez nekem. Sok volt az idõ a gyerekem nélkül. A konyhám, a házam, a kertem nélkül. És bár nagyon értékeltem a gesztust és rettentõ lelkiismeretfurdolásom volt a befektetett idõ, pénz és energia miatt...mégis fájt annak a hiánya, amit terveztem. Egyszerûen rossz volt az idõzítés. Elvileg vasárnapig maradtunk volna, de kiudvaroltam Sly-nál, hogy menjünk haza szombaton. Tudom, hogy megbántottam. Tudom, hogy hálátlannak tart. De neki egyelõre nincs családja, férje és gyereke. Ha nekem sem lenne, én is elindulnék gondtalanul a nagyvilágba, de sajnos nekem már nem megy.
Mert hiába vannak a nagyszülõk, akik bármit megtesznek, ha kérjük, a gyereknek én vagyok az anyja - ha az utóbbi idõben ez nemis nagyon tûnik fel neki - a férjemnek én vagyok a felesége, a családnak én vagyok a központja. Én gondoskodom, fõzök, mosok, takarítok. És élvezem, bármennyire is ciki. S ha valami tervezetlenül csúszik a gondosan kiszámított rendszerembe, akkor egy heti munkám borul meg. Sajnos, én már nem tudok másképp élni.
Amint hazaértünk, a feszültséget sütéssel vezettem le. Sly még ott volt, a féjem még ébredezett a délutáni szunyókálásból, én már sütöttem. Ezt itt. Ez lett a regeneráló sütim. Nagyon finom, a most megjelent Vidék Íze magazinban van benne. Még sosem ettem ilyet, de rendszeresítem, mert frissen valami mennyei! Anyák napjára készítettem anyunak meg anyósomnak. Az apák tarja tálat kaptak, ez lesz következõ bejegyzés!
És még valami. Nem hinném, hogy Sly olvassa blogomat, nem az a fajta. De ha mégis, szeretném, ha tudná, én nagyon szeretem és bármikor vele töltök boldogan két napot, csak beszéljük meg. Már tíz évesen is utáltam a meglepetéseket. Most sem szeretem. És iszonyatos lelkifurdalásom van a történtek miatt.
Nos, ehhez képest....Sly valóban késett, ezen nem is csodálkoztam. Az elsõ meglepetés akkor ért, mikor közölte, elmegyünk Kõbányára, ahol mindketten születtünk, felnõttünk, éltünk õ még él is, és meglátogatjuk életünk fontosabb állomásait. Mint a ház ahol születtünk, a sulik ahova jártunk, a ház ahol anyuékkal éltem, az elsõ lakásom, stb. Ez jó poén volt. Mondjuk, a ház ahol születtünk, az egy olyan lepukkant putri lett, hogy féltem bemenni. Persze bementünk az udvarra, Sly kamerázott, én meg nagyon suttogva könyörögtem, hogy menjünk már, mert minket tutira leütnek itt ezért a kis rózsaszín kameráért. Az álatlános sulinál elmeséltem mennyire utáltam, hogy az osztálytársaim java dagadtnak csúfolt, az osztályfõnököm meg mindig futóversenyekre zavart minket és egyébként is kiröhögött mikor pszichológus akartam lenni. És felzavart a kötélre a nagy seggemmel, és mindenki azt nézte, hogy Tonna ala Donna lóg 100 kilósan a kötél alján, mert a puttonya lehúzza. Azóta utálom, sosem bocsátom meg neki. Nekik. Életem legszarabb 8 éve volt, boldog vagyok, hogy soha többet nem kell odamennem. És, hogy azokból egy kupac lótrágya lett, akik akkor a leghangosabban kövérnek, dagadtnak, rusnyának csúfoltak. Brrrr.....
Meglátogattuk a parkot, ahol több száz ha nem ezer kilométert róttunk suli után és nagyokat beszélgettünk,persze többnyire fiúkról.
Aztán végre elindultunk cipõt venni. Még régebben kinéztem egy S.Oliver cipõt és már nagyon fentem rá a fogam. Sly azt mondta, egy órára foglalt asztalt valami étteremben. Mivel nála az egy óra késés smafu, nem csodálkoztam, hogy fél egykor még be akart ülni valahová inni valamit, de az nem tetszett, hogy szendvicseket emlegetett. Ha ennyire szar az étterem menjünk máshová. Aztán az futott át az agyamon, hogy biztos szusizni megyünk, annak meg csak én vagyok nagy rajongója. (Titkon ez is nagy vágyam volt.) De nem. Kiderült, hogy nem megyünk haza, elmegyünk kettesben wellneszkedni. Nem tudom. Fura volt. Én imádom Sly-t és bármikor, boldogan vele töltenék egy hétvégét. De imádok tervezgetni, szervezni. Az esküvõmben is a szervezést élveztem a legjobban - na meg a bulit. Nem tudtam, hogyan reagáljak. Az egész családom tudta, a bõröndöm bepakolva a kocsiban. De a gyerekem, a családom, az a pár barát otthon. Nem tudtam elköszönni, lemenedzselni ki mit és hogyan eszik, mik a feladatok. Bevallom, nem erre vágytam. Azt a kevés barátot akartam, egy kellemes estét együtt, egy saját magam kreálta tortát vagy egy doboz fagyit. Nem akartam elmenni wellneszkedni, mikor csak most értünk haza Karintiából, és a következõ héten is el kell mennem egy csapatépítõ tréningre két napra. Sok volt ez nekem. Sok volt az idõ a gyerekem nélkül. A konyhám, a házam, a kertem nélkül. És bár nagyon értékeltem a gesztust és rettentõ lelkiismeretfurdolásom volt a befektetett idõ, pénz és energia miatt...mégis fájt annak a hiánya, amit terveztem. Egyszerûen rossz volt az idõzítés. Elvileg vasárnapig maradtunk volna, de kiudvaroltam Sly-nál, hogy menjünk haza szombaton. Tudom, hogy megbántottam. Tudom, hogy hálátlannak tart. De neki egyelõre nincs családja, férje és gyereke. Ha nekem sem lenne, én is elindulnék gondtalanul a nagyvilágba, de sajnos nekem már nem megy.
Mert hiába vannak a nagyszülõk, akik bármit megtesznek, ha kérjük, a gyereknek én vagyok az anyja - ha az utóbbi idõben ez nemis nagyon tûnik fel neki - a férjemnek én vagyok a felesége, a családnak én vagyok a központja. Én gondoskodom, fõzök, mosok, takarítok. És élvezem, bármennyire is ciki. S ha valami tervezetlenül csúszik a gondosan kiszámított rendszerembe, akkor egy heti munkám borul meg. Sajnos, én már nem tudok másképp élni.
Amint hazaértünk, a feszültséget sütéssel vezettem le. Sly még ott volt, a féjem még ébredezett a délutáni szunyókálásból, én már sütöttem. Ezt itt. Ez lett a regeneráló sütim. Nagyon finom, a most megjelent Vidék Íze magazinban van benne. Még sosem ettem ilyet, de rendszeresítem, mert frissen valami mennyei! Anyák napjára készítettem anyunak meg anyósomnak. Az apák tarja tálat kaptak, ez lesz következõ bejegyzés!
És még valami. Nem hinném, hogy Sly olvassa blogomat, nem az a fajta. De ha mégis, szeretném, ha tudná, én nagyon szeretem és bármikor vele töltök boldogan két napot, csak beszéljük meg. Már tíz évesen is utáltam a meglepetéseket. Most sem szeretem. És iszonyatos lelkifurdalásom van a történtek miatt.
Tejfölös rétes
Hozzávalók: 1 csomag réteslap, 2 dl tejszín, 2 dl tejföl, 10 dkg vaj, 4 tojás, 8 dkg cukor, 1 csomag vaníliás cukor, 1 citrom reszelt héja, 4 szikkadt zsemle, tej az áztatáshoz, 8 dkg mazsola (én ezt nem tehettem bele, a férjem nem kedveli), 3 cl rum (nálam csak aroma), porcukor a szóráshoz
A töltelékhez a tejszínt a tejföllel, a tojásokkal, a cukorral, a vaníliás cukorral és a reszelt citromhéjjal forró vízfürdõ felett sûrû krémmé keverjük, majd elfelezzük. A zsömlék kérgét közben levágjuk, majd tejbe áztatjuk, és jól kinyomkodjuk. A mazsolát meglocsoljuk rummal. A zsemlét és a mazsolát a tejfölkrém egyik felébe keverjük.
Kettéosztjuk a réteslapokat, és nedves konyharuhára fektetjük. A tésztarétegeket olvasztott vajjal megkenjük, azután elosztjuk és elkenjük rajtuk a mazsolás töltelék felét. A ruha segítségével felcsavarjuk, és a a két tésztarudat kivajazott tepsibe tesszük. A tetejüket megkenjük olvasztott vajjal, azután a 190 fokra elõmelegített sütõben 40 percig sütjük. Ekkor ráöntjük a maradék tejfölkrémet, és további 15 perc alatt készre sütjük. A rétest még forrón felszeleteljük, és porcukorral meghintve tálaljuk.
