a fejem nĂŠzzĂŠtek el... 2 ĂŠs fĂŠl ĂłrĂĄt aludtam

Az elsĂľ szabadnapom.

SĂşlyos mĂŠlypont. MĂĄr elĂľtte is voltak rossz ĂŠrzĂŠseim, de a tĂŠny, hogy el kell tĂśltenem egy teljes napot egyedĂźl, egy hatalmas vĂĄrosban, amirĂľl semmit sem tudok, kiverte a biztosĂ­tĂŠkot. Kaptam egy tĂŠrkĂŠpet, de nagyjĂĄbĂłl annyit ĂŠrt, mintha nem is lett volna nĂĄlam: egyszerĂťen kĂŠptelen voltam megĂŠrteni az utcĂĄk csatlakozĂĄsĂĄt, hogy pontosan honnan kell nĂŠzni. Elhihetitek: ez sem tett boldoggĂĄ.
Úgy indultam el, hogy oké, meglátogatom a közeli piacot, nézelõdök, eszek valamit, aztán lemegyek a tengerpartra. Ebbõl az elsõ azonnal ugrott: fényképezõgéppel ne menjek oda. A tengerhez azért lejutottam, bár az elméletben 50 perces és rendkívül triviális útvonalú sétát, nekem több mint 2 óra alatt, és elképesztõen bonyolult útvonalon, a helyiek segítségével sikerült kiviteleznem. És tegyük hozzá azt is, hogy ekkor még csak egy szakadék tetejérõl szemléltem a vizet. Szóba elegyedtem egy angolul beszélõ (itt ez hatalmas ritkaság) sráccal, aki mint kiderült idevalósi, csak jelenleg Ausztriában dolgozik, és mikor kiderült, hogy honnan is jöttem, kedves ismeretlenbõl azonnal a haver kategóriába léptem elõ. Elmondta, hogy ha 4 dologra figyeljek nagyon: sohase mászkáljak egyedül, ne legyen nálam semmi értékes, bankkártyát-útlevelet mindig hagyjam a szállodában, és még véletlenül se gyalogoljak: mindig fogjak egy taxit, és menjek Mirafloresbe (az egyik legnépszerûbb turistanegyed). Mert Peru veszélyes.


Hmm. LĂĄssuk csak.
Teljesen egyedĂźl vagyok.
A Canon gĂŠpem vĂŠlhetĂľen megĂźti az ĂŠrtĂŠkes kategĂłriĂĄt, mĂŠg akkor is, ha mĂŠlyen a tĂĄskĂĄmba is rejtettem, ĂŠs csak Ăźnnepnapokon veszem elĂľ.
Az útlevelem ugyan nem, de a kártyám elfelejtettem kivenni, és ha õszinte akarok lenni, jobban félnék beülni egy taxiba, mint az utcán sétálgatni. És... szeretek sétálni. Meg különben is, lehet annál jobban megismerni egy kultúrát, népet, mint ha elvegyülsz közöttük? Beilleszkedni jöttem, nem turistáskodni!
AzĂŠrt megĂ­gĂŠrtem, hogy minden tĂľlem telhetĂľt megteszek.

JosĂŠ, a macska ĂŠs a szobĂĄm

Kerestem egy ĂŠrintetlennek kinĂŠzĂľ fĂźves terĂźletet, ĂŠs letelepedtem. GyĂśnyĂśrĂť kilĂĄtĂĄs nyĂ­lt az ĂłceĂĄnra.
ElĂľvettem a spanyol kĂśnyvem, ĂŠs nĂŠhĂĄny sor utĂĄn azt vettem ĂŠszre, hogy egyre tĂśbb nedves pacni jelenik meg az elĂľttem fekvĂľ papĂ­ron. Zokogtam.
IsmĂŠt.
Az jĂĄrt a fejemben, hogy nem szeretek itt lenni. Nem szeretnĂŠk itt lenni.
A gyomrom egy hatalmas gĂśrcs. FĂŠlek. FĂŠlek, mert mĂŠg csak a harmadik napomat tĂśltĂśm. A harmadikat! Hol van ez mĂŠg a 180-tĂłl?!
AztĂĄn a nyelv.
Kezdem azt ĂŠrezni, hogy nem tudok semmit. Az ĂŠgvilĂĄgon semmit. Nem ĂŠrtem, amit az emberek mondanak, ĂŠs megszĂłlalni sem tudok. JĂł pĂĄrosĂ­tĂĄs, nem?
Persze valahol azt is tudom, hogy legfĂľkĂŠppen a maximalizmus beszĂŠl belĂľlem. A jĂł Ăśreg tĂśkĂŠletessĂŠgmĂĄniĂĄm, ami megkeserĂ­ti az ĂŠletemet. Pedig azt hittem sikerĂźlt otthon hagyni.

Tudom, hogy termĂŠszetes, hogy nem ĂŠrtek mindent.
Tudom, hogy termĂŠszetes, hogy nem tudok mindent megfogalmazni.
De kĂŠptelen vagyok elfogadni.

erkĂŠly, kilĂĄtĂĄs, fĂśldĂśntĂşli ĂĄllapotok

Pedig el kĂŠne.
Örülnöm kéne minden egyes megértett szónak, elcsípett mondatfoszlánynak, az összes kimondott, vagy kimondatlan, de eszembe jutott spanyol szónak. Õszintén sajnálom a lelkem. Olyan, mint egy kisgyerek, akinek nem volt gyerekszobája, aki sohasem hibázhat.
VĂŠgignĂŠztem a parkban ĂźldĂśgĂŠlĂľ embereken. A vidĂĄman futkĂĄrozĂł kisgyerekeken, a beszĂŠlgetĂľ pĂĄrokon, a kutyĂĄjukkal jĂĄtszĂł embereken.
Újra megtelt a szemem könnyel.
A fenĂŠbe is. Ha otthon nem voltam kĂŠpes barĂĄtokat szerezni, hogy kĂŠpzeltem, hogy itt fogok?
A kezembe temettem az arcom.
Pedig szĂźksĂŠgem van rĂĄ. Azokra az igazi, Ăľszinte beszĂŠlgetĂŠsekre. A hallgatĂĄsokra. Az ĂślelĂŠsekre. AzoktĂłl, akiket szeretek. Hogy ĂŠrezhessem: tartozok valahovĂĄ. Hogy valakinek hiĂĄnyzom.


És tudjátok mi a legrosszabb?
SzembesĂźlni azzal, hogy innen jelenleg nincs "visszaĂşt". Hogy innen nem tudok hazamenni. Hogy elĂľszĂśr az ĂŠletben olyan szituĂĄciĂłba kerĂźltem, ahonnan nem tudok kilĂŠpni. Hogy nem sĂŠtĂĄlhatok el, mondvĂĄn, hogy okĂŠ, kĂśszĂśntem szĂŠpen, mĂŠgsem tetszik.

Igen, rossz napom van. MĂĄr napok Ăłta.
Igen, tĂşlreagĂĄlom a dolgokat. Mint mindig.
De jelenleg nem tudok tiszta fejjel gondolkodni. Vagy lehet, hogy helyesebb ha azt mondom objektĂ­van? Ha az ĂśnsajnĂĄlat egy hatalmas szakadĂŠk, ĂŠn rendesen belezuhantam.
De hogy kevĂŠsbĂŠ tĂťnjek ĂśnzĂľnek, azt is hozzĂĄteszem, hogy anyĂĄĂŠkat mĂŠg magamnĂĄl is jobban.

az ĂłceĂĄn MirafloresbĂľl

sponsored links