Navigci
Fõoldal
Kategóriák
2014 Összes
2013 Összes
2012 Összes
2011 Összes
2010 Összes
Linkcsere Új blog ajánlásaLinkcsere
RSS
A szülésrõl - I.
sponsored links
Az otthonszülés kapcsán történt események hatására mégis kerül babás témájú bejegyzés erre az egyébként szundikáló blogra. Szeretnék Nektek mesélni a szüléseimrõl. Négy gyerekünk van, úgyhogy hosszú lesz, ezért folytatásokban közlöm :)))
Bori, a legnagyobb 6 és fél éves. Nagyon készültem a várandósságra, talán magára a szülésre kevésbé. Sõt, talán sehogy. A babavárás minden percét nagyon átéltem, de a gondolataim, érzéseim egyáltalán nem forogtak a szülés körül. Csak azt tudtam, hogy mindenképpen, mindenáron természetes úton fogok szülni. Miért is szülnék máshogy? Nem féltem a szüléstõl. Azt hiszem. A várandósság legelején költöztünk egy idegen vidéki városba Budapestrõl. Engem pedig a sors elvetett az ottani kórház osztályvezetõ professzorának magánpraxisába. Már jócskán túl voltam a félidõn, mikor az idõközben kötött ismeretségeim révén kikristályosodott számomra, hogy a profnál nem igazán lehet máshogy szülni, csak császárral. (Konkrétan 60% volt az õ saját császárstatisztikája) Beindult nálam a görcsmechanizmus, az orvosváltás több okból sem merült fel bennem (utóbb emiatt hibáztatom magam nagyon), csak azzal foglalkoztam, hogy nekem NEM lesz császárom, én megszülöm ezt a babát. Az égiek segíteni próbáltak, mert 39 hetes voltam, mikor váratlanul bejelentette, hogy 2 hétre elutazik. (Nem tudta ezt elõbb, ugye?) 2 hét alatt tuti megszülök! Természetesen abban a lelkiállapotban ez nem sikerült, pedig mindent megtettem az ügy érdekében, a maratoni sétáktól a bábakoktélig. 41 hetesen kerültem tehát ismét a prof szeme elé, amikor is közölte, hogy hatalmas a hasam, nyilván hatalmas a gyerek, másnap reggel megcsászároz. Könyörögve kértem tõle engedményt: szülésindítást. Erre az UH-os kollégát utasította, hogy mérje meg a babámat, de nagyon... 4600 grammra becsülte az az orvos a gyermeket, aki elõtte 1 héttel 3800-ra... Az ítélet: másnap reggel találkozunk bent a kórházban! Itt volt a vízválasztó: elmentem a 4D UH rendelõbe, ahol 4000 grammra becsülték, ez a 3800-hoz képest stimmelt is. (Azt már részletesen ki se fejtem, hogy a 4D magánrendelõben az a szonográfus végezte a mérést, aki elõtte 2 órával a kórházban ott volt az UH-ban asszisztensként. Az állásával játszva utalt rá nekem, hogy utasítva lett az orvos a hamis mérésre) Ilyen lelkiállapotban a legjobb döntésnek azt éreztük, ha feljövünk Budapestre, és az elköltözés elõtti orvosomat megkeresem. Nem sokszor jártam nála, de legalább ismertem. Fogadott, én mindent õszintén megosztottam vele, bíztatott. Befeküdtem a kórházába még aznap, és bár még vártak volna akár 1 hetet is, másnap úgy tûnt, megrepedhetett a burok (csak szivárgott a víz, ha egyáltalán az volt), ezért délben bekerültem a szülõszobára, és oxitocininfúzióra kötöttek, amivel egyáltalán nem spóroltak, jó magas cseppszámmal adagolták, amitõl azonnal elviselhetetlen fájásaim lettek. Egy mûkörmös szülésznõ beigazított abba az egyedüli pózba, amiben tartózkodhattam: az ágyon oldalt fekve. Ugyanis biztos, ami tuti, a burkot is megrepesztették az elején, és mivel mekóniumos volt a víz, CTG készüléket is csatlakoztattak rám, azzal viszont - ott - feküdni kellett. 2 órát töltöttem így az ágyon, 3 perces, majd egybefüggõ fájásokkal, majd megvizsgált az orvos, és megállapította, hogy a magzat feje még mindig nem illeszkedett be, tehát császármetszés szükséges. A tágulás mértéke 3 ujjnyi volt ekkor, nekem szegezte a kérdést: megvárjuk a teljes 4 ujjnyi tágulást, és akkor mûtsünk, vagy most. A válaszom egyértelmû volt: akkor inkább most. Ahogy leszedtek az infúzióról, a fájások abbamaradtak, és betoltak a mûtõbe, ahol hamarosan kiemeltek belõlem egy gyönyörû, 4100 grammos kisbabát. Meg sem foghattam, csak megmutatták nekem.
(Az ez utáni részt nem taglalom, legyen elég annyi, hogy a csecsemõs nõvérek áldozata lettem: kijelentették, hogy nem tudok szoptatni, ami nem is volt csoda, már 9 órásan 40 gr tápszert nyomtak a babába, végül aláírattak velem egy papírt, miszerint nem járulok hozzá a pótláshoz, és szóban tájékoztattak, hogy ezzel súlyosan veszélyeztetem a baba életét.
Hát így született meg Bori, az elsõ gyermekünk. Mindemellett életünk legcsodálatosabb élménye volt, pont azért mert õ volt az elsõ.
Bori, a legnagyobb 6 és fél éves. Nagyon készültem a várandósságra, talán magára a szülésre kevésbé. Sõt, talán sehogy. A babavárás minden percét nagyon átéltem, de a gondolataim, érzéseim egyáltalán nem forogtak a szülés körül. Csak azt tudtam, hogy mindenképpen, mindenáron természetes úton fogok szülni. Miért is szülnék máshogy? Nem féltem a szüléstõl. Azt hiszem. A várandósság legelején költöztünk egy idegen vidéki városba Budapestrõl. Engem pedig a sors elvetett az ottani kórház osztályvezetõ professzorának magánpraxisába. Már jócskán túl voltam a félidõn, mikor az idõközben kötött ismeretségeim révén kikristályosodott számomra, hogy a profnál nem igazán lehet máshogy szülni, csak császárral. (Konkrétan 60% volt az õ saját császárstatisztikája) Beindult nálam a görcsmechanizmus, az orvosváltás több okból sem merült fel bennem (utóbb emiatt hibáztatom magam nagyon), csak azzal foglalkoztam, hogy nekem NEM lesz császárom, én megszülöm ezt a babát. Az égiek segíteni próbáltak, mert 39 hetes voltam, mikor váratlanul bejelentette, hogy 2 hétre elutazik. (Nem tudta ezt elõbb, ugye?) 2 hét alatt tuti megszülök! Természetesen abban a lelkiállapotban ez nem sikerült, pedig mindent megtettem az ügy érdekében, a maratoni sétáktól a bábakoktélig. 41 hetesen kerültem tehát ismét a prof szeme elé, amikor is közölte, hogy hatalmas a hasam, nyilván hatalmas a gyerek, másnap reggel megcsászároz. Könyörögve kértem tõle engedményt: szülésindítást. Erre az UH-os kollégát utasította, hogy mérje meg a babámat, de nagyon... 4600 grammra becsülte az az orvos a gyermeket, aki elõtte 1 héttel 3800-ra... Az ítélet: másnap reggel találkozunk bent a kórházban! Itt volt a vízválasztó: elmentem a 4D UH rendelõbe, ahol 4000 grammra becsülték, ez a 3800-hoz képest stimmelt is. (Azt már részletesen ki se fejtem, hogy a 4D magánrendelõben az a szonográfus végezte a mérést, aki elõtte 2 órával a kórházban ott volt az UH-ban asszisztensként. Az állásával játszva utalt rá nekem, hogy utasítva lett az orvos a hamis mérésre) Ilyen lelkiállapotban a legjobb döntésnek azt éreztük, ha feljövünk Budapestre, és az elköltözés elõtti orvosomat megkeresem. Nem sokszor jártam nála, de legalább ismertem. Fogadott, én mindent õszintén megosztottam vele, bíztatott. Befeküdtem a kórházába még aznap, és bár még vártak volna akár 1 hetet is, másnap úgy tûnt, megrepedhetett a burok (csak szivárgott a víz, ha egyáltalán az volt), ezért délben bekerültem a szülõszobára, és oxitocininfúzióra kötöttek, amivel egyáltalán nem spóroltak, jó magas cseppszámmal adagolták, amitõl azonnal elviselhetetlen fájásaim lettek. Egy mûkörmös szülésznõ beigazított abba az egyedüli pózba, amiben tartózkodhattam: az ágyon oldalt fekve. Ugyanis biztos, ami tuti, a burkot is megrepesztették az elején, és mivel mekóniumos volt a víz, CTG készüléket is csatlakoztattak rám, azzal viszont - ott - feküdni kellett. 2 órát töltöttem így az ágyon, 3 perces, majd egybefüggõ fájásokkal, majd megvizsgált az orvos, és megállapította, hogy a magzat feje még mindig nem illeszkedett be, tehát császármetszés szükséges. A tágulás mértéke 3 ujjnyi volt ekkor, nekem szegezte a kérdést: megvárjuk a teljes 4 ujjnyi tágulást, és akkor mûtsünk, vagy most. A válaszom egyértelmû volt: akkor inkább most. Ahogy leszedtek az infúzióról, a fájások abbamaradtak, és betoltak a mûtõbe, ahol hamarosan kiemeltek belõlem egy gyönyörû, 4100 grammos kisbabát. Meg sem foghattam, csak megmutatták nekem.
(Az ez utáni részt nem taglalom, legyen elég annyi, hogy a csecsemõs nõvérek áldozata lettem: kijelentették, hogy nem tudok szoptatni, ami nem is volt csoda, már 9 órásan 40 gr tápszert nyomtak a babába, végül aláírattak velem egy papírt, miszerint nem járulok hozzá a pótláshoz, és szóban tájékoztattak, hogy ezzel súlyosan veszélyeztetem a baba életét.
Hát így született meg Bori, az elsõ gyermekünk. Mindemellett életünk legcsodálatosabb élménye volt, pont azért mert õ volt az elsõ.
Bori baba félórás?