Navigci
Fõoldal
Kategóriák
2014 Összes
2013 Összes
2012 Összes
2011 Összes
2010 Összes
Linkcsere Új blog ajánlásaLinkcsere
RSS
a tükör, amiben önmagadat látod
sponsored links
A 12 óra alatt, miközben várakoztunk a repülõnk üzembehelyezésére, volt idõm szemügyre venni az útitársakat. Volt egy fiú. Ugyan végig közvetlenül mögöttem állt, csak akkor figyeltem fel rá, amikor másodszor becsekkoltunk.
Már mennünk kellett volna az ellenõrzõkapuhoz, de nem akaródzott otthagynom. És nem feltétlenül bajtársiasságból. Tágra nyílt szemekkel, a lehetõ legkevésbé feltûnõen próbáltam meggyõzni Zs-t, hogy várjuk, akinek persze rögtön leesett a tantusz. Rámkacsintott: tetszik a srác?
Ennyit az észrevétlenségrõl.
Amennyire lazán csak lehet, megvontam a vállam. Mit lehet erre mondani?
Helyes. De hangosan nem mondtam ki.
Mert én nem vagyok olyan lány. Tudjátok, akinek megtetszenek emberek. Vagy ha meg is történik, nem mondja ki. Mert nem akarja, hogy mások gyengének lássák.
Még én is csak nevettem magamon. Ott legbelül. Hogy lehetek ilyen szentimentális?
Visszafutottam hozzá. Mintegy mellékesen megkérdeztem, hogy szeretné-e, hogy megvárjam, vagy boldogul egyedül (az utóbbit csak udvariasságból), és igyekeztem a lehetõ legtermészetesebb arcot vágni. Rámnézett, majd széles mosollyal az arcán megrázta a fejét: "No thanks, I will be okay."
Valószínûleg nem sejtette mennyit treníroztam magam erre a kérdésre.
Beálltam a sorba.
Nekem nincsenek érzéseim.
Bámultam magam elé, és próbáltam mosolyogni. Nem ment. Kifejezetten rosszul éreztem magam.
Ezt igyekszem elhitetni az emberekkel. És magammal.
Nem szeretnék érezni.
Ha nincsenek érzéseim, gyakorlatilag nincsenek problémáim. Nem tudnak bántani.
Párkapcsolat.
Egy darabig azt hittem a kor.
Hogy az számít. Hogy az évekkel párhuzamosan jön az érettség, a gyermeteg dolgok elhagyása.
Magamban el is könyveltem: nálam 30 felett kezdõdik az élet. Nem direkt, vagy tudatosan, egyszerûen így alakult. Az utóbbi 2 évben minden alkalommal.
Nem zavart. Néha eszembe jutott, hogy lehet, hogy nem egészen normális, hogy a barátaim kora szinte mindig 3x-szel kezdõdik(míg az enyém csak eggyel), de eszembe sem jutott, hogy változtassak. Miért is tenném? Hiszen jól érzem magam velük. Nagyon jól.
Az meg, hogy mások mit gondolnak, sohasem érdekelt. Ezek az emberek elfogadnak. Szeretnek. Nem ez a lényeg?
Persze õk is látják. Látják a korkülönbséget, hogy mennyire mások a mindennapjaink, a problémáink. De azt is látják, hogy mindezek ellenére ugyanúgy gondolkodunk. Ez a kulcs. Hogy nem a különbségekre, hanem a hasonlóságokra kell koncentrálni.
Én így gondolkodok.
Keresek valamit. Valami olyant, ami nem látható. Nem megfogható. De létezik. Egy széttört egész apró darabkái. Csak fel kell tudni fedeznünk egymásban.
Valahol a szerelem is ilyen. Így képzelem el.
De hol van a határ a megpróbálás és a feladás között?
Majdhogynem egyidõben azzal, hogy elkezdtem a társkeresõs projektet, megismerkedtem egy fiúval. A dolog nem igazán nevezhetõ spontánnak: drága L. barátnõm úgy érezte, hogy kerítõnõt kell játszania. Csak mosolyogtam mikor elmesélte. Úristen, ennyire látványos, hogy magamtól képtelen vagyok pasit fogni?!
Annyit tudtam róla, hogy vegetáriánus, fotós/fotózik, és imád utazni. És elég komoly srác. L. ezeket olyan szintû hasonlóságnak érezte közöttünk, hogy egyszerûen muszáj volt beszélnie rólam.
Sokáig nem találkoztunk. Nem is beszéltünk. Úgy voltam vele, hogy nem fogom keresni, ha kíváncsi rám, megtalál. Elvégre én vagyok a lány.
Így is lett.
Beletelt vagy egy hónapba, de írt nekem.
Nem vártam semmit. Már rájöttem, hogy sokkal jobb elvárások nélkül pozitívan csalódni, mint ingatag kártyavárakat leomlasztani.
Éppen az elsõ "randimra" készülõdtem. Alanyomnak szerencséje volt, ilyen ragyogva egyik találkozóra sem érkeztem.
B. lenyûgözött. Vagyis... nem konkrétan õ maga, hanem a tény, hogy mennyire hasonlítunk. L-nem tévedett.
Olyan érzés volt vele beszélgetni, mintha a saját fiú kiadásommal cseverésznék.
Másnap találkoztunk. Aztán mégegyszer. Majd mégegyszer.
Minden alkalommal ugyanazt a nyugalmat éreztem. Azt a nyugalmat, amit eddig csak apuékkal szoktam.
Nem kellett megjátszanom magam. Nem kellettjobb fejnek másnak mutatnom magam, mint amilyen valójában vagyok. Mert elég jó voltam így is.
Ezt éreztem legalábbis.
B. nem az az érzelmes típus. Mintha nem lehetne kibillenteni a megfontolt nyugodtságából. Valahányszor csak beszéltünk, a lehetõ legtermészetesebben érdeklõdött a randiprojektem mibenlétérõl, miközben tulajdonképpen mi is azt csináltuk. Vagyis valami olyasmit.
Igazából nem tudom, pontosan mi volt közöttünk. Voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, mintha kicsit jobban kedvelne, mint egy barátot, máskor viszont még a semlegesnél is semlegesebbnek tûnt.
Szerettem vele lenni.
Szórakoztatott amiket mesélt, hogy észrevétlenül, de azért irányított, hogy nem volt vita azon, hogy hol, vagy éppen mit együnk. Hogy nem aggódta túl a dolgokat. Hogy együtt mentünk edzeni, hogy eljött hozzánk, és együtt fõztünk, hogy nevetve szedtük ki egymás kezébõl a fényképezõgépet.
December 24.-én mégis azt mondtam neki, hogy felejtsük el az egészet.
Azt gondoltam így lesz a legjobb. Ezt akartam gondolni.
B. ugyanis rendelkezett azzal a tulajdonsággal, amit egyszerûen képtelen vagyok kezelni.
Pontatlan.
Megbeszéljük kedden, hogy másnap felhív, hogy hol találkozzunk, és eltelik úgy a szerda, hogy hírét sem hallom. Aztán csütörtökön jelentkezik, mintha mi sem történt volna.
Az elsõ alkalommal még fel sem fogtam mi zavar ennyire. A másodiknál már igen. És még jobban zavart. Mert már tudtam mire haragudni. A harmadik után elhatároztam, hogy valamin változtatni fogok. A negyediknél pedig, öhm, megtettem.
Mérges voltam.
Mérges, mert újra azokat a dolgokat csináltam, amiktõl évek óta próbálok szabadulni. Miatta.
Amiatt, amit csinál. Illetve amit nem csinál.
Elmondtam apának.
Nem tudom mi vártam, hogy megdícsérjen? Vagy pont az ellenkezõjét? Hogy azt mondja azonnal hozzam rendbe amit elrontottam?
Egyiket sem tette. Csak annyit kérdezett, hogy elmondtam-e neki. Hogy ez engem zavar, hogy rosszul esik.
Nem.
Nem mondtam.
Nem akartam. Nem akartam, hogy tovább bonyolódjanak a dolgok. Hogy rájöjjek, hogy ez egyáltalán nem olyan súlyos probléma, mint milyennek tûnik.
Nem akartam beleszeretni.
Nem õ álmaim hercege. Nem pimasz vagy nagyszájú, nem magas és izmos. Nem egy õrült alak.
Hanem pontosan olyan, mint én.
Ugyanazt az öreges nyugalmat látom benne, amit magamban annyira gyûlölök. Amit próbálok elrejteni.
Olyan, mint egy tükör, magamat látom benne.
Rettegve menekülök önmagam elõl. Keresek valakit, aki felráz, aki õrültséget visz az életembe. Akivel nem lehetek az, aki vagyok. Akivel muszáj másnak lennem.
Butaságnak hangzik?
Az is. Mert valójában semmi másra nem vágyom, mint, hogy önmagam lehessek. Csak még nem állok készen arra, hogy elfogadjam azt, aki vagyok.
Sétáltam az utcán. Néztem az emberek színes forgatagát, a nyüzsgõ tömeget, a száguldó autókat. Legszívesebben elõvettem volna a fényképezõgépemet. Hogy megörökítsem, hogy az emlékezetembe véssem, hogy át tudjam adni az érzést nektek is. Az életet.
Nem tettem. Egyrészt tudtam, hogy ha nem szeretnék búcsút mondani a teljes hátizsákomnak az elsõ mellékutcában jobb, ha nyugton maradok, másrészt pedig tudtam, hogy nem is lennék rá képes. Nem vagyok fotós. Nincsen hozzá se "szemem", se tudásom. Csak írni tudok.
Eszembe jutott B.
A gyönyörû fotók, amiket mindenhol készít a világban, amin pontosan efféle képek elevenednek meg.
Elképzeltem magunkat, ahogyan "hátizsákkal" körbejárjuk a világot, és képeskönyvszerûen lefestjük mások számára.
Kicsit összefacsarodott a szívem.
Már nem voltam olyan biztos benne, hogy jó ötlet volt.
Sajnálom B.
Emlékszel, hogy egyszer megígértem, hogy amint elkészül a szerelemrõl szóló írásom, átküldöm?
Hát, ez volt az.
Ha tudatos az ember, az már rég rossz. Persze nem mondom, hogy vaknak kell lenni, és legyenek elvárásaink, de nem szabad, hogy a józan eszünk felülkerekedjen a gyermeki énünkön. Hogy hiúságból, becsvágyból, vagy bármilyen okból ne azt válasszuk, akibe beleszeretünk.
Igen, beleszeretünk. Ezt mondtam.
Nevezhettek naívnak (néha én is azt gondolom, hogy nincs túl sok fogalmam az életrõl), de hiszek benne, hogy vannak nagy Õk. Nem tökéletesek, nem feltétlenül olyanok, mint amilyennek képzeljük õket, és nincs a homlokukra sem írva, hogy én vagyok a befutó, de léteznek. Mindenkinek megvan a sajátja. Sajátjai.
Mert ez a történet nem arról szól, hogy két ember tökéletesen passzol egymáshoz. Hogy embereket egymásnak teremt az ég.
Nem. A boldogság itt sem több, mint kõkemény megalkuvás mindkét fél részérõl. De olyan alku, amelynek értelme van. Amely elõrevisz. Ami nem elvesz, hanem ad, annak ellenére, hogy lemondással jár. Ami 2 emberbõl nem egyet csinál.
Nem hiszek továbbá abba sem, hogy ha 2 embernek találkoznia kell, akkor fognak is. Nem.
A lehetõség egészen biztosan megadatik, de hogy élünk-e vele, az csak rajtunk múlik. És persze a másikon. Hogy elmegyünk-e abba a buliba aznap este. Hogy rámosolygunk-e arra az idegenre az utcán. Hogy ha már megtaláltuk azt a valakit, meg tudjuk-e tartani.
Olyan esetleges az egész. Elszalasztottuk az egyiket, jön majd a következõ. Az az igazi, aki éppen az adott életszakaszunknak és érettségünknek megfelelõ igazi. Akivel ott és akkor tudunk azonosulni.
Ott.
És akkor.
De lehet, hogy késõbb már nem.
Ezt felejtik el sokan. Hogy változunk. Hogy a változásokat meg kell tanulnunk kezelni, velük együtt változni. Vagy ha ez nem megy, kiszállni.
De hol van a határ a megpróbálás és a feladás között?
Majdhogynem egyidõben azzal, hogy elkezdtem a társkeresõs projektet, megismerkedtem egy fiúval. A dolog nem igazán nevezhetõ spontánnak: drága L. barátnõm úgy érezte, hogy kerítõnõt kell játszania. Csak mosolyogtam mikor elmesélte. Úristen, ennyire látványos, hogy magamtól képtelen vagyok pasit fogni?!
Annyit tudtam róla, hogy vegetáriánus, fotós/fotózik, és imád utazni. És elég komoly srác. L. ezeket olyan szintû hasonlóságnak érezte közöttünk, hogy egyszerûen muszáj volt beszélnie rólam.
Sokáig nem találkoztunk. Nem is beszéltünk. Úgy voltam vele, hogy nem fogom keresni, ha kíváncsi rám, megtalál. Elvégre én vagyok a lány.
Így is lett.
Beletelt vagy egy hónapba, de írt nekem.
Nem vártam semmit. Már rájöttem, hogy sokkal jobb elvárások nélkül pozitívan csalódni, mint ingatag kártyavárakat leomlasztani.
Éppen az elsõ "randimra" készülõdtem. Alanyomnak szerencséje volt, ilyen ragyogva egyik találkozóra sem érkeztem.
B. lenyûgözött. Vagyis... nem konkrétan õ maga, hanem a tény, hogy mennyire hasonlítunk. L-nem tévedett.
Olyan érzés volt vele beszélgetni, mintha a saját fiú kiadásommal cseverésznék.
Másnap találkoztunk. Aztán mégegyszer. Majd mégegyszer.
Minden alkalommal ugyanazt a nyugalmat éreztem. Azt a nyugalmat, amit eddig csak apuékkal szoktam.
Nem kellett megjátszanom magam. Nem kellett
Ezt éreztem legalábbis.
B. nem az az érzelmes típus. Mintha nem lehetne kibillenteni a megfontolt nyugodtságából. Valahányszor csak beszéltünk, a lehetõ legtermészetesebben érdeklõdött a randiprojektem mibenlétérõl, miközben tulajdonképpen mi is azt csináltuk. Vagyis valami olyasmit.
Igazából nem tudom, pontosan mi volt közöttünk. Voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, mintha kicsit jobban kedvelne, mint egy barátot, máskor viszont még a semlegesnél is semlegesebbnek tûnt.
Szerettem vele lenni.
Szórakoztatott amiket mesélt, hogy észrevétlenül, de azért irányított, hogy nem volt vita azon, hogy hol, vagy éppen mit együnk. Hogy nem aggódta túl a dolgokat. Hogy együtt mentünk edzeni, hogy eljött hozzánk, és együtt fõztünk, hogy nevetve szedtük ki egymás kezébõl a fényképezõgépet.
December 24.-én mégis azt mondtam neki, hogy felejtsük el az egészet.
Azt gondoltam így lesz a legjobb. Ezt akartam gondolni.
B. ugyanis rendelkezett azzal a tulajdonsággal, amit egyszerûen képtelen vagyok kezelni.
Pontatlan.
Megbeszéljük kedden, hogy másnap felhív, hogy hol találkozzunk, és eltelik úgy a szerda, hogy hírét sem hallom. Aztán csütörtökön jelentkezik, mintha mi sem történt volna.
Az elsõ alkalommal még fel sem fogtam mi zavar ennyire. A másodiknál már igen. És még jobban zavart. Mert már tudtam mire haragudni. A harmadik után elhatároztam, hogy valamin változtatni fogok. A negyediknél pedig, öhm, megtettem.
Mérges voltam.
Mérges, mert újra azokat a dolgokat csináltam, amiktõl évek óta próbálok szabadulni. Miatta.
Amiatt, amit csinál. Illetve amit nem csinál.
Elmondtam apának.
Nem tudom mi vártam, hogy megdícsérjen? Vagy pont az ellenkezõjét? Hogy azt mondja azonnal hozzam rendbe amit elrontottam?
Egyiket sem tette. Csak annyit kérdezett, hogy elmondtam-e neki. Hogy ez engem zavar, hogy rosszul esik.
Nem.
Nem mondtam.
Nem akartam. Nem akartam, hogy tovább bonyolódjanak a dolgok. Hogy rájöjjek, hogy ez egyáltalán nem olyan súlyos probléma, mint milyennek tûnik.
Nem akartam beleszeretni.
Nem õ álmaim hercege. Nem pimasz vagy nagyszájú, nem magas és izmos. Nem egy õrült alak.
Hanem pontosan olyan, mint én.
Ugyanazt az öreges nyugalmat látom benne, amit magamban annyira gyûlölök. Amit próbálok elrejteni.
Olyan, mint egy tükör, magamat látom benne.
Rettegve menekülök önmagam elõl. Keresek valakit, aki felráz, aki õrültséget visz az életembe. Akivel nem lehetek az, aki vagyok. Akivel muszáj másnak lennem.
Butaságnak hangzik?
Az is. Mert valójában semmi másra nem vágyom, mint, hogy önmagam lehessek. Csak még nem állok készen arra, hogy elfogadjam azt, aki vagyok.
Sétáltam az utcán. Néztem az emberek színes forgatagát, a nyüzsgõ tömeget, a száguldó autókat. Legszívesebben elõvettem volna a fényképezõgépemet. Hogy megörökítsem, hogy az emlékezetembe véssem, hogy át tudjam adni az érzést nektek is. Az életet.
Nem tettem. Egyrészt tudtam, hogy ha nem szeretnék búcsút mondani a teljes hátizsákomnak az elsõ mellékutcában jobb, ha nyugton maradok, másrészt pedig tudtam, hogy nem is lennék rá képes. Nem vagyok fotós. Nincsen hozzá se "szemem", se tudásom. Csak írni tudok.
Eszembe jutott B.
A gyönyörû fotók, amiket mindenhol készít a világban, amin pontosan efféle képek elevenednek meg.
Elképzeltem magunkat, ahogyan "hátizsákkal" körbejárjuk a világot, és képeskönyvszerûen lefestjük mások számára.
Kicsit összefacsarodott a szívem.
Már nem voltam olyan biztos benne, hogy jó ötlet volt.
Sajnálom B.
Emlékszel, hogy egyszer megígértem, hogy amint elkészül a szerelemrõl szóló írásom, átküldöm?
Hát, ez volt az.