Navigci
Fõoldal
Kategóriák
2014 Összes
2013 Összes
2012 Összes
2011 Összes
2010 Összes
Linkcsere Új blog ajánlásaLinkcsere
RSS
sohasem szabad megállni
sponsored links
Nem véletlen, hogy itt vagyok. Hogy ITT vagyok.
Egyszerûen nem lehet az.
Hogy elmenekülök az otthoni problémák és feszültségek elõl, és itt egy válságban lévõ házasság közepébe csöppenek.
Hogy eljövök, hogy megszabaduljak a rendszertelenség számomra oly ijesztõ állapotától, és itt ugyanazzal a kitöltendõ idõvel szembesülök?
Eljöttem ide, ahol baromira senkinek sincsen dolga.
Ahol a szülõk között folyamatosan pattanásig feszült a hangulat, ahol egész nap az ordítozástól és ajtócsapkodástól visszhangzik a ház. Ahol még a levegõnek is feszültségszaga van. Ahol mindig egy óriási gombóc van a hasamban.
Ez a Sors. Isten. Valami felsõbbrendû elrendeltetés.
A jel, hogy eljött az ideje annak, hogy megálljak, és szembenézzek a múltammal. Azokkal a problémákkal, amiket a lelkem legmélyebb részébe számûztem.
Mert fájdalmasabbnak tûnt megoldani.
Hosszú idõbe telt (relatív, nekem az volt), mire felismertem: pontosan ugyanazt érzem, mint 13 évesen. Ugyanazt a félelmet és tehetetlenséget, mint amikor arra ébredtem éjszaka, hogy anyáék kiabálnak egymással. Amikor a kutyám párnája mellett ülve, arcom a szõrébe temetve, csukott szemmel vártam, hogy elkezdjenek nevetni, és kiderüljön, hogy az egész egy rossz tréfa. Hogy minden olyan, mint azelõtt.
Valahol ott romlottak el a dolgok. A családi háttér, ami addig megingathatatlanul biztosnak tûnt, összeomlott. Ami akkor a mindent jelentette.
Valami akkor összetört bennem.
És itt állok most, 20 évesen.
A család most is az elsõ helyen áll.
Az, amit annak nevezek. Az amitõl a biztonságot várom. A bizonyosságot.
Azt az érzést, amit sohasem kaphatok meg.
A tény, hogy 7 év távlatából is pont ugyanúgy reagálok, azt hiszem tökéletesen bizonyítja, hogy semmi sem változott. Ugyanaz a 13 éves kamaszlány vagyok, mint akkor.
Nos, örülnék, ha itt valami szuperizgalmas és különleges ötlettel állhatnék elõ, de a valóság ennél sokkal prózaibb.
Az egyetlen ok, amiért idejöttem, az a dac. Hogy majd én megmutatom a világnak. Hogy nekem senki se akarja megmondani mi lesz számomra a legjobb. Hogy ha én kitalálok valamit, az úgy lesz.
Nem egy érett felnõttre valló gondolkodásmód, nem igaz?
De így lett. Eljöttem Peruba.
Mert az a helyzet, hogy mégiscsak felnõtt vagyok. Elmúltam 18 éves, és a játékszabályokat innentõl én szabom.
Vagy legalábbis van némi beleszólásom.
Szinte látom magam elõtt, ahogyan a Sors cinkosan rámkacsint: "Itt vagy. Ezt akartad nem? Megkaptad. Most én jövök.?
Azért kicsit súlyosnak tartom, hogy azonnal abba a medencébe dobott, ahol nem ér le a lábam. Úgy, hogy elõtte nem tanított meg úszni.
Vagy próbált?
Az egész eddigi életem egy folytonos úszólecke lett volna, csak nem vettem észre? Hogy valójában pontosan tudom hogyan kell úszni, csak nem merem megpróbálni?
Nem tudom.
De azt igen, hogy nem most van itt az ideje, hogy megpróbáljam.
Hogy nem készültem fel rá. Még nem.
Nem az én feladatom ennek a családnak a megmentése.
Nem vagyok elég erõs hozzá.
És sajnos a biztosításom sem fedi le az utazás utáni szellemi és lelki rehabilitációt.
?Rossz ötlet volt idejönnöm. Sajnálom.?
És kihúztam a bõröndöm az ajtón.
