Éreztétek már úgy, hogy valami nincsen rendben?

Hogy valami hiĂĄnyzik? 

EstĂŠnkĂŠnt fekszem az ĂĄgyamban, ĂŠs ezen gondolkozok. 

Az ĂŠletemen.

Amit annak nevezek. Egy kĂ­vĂźlrĂľl tĂśkĂŠletes, szervezett, fegyelmezett folyamatot. Ami nem tĂśbb, mint a felszĂ­n. Amit ha kicsit megkaparunk, azt lĂĄtjuk, hogy nincs alatta semmi. Üres. 

Üresnek érzem magam. Most jutottam el odáig, hogy meg tudom fogalmazni: boldogtalan vagyok. Apa azt mondta, rosszul állok hozzá. Hogy azért van az egész, mert pesszimistán gondolkodok.

A szomorĂş igazsĂĄg az, hogy nem. Pont, az ellenkezĂľje: a legaprĂłbb dolgokban is meglĂĄtom a szĂŠpet. Folyamatosan keresem a csodĂĄkat. 

A baj talĂĄn az, hogy a sok kis aprĂł rĂŠsz nem tud ĂśsszeĂĄllni egy egĂŠsszĂŠ, ĂŠs Ă­gy eltĂťnik a semmiben. Elveszik, mintha soha nem is lĂŠtezett volna.

Mert a valĂłsĂĄgban nem Ăźres az ĂŠletem. Ezer dolgot csinĂĄlok.

Az ĂŠrzelmek hiĂĄnyoznak. 

A megĂŠlt ĂŠlmĂŠnyek. 

Az ĂĄtĂŠlĂŠs. 

SzenvedĂŠly. 

A gyilkos Ăśnkontrollom. Hogy kĂŠptelen vagyok elengedni magam. 

SĂľt. TulajdonkĂŠppen azt sem tudom ki vagyok valĂłjĂĄban.

NĂŠha eszembe jutnak furcsa dolgok. 

Van, hogy lefekvés után, ha elõtte nem köszöntem el apától/anyától felkelek, hogy bepótoljam. Mert eszembe jut, hogy lehet, hogy többet nem lesz rá alkalmam. Mert nem tudhatjuk, melyik az utolsó puszi. És nem szeretnék úgy meghalni, hogy nem búcsúztunk el.

Pali szokott eszembe jutni. 

Elment. 

Itt volt, az ĂŠletĂźnk rĂŠsze volt, ĂŠs mĂĄr nem az. 

Nem haragot ĂŠrzek, inkĂĄbb tehetetlen dĂźhĂśt. Hogy hogy tehette? Hogy hagyhatott itt minket?

És igen, most is sĂ­rok. MostanĂĄban mindenen. 

Meghalni. 

Nem tudom miĂŠrt foglalkoztat a halĂĄl, de valamiĂŠrt dolgozik bennem.

Ha meghalnĂŠk, mondhatnĂĄm azt, hogy Ăşgy ĂŠltem, ahogyan akartam?

NyĂĄron ragyogtam. 

Nincs rá jobb szó, sütött rólam a boldogság. Semmi különös okom nem volt rá, egyszerûen csak jól éreztem magam a bõrömben. Életemben elõször azt tudtam mondani a tükörbe nézve, hogy szép vagyok. Úgy ahogy vagyok.

AztĂĄn eljĂśtt a szeptember.

A dolgok, az ĂŠletem egyenes irĂĄnyban elindult lefelĂŠ a lejtĂľn. Az elutasĂ­tott egyetemi hely, az el nem kezdett iskola, a haszontalansĂĄg ĂŠrzĂŠse. Dolgozni nem mehettem vissza, mĂĄr felvettek a helyemre mĂĄst. De ha Ăľszinte akarok lenni, nem is akartam.  Nem megoldĂĄs lett volna. MenekĂźlĂŠs. És nem menekĂźlhetek ĂśrĂśkkĂŠ. tValahol mĂŠlyen, legbelĂźl tudtam, nem vĂŠletlenĂźl alakultak Ă­gy a dolgok. 

Hogy itt az ideje kĂŠzbe venni a sorsom.

Nem sodrĂłdni az ĂĄrral, hanem ĂŠletemben egyszer vĂŠgre igazĂĄn magamra figyelni. Elengedni a kĂŠnyszereimet, a gĂĄtlĂĄsokat, ĂŠs feltenni a kĂŠrdĂŠst, hogy mit is akarok pontosan? 

IdĂľ kellett, mire rĂĄjĂśttem, hogy nem azt, aminek a jĂłsĂĄgĂĄban eddig ĂľszintĂŠn hittem. Nem vĂĄgyok egy halĂĄlomig felvĂĄzolt ĂŠletre. Egy kĂŠsz, minden aprĂł rĂŠszletĂŠben megtervezett sorsra, amin csak el kell indulni, majd kĂśvetni a jelzĂľtĂĄblĂĄkat.

Mert ez a legnagyobb hibĂĄm. Ez az amitĂľl a leginkĂĄbb szabadulni szeretnĂŠk.

Hogy mindent ĂŠs mindenkit irĂĄnyĂ­tani akarok. Megszervezni. MiĂŠrt omlok Ăśssze,  a vĂĄratlan esemĂŠnyektĂľl? 

MiĂŠrt nem tudok lazĂ­tani? KikapcsolĂłdni? Egyszer az ĂŠletben lelkiismeretfurdalĂĄs nĂŠlkĂźl nem csinĂĄlni semmit? 

KĂŠptelen vagyok aludni. Fekszem az ĂĄgyban ĂŠs nem tudom lecsendesĂ­teni az elmĂŠm. EgymĂĄst kergetik a gondolatok. Hogy mi az amit elvĂŠgeztem, mit kell majd csinĂĄlnom holnap, mit fogok enni. Szidalmak. MĂĄr megint nem tanultam annyit, amennyit akartam. MĂĄr megint tĂśbbet ettem, mint kĂŠne.

Hol vannak a pozitĂ­v gondolatok? Hogy sĂŠtĂĄltam egy jĂłt. Hogy megtanultam 30 Ăşj spanyol szĂłt. MĂĄr az idejĂŠt sem tudom mikor dĂ­csĂŠrtem meg magam utoljĂĄra.

A negatĂ­v gondolatok, mint valami sĂśtĂŠt kĂśpeny, ez alatt a nĂŠhĂĄny hĂłnap alatt teljesen behĂĄlĂłztak. VĂŠgignĂŠztem, ahogyan naprĂłl napra egyre kevesebbet lĂĄtok a vilĂĄgbĂłl. Nem tudtam megĂĄllĂ­tani.

MĂŠg keresem, hogy pontosan mit is ĂŠrtek alatta, de tudom: ez az egyetlen dolog, amire vĂĄgyok. KitĂśrni abbĂłl a ketrecbĂľl, amit magam kĂśrĂŠ ĂŠpĂ­tettem. AbbĂłl a kalitkĂĄbĂłl, aminek oly gondosan megterveztem minden aprĂł kis rĂŠszletĂŠt. Megszabadulni attĂłl, amit az ĂŠletemnek nevezek.

Milyen irĂłnikus. 

EgĂŠsz ĂŠletemben mindenkitĂľl azt hallgattam, hogy mennyire irigyelnek. Hogy ilyen cĂŠltudatos vagyok. Hogy ennyire tudom, mit szeretnĂŠk. 

Az, amire Ăľk annyira vĂĄgytak, nos, engem pontosan ugyanaz fog a sĂ­rba tenni. 

FĂŠlek. FĂŠlek felkelni, mert tudom, hogy az a nap sem lesz mĂĄs. Hogy minden nap ugyanolyan. Egy ĂśrdĂśgi kĂśr, amibĂľl nem tudok kitĂśrni.

El kellett mennem

EgyszerĂťen nem maradhattam tovĂĄbb.